Köves Slomó: Fenntartásaim vannak a nyílt társadalom koncepciójával kapcsolatban

Visszásnak tartja az EMIH vezető rabbija, hogy ha valaki kritizálja Sorost, akkor az már rögtön antiszemita

Kacsoh Dániel – 2018.02.22. 00:33 –

Ma már természetesnek kellene lennie, ha egy egyházi vezető szóvá teszi, ha valamely politikai közösség vagy helyi képviselő az általa fontosnak tartott értékeket hangsúlyosabban képviseli – mondta a lapunknak adott interjúban Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, azaz az EMIH vezető rabbija, akivel szót ejtettünk a Soros-tervről és Vágó István nyilatkozatáról is.

Köves Slomó 20180222 „Orbán Viktor komoly rajongótáborral rendelkezik Izraelben” (Fotó: Ficsor Márton)

–  Szabad politizálnia egy rabbinak?

–  Először is érdemes tisztázni, mit takar a kifejezés. A közügyek ütköztetése vagy éppen a közösségi érdekek mentén való terelése egyetlen egyházat sem kerülhet el. Nem szorítkozhatunk ugyanis vissza oda, és a történeti tapasztalatok alapján különösen a zsidó közösség nem, ahova sokan szeretnék, vagyis hogy szent könyveket bújva, kizárólag szakrális kérdésekkel, de a közfeladatok ellátásával viszont ne foglalkozzunk. Egy egyház mindig a saját hitének az értékeit érvényesíti az élet minden területén, legyen szó a gyermeknevelésről, vagy az élet kezdetéről és végéről. Ma már természetesnek kell tartanunk, a rendszerváltozás után huszonnyolc évvel, hogy egy közösség vezetője nyilvánosan is elmondja az ezzel kapcsolatos gondolatait, útmutatásait. Sőt akár szóvá teszi azt is, ha valamely politikai közösség vagy helyi politikai képviselő az általa fontosnak tartott értékeket hangsúlyosabban képviseli. Részben kelet-európai sajátosság, hogy minden pártpolitika, le van sarkítva feketére vagy fehérre, emiatt kialakul egyfajta öncenzúra, hogy úgymond óvatosabbnak kell lenni. Ezért is fontos fenntartanom az optimizmusomat azzal kapcsolatban, hogy mennyire gondolkodunk differenciáltan, árnyalatgazdagon ezekben a kérdésekben.

–  Nyilván a Hollik István KDNP-s képviselőjelölt szórólapján való feltűnése miatti balliberális felháborodásra utal.

–  Arra is. Az Egyesült Államokban természetes, hogy egy párton belül is többféle gondolkodású ember van karakteresen jelen. Így ha egy rabbi meghívja az egyik helyi érdekű képviselőjét mondjuk a zsinagógájába, az nem jelenti azt, hogy a másikét ne hívhatná meg. A zsidó közösségek által képviselt értékek érvényesítése kapcsán igenis fórumunk a politikai nyilvánosság. Miért mondana le egy a köz- és közösségi ügyeket fontosnak tartó vallási közösség arról a lehetőségről, hogy a közügyeket alakító nyilvánosságban elmondja, melyek a számára fontos értékek és érdekek?

–  Közeleg április nyolcadika. Ha a pártok által képviselt értékrendeket tesszük egymás mellé, a zsidóságnak kire érdemes szavaznia?

–  A zsidóság, mint olyan, sokszínű, sokféle értékválasztás alapján differenciálódik. Azok, akik például a DK elnökségi tagjának, Vágó Istvánnak a világnézetét tartják alapértéküknek, amelybe nem fér bele „pajeszos, kaftános zsidók látványa”, nyilván más értékválasztásokat tartanak magukénak majd. Azok viszont, akiknek fontos a vallási értékek tisztelete vagy az Izraellel való pozitív kapcsolat, első helyen fogják ezeket az értékeket is szem előtt tartani. Sok olyan tagja van például közösségünknek, aki fenntartásokkal figyeli a jelenlegi kormánypárt számos megnyilvánulását, ugyanakkor fontosnak tartja például a magyar kormány paradigmaváltását az Izraelhez fűződő viszonyban, vagy hogy a zsidó vallási közösség életében nagyon sok értékes dolog valósult meg az elmúlt években.

–  Egyesek most azt firtatják, az EMIH éppen a támogatásokért cserébe áll be a Fidesz mellé.

–  A normatív forrásokat leszámítva a Mazsihisznek 2010 óta tizenhárommilliárd, nekünk két és fél milliárd forint a támogatásunk. Ezt érdemes rögzíteni. Ha ezt értelmesen használjuk fel, az mind a zsidó közösség javát szolgálja, hiszen lehetnek új iskolák, kulturális intézmények, így pótoljuk azt az elmaradt közösségi bázist, amely mind a holokauszt, mind a kommunizmus rombolása miatt ellehetetlenült. Ha a kormány például az államszocializmus idején elveszített óbudai zsinagógát visszaadja, felismerve, hogy az egyházi közösségeknek kiemelt szerepük van a társadalom formálásában, azt komoly eredménynek tartom. Különösen egy olyan világban, ahol egyébként a közösségek teljesen széthullottak.

–  Ettől függetlenül Radnóti Zoltán, a Mazsihisz rabbivezetője szerint az EMIH-féle magatartás egyenesen a „földi” hatalmi érdekek szolgálata. Ami megengedhetetlen, sőt a Tóra elárulása.

–  Ezeket a megnyilvánulásokat nehéz értelmezni de akár komolyan venni is. Itt inkább egy történelmi frusztrációnak lehetünk a tanúi. A holokauszt felfoghatatlan tragédiája után a vallásos zsidó élet újabb csapása volt, hogy – a sokszínű zsidó közösségi hagyománnyal ellentétesen – az ötvenes években, az egyházügyi hivatal felhívására egy fedél alá vonták, egységesítették a hitközségeket. Ennek a szervezeti rendszernek és filozófiának is jogutódja a Mazsihisz. A korábbi sokszínűség visszatérése a rendszerváltozás után még váratott magára, de úgy tűnik, mára megteremtődtek a felületei, intézményei. Ez szellemi versenyhelyzetet teremt, az előrehaladáshoz immár célok, tervek, tehetség, hitelesség, ambíció és személyes áldozatok kellenek. Egy olyan szervezetben, ahol évtizedeken keresztül nem volt szükség ilyenre, érthető, hogy kialakul némi feszültség, pangás, életuntság. Ez azonban, mondjuk úgy, zsidó belügy. Az már tágabban értelmezendő, hogy vajon miért ébreszt indulatokat egyesekben, ha egyházi emberek közéleti kérdésekben megnyilvánulnak.

–  Vona Gábor nemrég a Spinoza-házban járt, hanukai üdvözleteket küldözget, és már Heller Ágnest is „megvette”. Az EMIH kitart az elutasításban?

–  Egy párt, amelynek egész léte a cigány- és a zsidógyűlöletben fogant, és ezeket az indulatokat politikusainak nyílt agitációja a végsőkig élezte, hiába hirdet „néppártosodási fordulatot”, ha ezzel nem jár együtt a korábbi rasszista aktivitáshoz mérhető cselekvő pozitív fordulat. A botrányos kijelentések nem lettek visszavonva, pártfunkcionáriusok nem lettek felelősségre vonva. A beismerés sem történt meg.

–  Vona Gábor emlegetett valamiféle bo­- csánatkérést.

–  Én csak „ifjúkori elhajlások” emlegetésére emlékszem. Sőt, 2017-ben, miközben hanukai üdvözleteket küldözgettek, a pártelnök még azt mondta, ha kiderülne róla, hogy zsidó, akkor lemondana tisztségéről. Én nem szeretném, ha lenne egy olyan kormány, ahol Vona Gábor a miniszterelnök és a Duna-parti cipők emlékművet meggyalázó Kulcsár Gergely a belügyminiszter, a pajeszos zsidókat nem elviselő Vágó István pedig az egyházügyi államtitkár. Itt nem történelmi felelősség maszatolásáról vagy bújtatott antiszemita attitűdökről van szó, hanem a mindennapi komfortérzetünkről.

–  Hol tart eközben a sokat emlegetett zsidó reneszánsz?

–  Zsidó kulturális, vallási és közösségi reneszánszhoz mindenekelőtt olyan bátor és őszinte emberek kellenek, akik készek egy cselekvésen alapuló identitást felvállalva, közösséget építeni. Részben már utaltam rá, hogy itt valójában egy mélyebb identitásbeli kérdésről van szó: arról, mit is jelent zsidónak lenni. Az elmúlt több mint száz évben a magyar zsidóság részéről különböző identitásalkuk születtek. A tizenkilencedik század végén például a következő volt a zsidó emancipáció feltételeként – a magyar politikai és társadalmi elit részéről – állított elvárás: mondjatok le zsidó identitásotok egy részéről vagy egészéről, és akkor kaptok jogokat! Ehhez bizonyos vallási elemeket kellett feláldozni. Közel azonos mértékű kiszolgáltatott alku született 1950-ben, amely úgy szólt: ne legyetek zsidók – a zsidó vallást, közösségi hovatartozást ne éljétek meg a nyilvánosságban –, és mi megvédünk benneteket a lehetséges antiszemita érzületektől! A hivatalos hitközség egyetlen feladata az lett, hogy visszaszorítsa a vallás megélését a zsinagógába, és a nyilvánosság előtt csak a holokauszt emlékezete jelenjen meg, azzal a hangsúllyal, hogy a kommunista rendszer mindezekben a kérdésekben a megmentő. Ezzel legitimálni lehetett a hatalom visszásságait. Ma egy paradigmaváltás küszöbén állunk: eljött az ideje és lehetősége, hogy az identitásunkat és a többségi társadalomban elfoglalt szimbolikus szerepünket ne a kiszolgáltatottság alkui, hanem szuverén értékválasztásunk és példáink határozzák meg.

–  Értékelhető paradigmaváltásként Netanjahu tavalyi látogatása?

–  Abszolút. A huszonegyedik század zsidósága számára felbecsülhetetlen forrás és támaszték Izrael, mind személyes identitásunk, mind pedig a magyar társadalomban betöltött szerepünk, valamint a többségi társadalomban rólunk alakított kép szempontjából. Az például, hogy az Izraelben komoly rajongótáborral rendelkező magyar kormányfő napokat tölt el az izraeli miniszterelnökkel, majd példaképnek nevezi Izraelt, ez közvetve min­dennél hatékonyabb akár az antiszemitizmus elleni küzdelem kontextusában is. Izrael egy tekintélyt és erőt, közös civilizációs és vallási értékeket képviselő kapocs. Kérdés, az, hogy tudunk-e az így adott lehetőséggel élni, felismerjük-e az idő hívó szavát, vagy maradunk a sérelmi protestálás kontextusánál.

–  A napokban francia zsidó közösségek panaszkodtak a biztonságra, aggódva a bevándorlók miatt. Mekkora a baj?

–  Európában mostanra eszkalálódott a totális erőszakra hangolódott muszlim fundamentalizmus, ami alapvetően megváltoztatja a zsidóság helyzetét. Ha Franciaországot nézzük: a nagyvárosokban a harmincöt százalékot is eléri a muzulmánok aránya. A 444-en mégis azt olvastam, nem kell ezt eltúlozni, Euró­pa látott másfajta terrort is, meg autóbalesetben amúgy is tízszer annyian halnak meg, mint merényletben. Csakhogy az élet nem csak arról szól, meghalok-e vagy sem. Hanem az általános komfortérzetről is. Arról is, hogy a mindennapos létezésem mennyire igényel túlélési stratégiát. Francia barátaim többsége arról számol be, hogy kezd elviselhetetlen lenni az ottani helyzet. Kétségtelen, Magyarországon van egy öt-tíz százalékos szélsőjobboldali elkötelezettségű párt, harmincszázaléknyi szalonantiszemitizmus, de a vallásos zsidó közösség mindennapi léte nincs veszélyben. Én szeretném, ha ez így is maradna!

–  Ezek szerint az EMIH is a Soros-terv útjában áll?

–  A tényekről beszélünk. Az, hogy ezek a jelenlegi magyar politikai közbeszédben milyen szimbolikus jelszavakban jelennek meg, az egy másik kérdés. Őszintén szólva nem áll közel az ízlésemhez semmilyen konspirációt idéző elmélet. De azt kifejezetten károsnak tartom, ha ezek a viták az antiszemitizmus szövegkörnyezetébe vannak becsatornázva. Visszásnak tartom, hogy ha valaki kritizálja Sorost, vagy azt, amit ő szimbolikusan megjelenít, akkor az rögtön antiszemita. Egyébként ez a vita az utóbbi hetekben Izraelben is komoly publicitást kapott, annak kapcsán, hogy született egy törvény a gazdasági bevándorlók Afrikába való visszatoloncolásáról. A szabályozás ellen a kormány szerint a Soros által finanszírozott civil szervezetek kezdtek el tiltakozni, a baloldal erre válaszul odáig ment, hogy Netanhajut antiszemitának minősítette.

–  A nyílt társadalom koncepciójáról mit gondol?

–  Alapjában véve egy rokonszenves eszme. De ha ebbe beleférhet például, amit Soros György többször kifejtett, hogy „Izrael a legfőbb oka az antiszemitizmusnak”, és hogy a CEU „Társadalmi nemek tanszékén” olyan vendégelőadók szerepelnek, mint az „elektronikus intifádát” hirdető, Izrael elleni erőszakra agitáló, a béketárgyalásokat megalkuvásnak tekintő Joseph Massad, akkor komoly fenntartásaim vannak a koncepcióval kapcsolatban. Popper vonatkozó munkája ettől még vonzóan konzisztens.