Boros ImreHa másképpen nem megy!

Számtalan hamis balliberális elbeszéléssel találkozunk hazánk és az Európai Unió kapcsolatáról

Boros Imre – 2018.01.19. 03:24 –

Balliberális oldalon viszonyunkat az EU-val alapvetően úgy értelmezik, hogy hazánk, és természetesen egy sor más ország is, valójában minden ellenszolgáltatás nélkül jut hozzá, szinte ajándékként az EU kasszájából hatalmas összegekhez, amelyek nélkül fejlődése nem lenne sikeres. Ennek kapcsán ami először eszükbe jut, és annak gyakran hangot is adnak, hogy ezért a kedvezményezettek hálával tartoznak. Maga az uniós támogatások elnevezés is ezt sugallja. Érdekességként jegyzem meg, hogy az 1867 és 1918 között működtetett k. u. k.-költségvetésről hazánkban senkinek sem jutott eszébe azt mondani, hogy a bécsi közös kasszából az itthon vagy a Zágrábban állomásozó k. u. k-ezredek, vagy a magyar és más nemzetiségű diplomaták költségei finanszírozására érkező források támogatások, hiszen a közös kaszát a felek (több nép) előbb összeadták, majd a szükségleteknek megfelelően elosztották. Nem kellene tehát EU-támogatásokról sem beszélni, hiszen itt is a felek dobják össze a pénzt és osztják szét eleve közös döntés eredményeként létrejövő ügyekre.

A félremagyarázás egy gyöngyszemével éppen a napokban találkozhattunk. Régi szívfájdalma a kelet-közép-európai országoknak, így hazánknak is, hogy a kohéziós források nem támogatnak olyan projekteket, amelyek észak-déli tájolásúak (utak, vasutak, esetleg kikötőfejlesztések, elektromos hálózatok, földgáz- és olajvezetékek). Emlékezetes, hogy miként buktatták el az úgynevezett Déli Áramlat kőolajvezeték ügyét. Bulgáriát – némi politikai nyomással – arra is rávették, hogy szerződést bontson, és vállalja az ebből származó tetemes kártérítést az orosz partnerrel szemben. A vezeték Európába délről érkezett volna, és földgázzal látott volna el egy sor kisebb országot, minket is.

Valami – ugyan jól érthető, de el nem fogadható – okból mindig csak a kelet–nyugati irányultságú fejlesztések kapnak Brüsszelben zöld lámpát. Viszont ha a jövőben sem lesznek közös uniós források ezekre a módfelett szükséges fejlesztésekre, akkor kénytelenek leszünk Kínához fordulni, hangzott az idézett miniszterelnöki gondolat. Ezt felemlíteni ugyanis pont most kellett, most vált a téma igazán aktuálissá, ugyanis 2004-es tagságunk óta reálisan most adódhat esély arra, hogy oldódjon az eddigi merev elutasítás. Az első két Nemzeti Fejlesztési Tervet a balliberális kormányzatok állították össze, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint a régiónkat kiszolgáló projektek ügye. Ők beérték azzal, hogy a pénzt betonba öntötték, és a projektek kivitelezését pedig kiadták nyugati üzletfeleiknek. A hazai vállalkozások fellendítésére kevesebb mint húsz százalék jutott. A pénz Brüsszelből jött, majd egy éles kanyarral ismét Nyugaton landolt. A jelenleg futó és 2020-ban záruló időszakra pedig még nem szilárdult meg az érintett uniós tagországok megfelelő színvonalú cselekvési egysége az ügyben, egyenként pedig könnyen leszalámizhatók.

Ebben az egységben azonban érdekelt lehet Görögországtól Szlovénián, Horvátországon, a négy visegrádi országon túl a három kis balti állam, esetleg még több uniós tagország is, de olyanok, is, mint például Szerbia, amelyek még nem tagok, de törekednek az uniós tagságra.

De miben is állt a félremagyarázás? A bírálók az unió elárulását hallották ki a miniszterelnöki mondatból, nem azt, ami annak lényege.

Hogy határozott kérés fogalmazódott meg az ügyben, és a miniszterelnök egyben jelezte az alternatív megoldást is, természetesen a szükséges projektek uniós forrásokból történő társfinanszírozásnak adva elsőséget, és a kínai megoldás csak annak hiányában jöhet szóba. Értelemszerű a két megoldás közötti alapvető különbség is. Az unió égisze alatt folyó projektek finanszírozásában a szükséges nemzeti források (költségvetés, esetleg pia­ci hitelek) mellett az unió kohéziós forrásai kapnának szerepet az érvényes szabályok alapján.

Ha az alternatívaként említett kínai megoldás jutna szerephez, itt a tagországok pénze mellett nyilván kínai hitel vagy tőke is szerepet kap, akkor az érintett országoknak a hitel visszafizetéséről, illetve a tőkerész megtérüléséről is gondoskod­niuk kell a piacon szokásos módon.

Az észak-déli tájolású infrastruktúrák kifejlesztését több körülmény is igen aktuálissá teszi. Részint intenzíven fejlődnek a térség országai közötti kereskedelmi, turisztikai és kulturális kapcsolatok, amelyeknek a visszamaradt infrastruktúra akadályt jelent.

A másik, és ugyancsak nyomós ok éppen a térség országai és Kína kapcsolatrendszerének fellendülése. Ehhez is fejlett infrastruktúrára lenne szükség. Nem véletlen, hogy az első ilyen fecske a Belgrádot Budapesttel összekötő vasútvonal ügyét közös szorgalommal kísérli meg kisiklatni a brüsszeli bürokrácia és hazai támaszai. A Nyugat ugyanis nincs ahhoz hozzászokva, hogy országaink a régióban önállóan kereskedjenek, ezt a nemes feladatot ők mindig készséggel átvállalták tőlünk. Miközben mi még mindig nyolcvan százalék körüli mértékben kereskedünk az Európai Unión belül, ez az arány Németország esetében sokkal alacsonyabb. Ez nem tartja vissza őket, hogy minket bírálgassanak és hűtlenséggel vádoljanak. Orosz viszonylatban hasonló a helyzet. Emlékezzünk, éppen a visegrádi államok királyai (lengyel, cseh, magyar) már a tizennegyedik században kereskedelmi és pénzügyi típusú megállapodásokat kötöttek egymással, hogy elkerüljék kereskedelmük hasznának indokolatlan lefölözését.

A kezdeményező éppen az itá­liai földről származó magyar király, Károly Róbert volt, akinek határozott fogalmai voltak a kereskedés mibenlétéről és hasznairól. Az élet Európa nyugati felében ma sem szól másról, mint a kereskedelmi monopóliumok megtartásáról. Ez többnyire eddig sikerült is unióalapító barátainknak, szeretik, ha a mannát az ő tenyerükből fogyasztjuk a sajátunk helyett.

Miközben elbuktatták a Déli Áramlat gázvezetéket, a Lengyelországot is kikerülő Északi Áramlattal szemben nem volt kifogásuk. Mi sokáig dömpingáron szállítottuk a nyers libamájat Franciaországba, hogy az anyag átszellemüljön méregdrága strasbourgi libamájjá. A példákat végtelenül sorolhatnánk. A paksi atomerőmű-bővítéspótlás is (erről van ugyanis szó és nem hatalmas kapacitásbővítésről) hosszú cécó után csak akkor kapott zöld utat Brüsszelben, amikor kiderült, hogy 51 százalékig nyitva áll a nyugati beszállítók előtt is az út. Helyzet tehát van bőven, ami életre kívánja hívni az észak-déli tájolású infrastruktúrafejlesztéseket, és ezek valós helyi érdekeket szolgálnak, de nem nyugati uniós barátainknak közvetlen érdekeit.

Kíváncsian várjuk, hogy előjönnek-e ismét a farbával, hogy az ő pénzükön mi csak ne akarjunk ilyen nagyszabású terveket megvalósítani, vagy előjön-e végre a józan ész is, mint legutóbb a k. u. k-ban, és a közös költségvetést ők is közösnek tekintik végre, és nem hálát várnak tőlünk azért, ami nekünk ugyanúgy jár, mint nekik.

És ez, a járni jár, de jut-e, ez lesz a közeljövő egyik izgalmas kérdése. Ha nem jut, akkor alternatív megoldáshoz kell fordulnunk.