Szerencsés KárolyLássunk úgy, amint vagyon

Azt hiszem legtöbbünket kezd kifárasztani a hisztérikus hangulat ami mostanra annyira felfokozódott, hogy szinte elviselhetetlen

Szerencsés Károly – 2018.03.10. 00:36 –

Mosolytalan, depressziós vagy éppen vicsorgó emberek mindenütt. A humor is most inkább ölne, mint derűt sugározna. A hűvös levegőben a fáradtság, a rémület, kiszolgáltatottság vibrál. Sikeres volt a taktika: addig feszíteni a húrt, hogy azt érezzük: „csak legyen már vége”, így vagy úgy. Mindegy hogyan. Ady Endre, aki ereiben minden sorsunkat megérezte száz évre előre, vagy örökre, így írta: „Mennyi sok mindent odaadtam,/ Amíg ily szépen elfáradtam.”

Hányszor megjártuk már ezzel a kapitulációval! Pedig béke nem lesz ebből, s sohasem lesz vége! Sőt! Eddig mindig valami olyan következett, amiért drágán megfizettünk s fizetünk ma is. A zavarosban halászók, a megfizetett hivatásos méregkeverők – előszeretettel nevezték magukat forradalmároknak –, időszaka ez. Addig nem nyugodtak soha, míg össze nem omlottunk, elegünk nem lett, bele nem fáradtunk, meg nem hasonlottunk önmagunkkal.

El nem vesztettük közösségeinket, nemzettől családig, egymásnak nem estünk. Ez volt az ő pillanatuk: a Károlyi Mihályoké, Kun Béláké, Szálasi Ferenceké, Rákosi Mátyásoké, Kádár Jánosoké. S hányan próbáltak még a zavarosban halászni! S ha sikerrel jártak, megkezdődött az öldöklés, pusztítás, rablás. Mindegyik méregkeverő zsebében ott lapult a külföldi pénz, ideológia és ígéret. Mindig volt csőcselék, amelyből csapatot is toborozhattak. Ma is van. Micsoda csalódás!

Beteges, végletekig felfokozott idegállapotot idéz elő ez a mostani választási kampány emberben, társadalomban, nemzetben egyaránt. Pedig, hát a demokrácia legfontosabb folyamata és pillanata ez. Hisztérikusan hörgő politikusok, önmagukból kivetkőzött emberek, kötéllel, golyóval fenyegetőző „közéleti szereplők”, gyűlölet, irracionális döntések, verbális agresszió, s ki tudja mi jön még? Persze bízunk az önuralomban. A népakarat bölcsességében. Immunitásban. Másban nem is nagyon. Az akcióra reakció jön, de sokszor a tehetetlenségi erő elveszi a szabad akaratot is. És hisztériával szemben hisztéria kél? Hazugsággal szemben hazugság? Gyűlölettel szemben gyűlölet. Értelmetlen körforgás. De kilépni ebből mégis nagyon nehéz, mégis vigyázzunk, nehogy az akarnokok „söprejéhez és csúfjához” idomuljunk.

Hisztériával szemben nyugalom. Hazugsággal szemben igazság. Gyűlölettel szemben szeretet. Sértegetés helyett érvek. A szellemi, idegi fáradság ellen mindezek már elegendőek is. Olvasással, versekkel, szép zenével, kedves simogatással, esti sétával, finom csenddel erőre kaphatunk s hitünket megacélozhatjuk. Elegendő lesz ez a félelemmel szemben, amely beférkőzik iskolákba, munkahelyekre, az utcára ahol lakunk, a színházba, még az otthonunkba is. Képernyőkről szivárog be a szobánkba s onnan méregként a lelkünkbe. Képernyőkről, amelyeknek a világot a szabadság és a tudás je­gyében kellett volna megnyitnia felénk, s mi történt? Mintha csak a harag, a gyűlölet, a düh, a szenvedés, az erőszak, a pusztítás jelentené a szabadságot.

Észrevettem magamon is a fáradtságot. Talán, mert egyedül vagyok. Keresem az élet örömeit, s alig találom. Unkáimat, lányaimat ritkán látom. Pillanatok csak. Az én hibám is. Megosztani gondolataimat, érzéseimet az olvasóval, s így a beláthatatlan utókorral, vigasztaló, magával ragadó érzés. Mint ahogy magával ragadó lehet a szülőknek a gyermek nevelése, orvosnak a beteg gyógyítása, nyugdíjas nagymamának a kisunoka tanítgatása, művésznek a katarzis előidézése. Én viszont egyre kevésbe találom a választ a kérdésekre: Ki vagy te? Mi voltál? Miből lettél? Vajon az fáraszt, hogy egyre tisztábban látom: magunktól örökké semmik vagyunk, s közeleg a megmérettetés? Vagy mégis ez a mesterséges hisztéria körülöttünk? Nem tudom. Pedig Apollónak igaza van, amikor azt mondja: a leghasznosabb tudomány megismerni magunkat, tudni kik vagyunk.

Ezért jó egy kicsit átgondolni, mi is történt velünk, szeretteinkkel, az országgal a közelmúltban. Négy éve ilyentájt, a születésnapomon egy régi ismerős sallangmentes kérdést tett fel: Élsz? Jó kérdés volt, átkozottul jó kérdés, mert gépek tartottak életben már megint, mint húsz éve oly sok éven át. Nem tudtam felelni. Március 15-én kisétáltam a városba. A Lánchídon két kedves lány a Kossuth-nótát énekelte. Spontán volt, igazi öröm. A Kossuth tér nem volt zsúfolásig. Egy közeli kocsmában nyugodtan megittam egy pohár bort. Egy színtelen-szagtalan ember monotonon kántálta a Himnuszt. Az erősítés rossz volt. Nem is hallottam a beszédeket. Megszólítottak: köny­veimről szépeket mondtak. Hazafelé egy lány a HÉV-en az ablakot ütötte eszelősen.

Egy évvel később, március 12-én azt jegyeztem fel, hogy megtörtént az Alaptörvény módosítása. Európában lehet, hogy megkezdik a mindent elsöprő rohamot. Kb. egy év van a választásokig. Itt az idő. Pénz, sajtó és ember is lesz bőven. Kifárasztanak. Tüntetések naponta. Tipikus kommunista taktika. Támadások európai fórumokon. Agresszió. Pl. „egyetemi blokád”. A „Fehér Ház” elfoglalása. Fidesz-székház „ostroma”. Pápaválasztás is volt. Másnap a születésnapomon a kreatinin 927. „És akkor csodálkozom, hogy fáradt vagyok.”

Egy évvel később: Ötvennégy évesen, nehéz éjszaka után egész nap kóválygok. Március 14. Péntek. A 487. kezelésem. Közlik: kanül csere szükséges a mellemben. Minden nap dialízis. Szerdán kiveszik a régit. Pénteken beteszik az újat. Beleegyezem, mit tehetnék? Március 15. Dorka a babákkal. Ünnep. Zászlót ki. „Csakazértis”. Tudom, hogy ez egy régi szocdem jelszó. Annyi felesleges dolgot tudok. Már­cius 16. Megnéztem a helyreállított Kossuth-teret. Hideg tél. Szép, de a szobrok még nincsenek a helyükön. Visszahelyezik Tisza Istvánt, Andrássy Gyulát és az eredeti Kossuth szobrot is.

Kétezer-tizenötben már túl voltam a transzplantáción. „Ötvenötödik születésnapom. Illyést olvasom. A Puszták népét. Illyés nagyapja is bognár volt, mint az enyém. Szombat. Mindkét unokám. Erzsébet nagyon kedves, és jól is alszik. Mária felszabadult, különösen a zongoránál. Többször a falon lévő muflonra pillant és megkérdezi: „Néz?” Rengeteg kedvesség.

Közben furcsaságok a Magyar Nemzetnél, Hír TV-nél, Lánchíd Rádiónál. Gitta feljegyezte Márton Áron gondolatait: „Nagyobb bajok elkerülése reményében kisebbnek vélt dolgokban eddig többször engedtünk… És mindig megjártuk.” De mennyire igaza volt! Mégsem az a következtetés, hogy engedjünk mindjárt a nagyobb dolgokban…

A következő évre nem emlékszem. Még túl közel volt a halála, a temetés, összezavarodtam. Tavaly ezen a napon kinyomtattattam a szerelmem távozásáról és az én megpróbáltatásaimról, köztük transzplantációmról szóló könyvemet, aztán sétáltam a városban. A könyv azóta is a fiókomban pihen. Mert láttam a halál elöljáró vité­zeit, kik szállást csináltak sok nehéz fájdalmakkal, szenvedéssel, s nem nekem!

Talán méltatlannak érezném, hogy az utolsó könyvem is – mint az idén januárban bemutatott – kellő akarat híján csak kevesekhez jusson el. Egyébként március 15-én megint a „fütyörésző keselyűk” köröztek az ünneplők körül, és sajnos nem szálltak el sehová. Itt gubbasztanak a pesti bérházak tornyai közt ma is várva a jelet.

Most, hogy felidéztem az utóbbi évek történéseit, kicsit nyugodtabb lettem. Mindannyiunknak megvan a saját történelmünk, amely bizonyosan véget ér egy pillanatban, amikor a lélek kimégyen a testéből. De a nemzeté nem ér véget, nem érhet véget. Egy nemzet nem lehelheti ki a lelkét.

Hacsak oda nem jutunk fáradságunkban, hogy magunknak akarunk ártani. Megőrizni a jövőt, ez a mi leginkább átérezhető küldetésünk. Minden elődünknek, ősünknek és utódunknak tartozunk ezzel. Ezer és száz döntés áll rajtunk, hogy a jövőt megnyissuk minden mai pillanatban.

S azt csak düh, harag, gyűlölet, hisztéria nélkül lehet, mert igaza van Pázmány Péternek: a „harag megháborítja az ember okosságának lelki szemeit, hogy semmit úgy ne lásson a mint vagyon…”