Zsibongó

Ezen nincs mit megbotránkozni, élvezik, ha lóvá teszik a felületesen gondolkodókat. A jobbikosok, mintha ifjúkommunisták lennének egy zsibongóban, rajtuk is
túltesznek.

A képviselőknek kötelezővé tenném, hogy havonta egyszer legalább kétszáz kilométert utazzanak vasúton és buszon, s hallgassák a beszélgetéseket időjárásról, stadio­nokról, családi tragédiákról, szegénységről, vallásról s a továbbélés esélyeiről. Meg arról, hogy szavazni mindenek ellenére a nemzetre kell, s hogy a kormányzás stabilitása fontosabb, mint a liberális kísérletek.

Tanulságos lenne minden út, s a végállomáson igazolásul pecsétet is kapnának a jegyükre. A korrupciót a nép rigolyásan szidja: sok nyugdíjas piros nyakkendős úttörő korában tett így utoljára, amikor a chilei diktátort, Pinochetet kellett szidnia a sportcsarnokban. Akkor éppen chilei menekültek jöttek. Aztán jöttek a nyolcvanas évekből Erdélyből is a menekülők, főleg magyarok, egy részüket pártunk és államunk vissza is adta a román diktátornak.

Rendezgetem az irattáramat, s kezembe akadt egy fénymásolt cikk a Népszava, 1919. július 17., csütörtöki számából, amely ugyancsak menekültekkel foglakozott. A cikk címe: „Razzia galíciai menekültek között”. Nos, majd száz évvel ezelőtt a Galilei kör liberalizmusán szocializálódott népbiztosok elhatározták, hogy eleget tesznek a népakaratnak, s megoldják a menekültkérdést, pontosabban „tehermentesítik a fővárost” a világháború során itt ragadt galíciai sokaságtól. (Megjegyzem, a menekülésre volt bőven okuk a szerencsétleneknek, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galíciát lerohanó cári csapatok raboltak és pogromokat rendeztek. „Erkölcseikre” jellemző, hogy Kelet-Poroszországban is hasonló módon bántak a németekkel. Falragaszaikon túszok agyonlövésével és Szibériával fenyegetőztek.)

„A galiciaiak a világháború első szakaszán siserahadként lepték el a fővárost, ahonnan semmiféle intézkedés sem tudta eltávolítani őket – írta a Népszava. – Most a főváros a szó szoros értelmében egy-két óra alatt lerázta ezeket az élősdi embereket. Érvényesült az az alapelv, hogy aki a világháború idején menekült Budapestre és itt nem végez produktív munkát, az most menjen vissza a hazájába.” A történelem hasznos, ha ma az európai baloldal ezt a „munkás elvet” szem előtt tartva razziázna, egész Európa népfront-kormányokat választana. Nos, népbiztosaink legalább emlékeztek arra, hogy a szabadságjogokhoz az is hozzátartozik, kivel akar együtt élni egy történelmileg kialakult közösség.

De olvassuk tovább: „Szerdán hajnali 3 órakor (Horti Emil elvtárs) vezetésével kezdték meg a (razziát) a Vörös Őrség emberei. Horti elvtársnak Kisteleki elvtárs, a toloncügyi osztály vezetője, és Klein elvtárs politikai megbízott segítettek a nehéz munkában. A csoport előbb a Dob utcába és kapcsolt környékére látogatott el. Sorra kerültek a Holló utca, Király utca, Dob utca, stb. ama házai, amelyek a galí­ciaiak ismert tömegszállásai. Noha az itt tanyázó galíciaiak már többször kaptak felszólítást a fővárosból való távozásra, sőt a templomokban is figyelmeztetést nyertek, erre színlelt meglepetéssel fogadták a razzia embereit, és vakmerő trükkökhöz, lehetetlen kifogásokhoz folyamodtak, hogy kijátsszák a bizottságot. Ám semmi ravaszkodás nem használt… Mindannyiukat a toloncházba (a Mosonyi utcába) vitték.”

A szegény és gazdag menekültek közt voltak titokzatos összefüggések, rejtett ügyletek. A tömegszállások után „a razzia a város jobb szállodáiban folytatódott, mert hát a nagyobb stílben »dolgozó« galíciaiak elegánsabb helyekre vették be magukat. Ám a Vörös Őrség ezeken a helyeken is hasonló szigorral tisztogatott. A végső eredmény: szerdán délelőtt már 1600 galíciai volt a toloncházban, ahonnan a pályaudvarra vitték ki őket. Ott már készen állottak a vonatok, amelyek néhány óra múlva a galíciaiakat hazavitték.” Ma, ha a szociáldemokraták ezt tennék Németországban a jogtalanul ott tartózkodó migránsokkal, palotaforradalmat robbantanának ki ellenük a zöldek, a melegek, a szélsőbal verőemberei és a leszbikusok. Az AfD pedig csodálkozna: végre mi németek megpróbáltuk egyenrangúnak tekinteni magunkat a harmadik világ nálunk kissé színesebb polgáraival.

Tallózásaim során ragyogó adomát is találtam. Gyimesi János, a neves kosárlabdaedző küldte nekem más történetekkel. Keszthelyen együtt mutatták be az ő kosaras és Rózsás János gulágos könyvét, s akkor Rózsás elmesélte, hogy amikor Szolzsenyicin írásai Magyarországra kerültek, megjelent nála két KGB-s. Javasolták, írjon alá egy nyilatkozatot, miszerint ő, mint a nagy hírű szovjet disszidens egykori rabtársa, kijelenti, hogy a Gulagon szanatóriumi körülmények voltak. (Elég beleolvasni Konsalik A sztálingrádi orvos című regényébe. A lágerkórházban sem gyógyszer, sem műszer nem volt, kezdetben bicskával operáltak.) Szolzsenyicin beteg, összevissza beszél – mondta a két fogdmeg. „A javaslat pisztolyos fenyegetéssé fejlődött. Ekkor Rózsás (be is mutatta) mosolyogva felnézett rájuk: Látszik, hogy maguk nem jártak a Gulagon, pisztollyal fenyegetnek. Hiszen az maga volt a megváltás.”

S megváltás lesz az is, ha a szocialista párt, mint a régi rendszer utódpártja, végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében.