Őry MariannVilágfalu kvótapolgárai

Álláspont. Belátni a tévedéseinket fontos erény a politikában is

Őry Mariann – 2018.02.12. 01:29 –

Ha egy terv annyira rossz, hogy egy eleve téves alaptétel megvalósítása teljes kudarcba fullad, akkor érdemes alternatív megoldások után nézni. Nem szégyen újratervezni, nem szégyen bocsánatot kérni. Az uniós döntéshozatalban mintha nem ezek az elvek érvényesülnének mostanában.

A menedékkérők elosztására vonatkozó kvótarendszer alapötlete is egy téves valóságértelmezésre épült – hogy szépen fogalmazzunk. Eleve teljes tévedés volt úgy kezelni a csaknem végtelen utánpótlással rendelkező, beláthatatlan következményekkel járó modern népvándorlást, mint egyszeri válságot, amit ad hoc ötletekkel meg lehet oldani. A százhatvanezer ember sorsáról való vita már három éve sem reflektált különösebben a valós helyzetre, ma pedig pláne nem. Olaszország és Görögország egyszeri tehermentesítését csak akkor lehet értelmezhető ötletként kezelni, ha feltételezzük azt – ami azóta be is bizonyosodott – hogy valójában eleve tesztnek szánták egy automatikus elosztási rendszer felvetése előtt. A kvótarendszer kezdettől fogva egy rendkívül megosztó ötlet, ami összeugrasztotta a tagállamokat, és elvette a teret az érdemi, hosszú távú, előrelátó megoldások elől. Brüsszelben időről időre elmondták, hogy csak nem halad az elosztás, majd fenyegetni kezdték azokat, akik elvi alapon utasították el a tervet. Akik csak simán elsunnyogták az egészet, azokat nem. Később pedig jöttek az eljárások, Brüsszel ostora lecsapott a renitensekre, miközben a liberális szellemi műhelyekben már javában készítették elő az állandó kvótarendszert.

A tagállamokat magukra hagyták a problémák kezelésével, pedig szinte minden, valós eredménnyel járó megoldás tagállami szinten született. A törökökkel való megállapodás finoman szólva sem épült erős alapra, hiszen egy zsarolási potenciállal rendelkező országnak kiszolgáltatott helyzetünkben olyan ígéreteket tettünk, amiket valójában nem is akarunk betartani. Arról nem is beszélve, hogy a probléma egyre inkább az Afrika irányából érkező bevándorlás.

Charles Michel belga kormányfő ultimátuma – miszerint ha kell, többségi szavazással kényszerítik a tagállamokra a „szolidaritást” – pofon azoknak, akik hónapok óta azon okoskodnak, hogy úgysem lesz kvóta, nincs mi ellen harcolni. Nem mintha előzmény nélküli lenne a belga fenyegetés, hiszen az EP épp tavaly ősszel biztosította támogatásáról az automatikus elosztást és az igen nagyvonalú családegyesítési szabályokat előre vetítő Wikström-jelentést.

Ebbe a gondolatkörbe tartoznak a nemrég nyilvánosságra hozott ENSZ-paktumok is, amikben továbbra is azt sugalmazzák, hogy bár valóban illene valamit tenni a migránsok tömegeit kibocsátó szerencsétlen országokért, azért a migráció alapvetően inkább menedzselendő, mintsem elkerülendő jelenség.

Száz pontban is lehet maszatolni nagy közös megoldásokról, ha közben nem beszélünk arról, hogy talán az egész népvándorlás mégsem egy jó folyamat, talán az emberek többsége nem valamiféle világfaluban gondolkodik, hanem saját kultúrájának, országának megőrzésében. A „nyílt társadalom” mindenhová befizetett lobbista tálibjai azt hirdetik, az ismert szeretete az ismeretlen elutasítását és gyűlöletét jelenti, természetesnek vett elveink soviniszták és túlhaladottak. Valójában nem a sokszínűséget, nem egymás tiszteletét közvetítik, hanem azt, hogy mindenki egyforma, következésképp felcserélhető és felcserélendő. A nemzeti hagyomá­nyainkkal, sajátosságainkkal, normáinkkal szembemenő erőszakos politika pedig nem vezethet máshoz, mint káoszhoz és ellenhatáshoz.