Csizmadia LászlóCsalád, haza, Európa

A magyar ifjak 1848. március 15-én megkerülhetetlenül feltették a kérdést: „Rabok legyünk vagy szabadok?”

Csizmadia László – 2018.03.10. 00:35 –

A magyarság akkor is egyértelmű választ adott, de a nagyhatalmaknak nem állt érdekükben a magyar függetlenség elismerése, hiá­ba támogattak minket a lengyelek. Az első és második világháború után – a vesztesek csatlósaként – el kellett fogadnunk a nekünk szánt sorsot, a megcsonkított, majd idegen uralom alá került Magyarországot. Azóta a fő háborús vesztes Németország a világ egyik legerősebb nagyhatalmi pozíciójába került, kettészakítottsága megszűnt. Magyarország a szovjet birodalom alávetettje maradt több mint negyven évig.

A magyarok szabadságvágyának felszínre törése, 1956-os forradalmunk kétségbeesett segélykiáltás volt Európa és a világ felé, de a „nagyoknál” ismét süket fülekre találtunk. Lengyel barátaink szolidaritása enyhítette egyedül fájdalmunkat. Szó szerint is testvéri segítséget jelentett a súlyos sebesülteknek küldött vér, amely ma is ott csörgedez a megmentett magyarok ereiben.

A „szolidaritás” szónak ebben az időben még nagyon is egyértelmű jelentése volt. Azokban a napokban a szolidaritás életeket mentett. Édesapámat például, aki mesterszakács volt, a szomszédban lévő Vas utcai kórház gondnoka kérte meg 1956. október 24-én, hogy menjen át főzni a kórházba, mivel az alkalmazottak nem tudtak bejutni, és az oda szállított sebesülteknek ételt kellett adni. Apám és bátyám golyózáporban rohant át a kórházba. Két hétig ott maradtak, nem is láttuk őket ezalatt az idő alatt.

Testvérem ezután kénytelen volt elhagyni az országot. Osztrák lágerben várakozott egy teljes évig, amíg a „Nyugat” úgy döntött, hogy kérése ellenére Új-Zélandban telepedhet le. Nem volt más választása, mint elfogadni ezt a döntést. A világ másik felén élte le az életét, a hazától mérhetetlenül nagy távolságban. Akkoriban vele együtt sok magyar fiatalt, akik kénytelenek voltak a számukra idegen környezethez alkalmazkodni, veszített a családja. Testvérem közelmúltban bekövetkezett halála nemcsak személyes fájdalom, hanem az ötvenhatos emberöltő végének jele, amely azonban nem jelentheti azt, hogy a hazájukat elhagyni kénytelen magyar forradalmárokra való emlékezés megszakad. (Még akkor sem, ha a pártállam neveltjei közé tartozó Gyurcsány Ferenc 2006. június 15-én kijelentette, hogy ha nem tetszik a kormányzás vagy az adóemelés, el lehet menni Magyarországról.)

A sok áldozat mégsem volt hiábavaló. A szovjet gyarmatosítás és a Kádár-rendszer megtorlásai ellenére 1989–90-ben kivívtuk függetlenségünket. Nem engedhetjük, hogy a ’48-as és ’56-os hősök véráldozata kitörlődjön a most élő fiatalok tudatából, a posztkommunista-neoliberális törekvések ellenére sem. Amint azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a rendszerváltásban a fiatal Orbán Viktor sok kortársával együtt élenjáró szerepet vállalt. Az akkor kezdődő és a mai napig tartó bátor, és sokszor veszélyes kiállás ma, csaknem harminc év elteltével sem elegendő bizonyíték a nagyhatalmak és az ellenséggé vált belső ellenzék vádaskodásaival szemben. Nem csoda, hiszen akik naponta forgatják a köpönyeget, és váltják a zászlót, el sem tudják képzelni, hogy valaki kockázatot vállaljon egy önmagánál fontosabbnak tartott érték védelmében.

A 2002 és 2010 között a szocliberális kormányzat kiforgatta vagyonából az országot. Politikai bűnözők kitolták a határon a nemzeti vagyon jelentős hányadát a külföldi bankok és multik segítségével. Ezt látva a magyar nép felébredt, és a választók stabil többsége által támogatott kormányával az elmúlt nyolc évben gazdasági és politikai tekintélyt szerzett Európa népei előtt és között, visszaállítva ezzel a magyar állam és a polgárai becsületét.

A nyugatiak gyarmatosításból szerzett – azaz rabolt – vagyona több száz éve egyfajta elbizakodottság, sőt felsőbbrendűségi érzet alapja ezekben az országokban. Elhiteti velük, hogy Európa összes polgárának parancsolhatnak, és ez számukra újfajta ösztönzést jelent.

Most „szolidaritást” hirdetnek azon népek iránt, akiket ők sarcoltak és tartottak nyomorban több száz éven át. A nyílt társadalom ideá­jának porondra állításával megindították az arab tavasszal a modern kori népvándorlást, mondván, hogy a fizikai munkától elszokott nyugati emberek számára ez munkaerő-importot jelent, amely tartósítja a jólétet. Amit ma szolidaritásként hirdetnek, az valós tartalmát tekintve rabszolgatartás.

Nem elég az egyszázaléknyi gazdag embernek, hogy ők birtokolják a világ vagyonának hetven százalékát. Még többet akarnak. Az a tervük, hogy a Nyugatra érkezett és ezután érkező illegális bevándorlók „leválogatása” után azokat, akik képtelenek az integrálódásra, tanulni, dolgozni nem akarnak vagy arra alkalmatlanok, különféle jogi trükkökkel a kelet-közép-európai országok nyakába sózzák. Holott ezek az országok nem kérnek import munkaerőt, és törlesztenivalójuk sincs, mert semmi közük nem volt az afrikai és a közel-keleti országok gyarmatosításához. Akik meggazdagodtak a gyarmataikból, most azoktól várnak szolidaritást, akik soha nem részesültek ezekből a javakból.

A visegrádi országokat azonban nemcsak az köti össze, hogy nem voltak a Nyugat bűntársai a gyarmatosításban, hanem az is, hogy ismerik nehezen kivívott függetlenségük értékét. Azt megőrizve akarnak az unióban, mint nemzetállamok ésszerűen működő szövetségében élni. A belépéskor, az alapokmány és az akkor hatályos joganyag ismeretében nem volt kétséges, hogy ezt szuverenitásuk és nemzeti érdekeik megőrzése mellett nyugodtan megtehetik. Az elmúlt évtizedben azonban a pártpolitikai és gazdasági kudarcokat saját országaikban sorra halmozó, de a brüsszeli parlamentben többségben lévő neoliberálisok és posztkommunisták hatalmuk megtartásáért félredobták a jogállamiság szavakban oly fontosnak tartott eszméjét, és olyan munkába kezdtek, melynek célja mások jogai­nak megtiprásán keresztül saját hatalmuk átmentése.

Ennek jegyében kettős mércét alkalmaznak, és az Európai Bizottság, valamint az Európai Parlament hatalmi intézményeinek felhasználásával az unió alapszerződését sértő irányítási formákat kívánnak megvalósítani. „Törvényalkotási” munkájuk során semmibe veszik a szuverén országok parlamentjeinek döntéseit, azokat felülírják.

Ma már nyilvánvaló, hogy az euró­pai polgároknak ezen a helyzeten a 2019-ben esedékes új uniós választások során gyökeresen változtatniuk kell, és a jelenlegi bürokrácia prominenseit el kell távolítani pozícióikból. Európa népességének nagy többsége más vezetést és más jövőt képzel el a kontinens számára, mint a brüsszeli bürokraták. Sok jel utal arra, hogy a szocliberális és posztkommunista rezsimnek már csak rövid ideje van hátra az Európai Bizottságban és az Európai Parlamentben. Elég csak a legfrissebb olasz választások eredményeire, vagy a magyar népszavazás és népi konzultációk döntéseire utalni. Jól látható, hogy Európa népeinek van már kialakult véleményük a kontinens helyzetéről, amit végre érvényre kell juttatni! A népfelség elve fölötte áll egyes politikai csoportosulások túlélési projektjeinek.

Március 15-én újra elindul a Békemenet. A hozzánk csatlakozó lengyel barátainkkal együtt azt üzenjük Európának, hogy az unió tagjaként kiállunk nemzeti függetlenségünk és szuverenitásunk mellett. Amint eddig, ezután is aktív szerepet vállalunk Európa határainak megvédésében. Követeljük, hogy az európai polgárok akarata érvényesüljön az unióban, és a brüsszeli bürokrácia érdemben foglalkozzon a polgári kezdeményezésekkel.

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT” – írta Kölcsey 1833-ban.

Ma is élnek ezek a szavak, hív a Békemenet! Találkozunk Budapesten 2018. március 15-én 11 óra 30 perckor a Bem téren! Emlékezés, koszorúzás, majd indulás.