„Jó eredményt elérni csak kitartó munkával lehet”

Hoffmann Rózsa volt államtitkár a kormány oktatáspolitikai elképzeléseit és intézkedéseit erős jelessel, a kivitelezést jóval, helyenként pedig közepessel értékelné

Szalai Laura – 2018.02.26. 03:51 –

A gyerekek véleményére oda kell figyelni, de ha az iskolákban az elvárt munkát radikálisan csökkentenénk, azt Magyarország következő évtizedeinek jelentős színvonalesése követné – mondta a lapunknak adott interjúban Hoffmann Rózsa. A kereszténydemokrata volt oktatási államtitkárral a kisebbségvédelmi kezdeményezésről, a kormány elmúlt nyolcéves oktatási teljesítményéről és saját politikai pályafutása befejezéséről is beszélgettünk.

Hoffmann-RózsaAz Európai Unió olyan húsba vágó kérdésben, mint a kisebbségi jogok érvényesülése, nem volt hajlandó új jogszabályt alkotni – hangsúlyozta a kereszténydemokrata politikus (Fotó: Varga Imre)
– Mire számít, mit gondol, összegyűlik a szükséges egymillió aláírás a Minority SafePack kezdeményezés esetében?

– Őszintén remélem, hogy igen. De még sokat kell tenni érte a hátralevő egy hónapban. Kicsit későn kezdődött meg a kampány az ügyben, és nem volt világos az angol elnevezésből, miről is van szó. Mostanra javult a helyzet: megjelent a hirdetésekben a „nemzeti kisebbségvédelmi kezdeményezés” kifejezés, így már érthető mindenki számára, hogy az őshonos kisebbségek jogaiért kell síkra szállnunk. Csak írják alá minél többen! Az Európai Unió szinte mindent szabályozni akar, de e több mint ötvenmillió ember sorsát érintő, húsba vágó kérdésben, a kisebbségi jogok érvényesülésének érdekében eddig nem volt hajlandó jogszabályt alkotni. Ezen kívánunk változtatni a kezdeményezéssel.

– Milyen lépések várhatók abban az esetben, ha megszületik a jogszabály?

– A legfontosabb változás az lesz, hogy Európa-szerte egyenjogúvá válhatnak majd a történelem játszmái következtében kisebbségbe szorult emberek az élet minden területén. Ez ma még koránt sincs így, ami nekünk különösen fájdalmas, tekintettel a határainkon kívül rekedt magyar testvéreinkre. A jogalkotásban az EU nem hagyhatja majd figyelmen kívül az Európa Tanács által korábban elfogadott kisebbségvédelmi dokumentumokat, amelyek közül a legfrissebb az általam készített, nyelvhasználatról szóló jelentés. Szakértő munkatársaimmal együtt több mint két évig dolgoztam ezért. Elégedettséggel tölt el, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlése nagy többséggel, százharminc igen és tíz nem szavazattal fogadta el egy hónapja.

– Egy uniós jogszabállyal el lehet érni változást például az ukrán oktatási törvény esetében is?

– Már eddig is sikerült némi hatást gyakorolni a kialakult helyzetre, például a Velencei Bizottság kimondta, hogy szükséges a törvény kifogásolt hetedik cikkelyének módosítása. Ha pedig az unió végre megalkotja a kívánt jogszabályt, az Ukrajnát is jobb belátásra bírhatja. Ratifikálta ugyanis az Európa Tanács nyelvi chartáját, amely szerint kötelezettséget vállalt többek között arra, hogy nem csorbítják a kisebbségek már megszerzett jogait. Az EU-hoz történő csatlakozásuk szándéka pedig további belátást fog eredményezni.

– Rátérve a magyar oktatásra, ha az elmúlt nyolc évet kellene értékelni, hányast adna a kormánynak?

– Az oktatásügyben az eredményesség megítéléséhez legalább egy-két évtizedre van szükség. Önmagunk becsapása lenne annak alapján véleményt formálni, hogy néhány százan vagy ezren hangos szóval tiltakoznak-e ellene. De ha muszáj értékelnem, akkor a kormány oktatáspolitikai szándékait, intézkedéseit tekintve erős jelest, a kivitelezésre pedig jót, helyenként közepest adnék. A közvélemény és a politikusok némelyike sajnos türelmetlen, így könnyű a laikus tömegeket hergelni az oktatásügy ellen. Pláne olyan időszakban, amikor az irányítás szigorúbb munkát kíván diáktól és tanártól, még ha jelentős mértékben növeli is ez utóbbiak fizetését.

– Pontosan miért jár a közepes vagy jó osztályzat?

– Én elsősorban szakemberként foglalkoztam az oktatással, mert ehhez értek igazán. A politikában lassan túlsúlyossá váló kommunikációs képességeim gyengébbek voltak. Szakmai ars poeticám szerint – amely megegyezik sok kiváló, nemzetközi tekintélyű magyar tudós előd véleményével – jó eredményt elérni csak kitartó munkával lehet, amit mindig a gyerekekre kell szabni. A követelménytámasztásnak, a kötelességteljesítés szükségességének hangot adni a nyilvánosság előtt lehet, nem volt szerencsés a morálisan fellazult liberális korszak végén. Jóllehet, a kritikák java része méltatlan és igazságtalan támadás formájában jelent meg. Több mint bosszantó volt visszatérően szembesülni a hazugsággal leplezett rosszindulattal, emberi-politikai karaktergyilkos szándékokkal. Ilyen volt például a mára már sikertörténetként számon tartott hároméves kori óvodáztatás törvénybe foglalása, a középiskolai kötelező közösségi munka és még sok egyéb más.

– Sok kritikát kapott a pedagógus-életpályamodell is.

– Az életpályamodell esetében az volt a hibánk, hogy nem maradt több erőnk a széles körű tájékoztatásra, így nem sikerült átvinni, elfogadtatni, hogy miért van rá szükség. Merőben új szemléletet képviseltünk. A színvonalemelést, megbecsülést, kiszámíthatóságot, előrelépési esélyt és az objektív szakmai kritika térhódítását akartuk megteremteni. Ehhez jelentős béremelést akartunk társítani, és bár Magyarország gazdasági teljesítménye 2013-ban még nem bírta el azt a mértéket, amelyet megálmodtunk, megkezdődtek és azóta is folytatódnak a béremelések. Az induláshoz képest ma ötven százalékkal többet keresnek a pedagógusok, és a fizetések növelése folytatódik.

– A közoktatási intézmények állami kézbe vétele még az életpályamodellnél is több kritikát kapott. Ezek mennyire voltak jogosak?

– Itt is hiányzott a józanság és belátás. Persze sok jogos panasz is volt, hiszen egy ilyen nagy rendszer átalakítása nem megy egyik napról a másikra döccenők nélkül. Valójában arról volt szó, hogy akik nem kedvelték a mi értékrendünket, azonnal megtalálták a politikai szitokszót, és hazugsággal államosításról kezdtek beszélni. Paradox módon pont azok, akiknek elődei ténylegesen ezt tették 1948-ban. Mi nem államosítottunk, hiszen a tulajdon az önkormányzatoké maradt, csak az oktatás irányítását, fenntartását vettük központi kézbe. A cél a leszakadás megállítása, a tanulmányi esélyek kiegyenlítése volt, vagyis hogy ne attól függjön egy-egy gyermek életesélye, hogy iskolájának fenntartója milyen pénzügyi és humán erőforrásokkal rendelkezik.

– Mi az, amire a következő oktatáspolitikai kurzusnak nagyobb hangsúlyt kell fektetnie?

– Ahhoz, hogy az oktatásban gyors változás történjen, a felsoroltak mellett komoly beavatkozások szükségesek a pedagógusképzés és -továbbképzés terén. Azt a tanárt például, aki eltöltött vagy húsz évet a pályán úgy, hogy kizárólag tankönyvből tanított, és nem foglalkozott a kompetenciafejlesztéssel, csak úgy lehet rávenni a szemléletmódváltásra, ha továbbképzésre küldik, és ellenőrzik is a munkáját. Ugyanez igaz a tanárképző intézményekre is, hiszen ott a legkorszerűbb pedagógiai eljárásokra kell képezni a jövő pedagógusait. Nem volna már szabad abszolutizálni a tankönyvek szerepét, és a Nemzeti alaptantervet is a maga értékén kellene minden szinten kezelni. Hiszen az csak az irányokat, a hangsúlyokat, a célokat jelöli ki, nem pedig tanítási forgatókönyv, azzá majd a pedagógus alkotómunkája teszi.

– Ha már szóba jött, mikor készül el végre a Nemzeti alaptanterv?

– Ez a munka lassan folyik, hiszen az egyik legnehezebb oktatáspolitikai feladat. Egyfelől minden szereplő megfogalmazza a maga többletigényét, másfelől ott van a régi jogos elvárás, hogy elviselhető mennyiségű legyen a tananyag. Örök kérdés, hogy minek a rovására csökkentsük. Döntsünk úgy, mint a divatból, ám felületesen példaként idézett finnek, hogy nem tanítunk többé irodalmat? Ez nálunk elképzelhetetlen, hiszen a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem ismerete nemzettudatunk alapja, kiiktathatatlan az oktatási rendszerünkből. Nem lehet száműzni a két idegen nyelvet és a természettudományokat sem, hiszen utóbbiak a műszaki tudományokkal együtt megalapozzák egy ország gazdasági sikerét. Ezen felül a művészeti órákra és a mindennapos testnevelésre is szükség van, hiszen az agy stimulálásával segítik a tanulást. És akkor még nem szóltam számos újonnan megfogalmazott tartalmi igényről.

– A diákok viszont éppen a tanulói terhek csökkentése érdekében tüntetnek mostanában. Mi az, ami elfogadható a követeléseik közül?

– Legyünk őszinték: ezek politikai akciók. Nem tudom komolyan venni azt a diáktüntetést, ahol több a felnőtt, mint a tanuló, és ahol a szakszervezet elnöke hangos szóval kormányváltás mellett agitál, a diákok nagy része meg azt sem tudja, hogy miért ment oda, hacsak a jó buliért nem. Természetesen a gyerekek véleményére oda kell figyelni, enélkül nincs jó pedagógiai munka. A tanulói „terhelés” – magam tiltakozom e negatív, rossz üzenetű szóösszetétel ellen – mindig probléma volt. Azokba az iskolákba, ahol valóban túlzott mértékűek a feladatok, érdemes szakértőket hívni, hogy megvizsgálják, valójában igaz-e, és ha igen, mi okozza. Ugyanis a Nemzeti alaptantervből nem következik szükségképpen. Azt azonban tudni kell, ha a gyerekektől elvárt munkát radikálisan csökkentenénk, azt Magyarország következő évtizedeinek jelentős színvonalesése követné.

– Mit gondol azokról a kritikákról, amelyek szerint a kormány kizárólag a bevándorlással foglalkozik, holott sokkal inkább az oktatással és az egészségüggyel kellene?

– A bevándorlás ma a legégetőbb kérdés, helyes, hogy a kormány ezt teszi minden más elé. Természetesen nem akarjuk, hogy az országot elözönöljék olyanok, akiknek más a kultúrájuk, mások a szokásaik, s azokat minden jel szerint ránk kényszerítenék, ha számszerűen fölénybe kerülnének. Ennek az összefüggésnek a felismerése és beláttatása a választókkal most mindennél fontosabb. Ha Magyarország megnyitná a kapuit a népvándorlás előtt, teljesen fölösleges lenne szakpolitikai kérdések részleteiről vitatkoznunk, mert szuverenitásunkat elveszítve, ránk kényszerített forgatókönyvet kellene követnünk.

– A múlt héten elbúcsúzott a parlamenti munkától. Teljesen visszavonul, vagy szakmai munkát még vállal a jövőben?

– Három évtized pedagógiai munka után tizenkét évet töltöttem a parlamentben. Három törvény és csaknem másfél száz jogszabály megalkotása fűződik a nevemhez, a kisebbségek érdekében végzett munkámat záró akkordként Strasbourgban siker koronázta, röviden ennyi a leltár. Most, hogy betöltöttem a kétszer harmincötöt, nem akarok többé reflektorfényben lenni, és munkavégzés céljából szinte kéthetente külföldre utazni. A szakmai munkát, a hosszú pályámon tanultakat persze nem dobom félre. Pártcsaládom prominens személyei elfogadták a döntésemet, méltóképpen megemlékeztek rólam, és jelezték, hogy igényt tartanak a segítségemre a későbbiekben is, amit lelkiismereti parancsként teljesíteni is fogok.