Exportra fel!

Az Eurostat kimutatása szerint a 28 tagú Európai Unióból – exportvolumenben – mi vagyunk a tizennegyedikek. Pedig Magyarország nem dúskál sem a pénzben, sem a tőkében, az eladott magyar termékek túlnyomó részén jobb esetben is az szerepel: Made in EU.

Aligha árulunk el azzal titkot, hogy a sikertörténet főszereplői a hazánkban letelepedett multik. Ők „adják” ugyanis a kivitel döntő részét. Például az Audi, a Mercedes, a Suzuki, az Opel vagy éppen a ZF. Máris hallom a kétkedők hangját: nagy kár, hogy a magyar gazdaság a járműgyártásra alapoz – csak és kizárólag. Mi lesz akkor, ha majd zuhanórepülésbe kezd a járműgyártás? És nem kellenek majd az új autók és az alkatrészek?!

Nyugalom, a mi sajátságunk az, hogy jelentős arányban prémium kategóriában termelünk, és a válság óta pont a luxuság erősödik. Például az Audi és a Mercedes. Nyugalom, a diverzifikáció – az esetleges kockázatok szétterítése – ebben a szegmensben már Magyarországon is kitapintható. Más készül Győrben, Kecskeméten, Egerben vagy éppen Szombathelyen – hogy csak a járműgyártás honi székhelyeit említsük. Idetartozik, hogy pont a feldolgozóipar az a terület, ahol nagy létszámú foglalkoztatás valósulhat meg. A fent említett társaságok ezres nagyságrendben képesek új, viszonylag könnyen elsajátítható vagy betanítható állásokat kreálni. Utóbbit pedig azért fontos fejben tartani, mert illúziók élnek hazánkban arról, hogy kiket is lehet munkára fogni! Nem a felsőoktatás „gyártja” a munkanélkülieket, hiszen a felsőoktatásból kikerülők többsége állást talál, az állástalanok zöme az alacsony képzettségű rétegekből kerül ki. Számukra pedig csak egy ipari boom kínál alternatívát.

Persze a cél az kell hogy legyen: a hazai kis- és közepes vállalkozások is bekapcsolódjanak az exportba.
Jelenleg részesedésük a teljes kivitelből meghaladja a húsz százalékot, ám ez édeskevés. Egyfelől azért, mert az exportra termelés a modern gazdaság bázisa, másfelől – és ezt őszintén bevallhatjuk – nincs belső piac, vagy pedig fölöttébb gyenge annak a felszívó képessége.

Mindenesetre üdvözölni lehet azt az állami törekvést, amely exportra próbálja ösztönözni a hazai cégeket. Mi is kell ehhez? Mindenekelőtt árualap, pénz, valamint külpiaci stratégia.

Eddig jóformán a nagyvállalatok voltak az exportálásnak a haszonélvezői, a mikro-, kis- és középvállalkozások pedig a hazai vagy legfeljebb az uniós multik beszállítóinak szerepében érvényesülhettek. Amennyiben lendületet tud biztosítani az állam – igazgatási, pénzügyi és szervezési oldalról – a kivitelnek, akkor erre a területre rá lehet kapcsolódni. Ugyanakkor hosszú távon a kutatás-fejlesztés és más „igényes” ágazatok, üzleti szolgáltatások sikere kell, hogy domináljon Magyarországon is. De az a jövő zenéje.

Jelenleg önerőből többnyire képtelen egy kis- és közepes vállalkozás a globális piacra termelni, kijutni – ha lenne is áruja, arra már nincs fedezet, hogy adatbázisokat vásároljon, marketingtervet készítsen és rendszeres külföldi tárgyalásokat finanszírozzon. Itt léphet be az állam: kereskedőházzal, állami hitelekkel, szakértői tudással, helyismerettel, külpiaci tudással. Jelenleg körülbelül kétezer olyan kis- és középvállalkozás van Magyarországon, amelyik képes saját terméket és szolgáltatást előállítani és exportként értékesíteni. A kormány meghatszorozná az exportképes hazai cégek számát.

A feladat adott, már „csak” áru kell hozzá, üzleti bizalom és pénz.

Ami pedig a sokat és helytelenül emlegetett keleti nyitást illeti: sajnos az unió növekedése erősen korlátos, már annak is örülhetünk, ha a recessziót elkerüljük. Feltétlenül javasolt több lábon állni, és keleti vevőket is keresni termékeinknek. Tehát a keleti nyitás nem kötelező, csak ajánlott.