Veczán ZoltánSzenvedéslicit

Elismerés jár annak, aki odadobta életét egy másik csoport tagjának megmentéséért. De ostobaság ilyet elvárni egymás kényszerpályán mozgó őseitől

Veczán Zoltán – 2018.02.13. 02:36 –

Elszomorítóan tipikus adok-kapok alakult ki az elmúlt hetekben Varsó és Tel-Aviv között: Lengyelország gyakorlatilag betiltotta a „lengyel haláltáborok” és a holo-kausztban viselt „lengyel felelősség” felemlegetését, mondván, akkoriban német megszállás alatt állt az ország – Izrael pedig törvénybe iktatott holokauszttagadást emlegetett, hiszen valakik azért csak-csak felsegítették a náci vagonokra a lengyel zsidókat. A milliónyi áldozat méltóságát sértő perverz licitálásra – mármint hogy melyik közösség volt jobban elnyomva a német megszállás alatt – végül Andrzej Duda elnök aláírása tett pontot, amely a hangos izraeli tiltakozás ellenére szentesítette a törvényt.

Más: a német állam nemrég bejelentette, kárpótlást fizet azoknak az algériai zsidóknak, akiket a lakosság jó részének támogatását élvező náci kollaboráns Vichy-Franciaország hatóságai szolgáltattak ki a német megszállóknak. Franciaország a győztesek közé sorolja magát – nyulakat megszégyenítő harci érdemei mellett az úgynevezett francia ellenállásra hivatkozva –, így hát en bloc vétlen a történtekben, fizessenek csak a bűnös németek. No de itt van Magyarország, hát minket is megszálltak a nácik, kérem! Hány partizántól kezdve kapja meg a kettest egy állam? Felmentés a korábbi országcsonkítás, a zsidóság felülreprezentáltsága az 1919-es országvesztő kormányokban? Enyhítő körülmény egy öngyilkosságba menekülő miniszterelnök vagy a frontról a budapesti zsidóság védelmére rendelt tankhadosztály – s egyáltalán a tény, hogy egy ország vezetője nemcsak a hatszázezer zsidó magyar, hanem a tizenegymillió egyéb magyar sorsáért is felelősséggel tartozik?

Vagy nagyobb súllyal esik latba a kormányzó tétlenkedése százezrek elhurcolásánál, a hivatalnokréteg szervilizmusa és a német propaganda bűvöletébe esett lakosság tevőleges részvétele? Levonhatjuk a végszámlából a szovjet megszállással, a legyilkolt, a megerőszakolt, a Gulagra hurcolt, kisemmizett, kifosztott, kitelepített, meghurcolt magyarok tömegeit?

Nem gondolom, hogy szenvedéslicitként kellene megélni a történelmet, bár elhiszem, hogy a morális imperialista németeken kívül senki sem szeret a saját közösségének felelősségével szembenézni. Azt se gondolom, hogy a megélt szenvedés igazolhatna bármiféle bosszút, vagy járandóságot, területet, pénzt, erkölcsi fölényt.

Azt meg főleg nem, hogy bármelyik közösségnek joga van azt mondani a másik által megélt gyötrelmekre, hogy az „megérdemelte”.

A szenvedés nem relativizálható – de nem is abszolutizálható egyik vagy másik történet mint afféle szenvedésetalon, amihez képest lehet skálázni a többit.

Maradjunk csak a nácizmus útjára taszított Németország első áldozatánál, Lengyelországnál. Varsó erőteljesen diszkriminálta zsidó polgárait, akik ezért az 1939-es szovjet bevonulás után tömegesen asszisztáltak Moszkvának félmillió galíciai lengyel deportálásához – hogy a szovjetek helyére érkező nácik egész közösségüket marhavagonokban hurcolják Auschwitzba és a többi vesztőhelyre, amelyeken sokszor egyébként a Berlin által megbízhatatlannak titulált lengyel foglyokkal osztoztak.

Közép-Európában igen sűrűn sepertek új seprűvel, és mindegyik takarításnál vajmi kevés ocsú, de annál több búza került a lapátra.

A népbiztosok megúszták a fehérterrort, az orgoványi áldozatok nem. A kisnyilasokat büntetlenül átvette az ÁVO, a nemzeti antifasiszta ellenállás tagjait üldözte, s ugyanazokon a vonatokon ültek a volksbundisták, mint a náciellenes Hűséggel a hazáért mozgalom svábjai – minderre pedig a „humánus nyugatiak”, Churchill és Roosevelt adták áldásukat.

Bizonyos értelemben a zsidó kápó is elkövető, és az agymosott náci őr is áldozat, minden csak attól függ, melyikük mire használta saját, korlátozott mozgásterét. Talán csak egyének szintjén lehet valaki kizárólag áldozat vagy kizárólag elkövető. Hiszen minden közösség kipróbálta magát az elnyomó és az elnyomott szerepében, és igen ritka az, amelyik ne élt volna vissza a hatalmával. Az uralkodás mételye, a revánsvágy, vagy az ismételt elnyomatástól, az eltűnéstől való félelem, irigység vagy a sovinizmus mindegyik közösség tudatalattijában éppúgy ott van, ahogy a megbocsátásra és a nemes lelkű tettekre kész erő.

Nem kérdés, hogy hatalmas elismerés jár annak, aki abban a szörnyű évtizedben eme jócskán terhelt térségben odadobta az életét egy másik csoport tagjának, egy magyarnak, zsidónak, svábnak, lengyelnek a megmentéséért. De – utólag, a saját mai tudásunkból kiindulva – ostobaság tömegesen ilyesmit elvárni egymás kényszerpályán mozgó őseitől. Legalább akkora ostobaság, mint felmenteni a győzteseket, s közben a vesztesek szemére hányni, hogy rossz oldalon fejezték be a háborút.