Hol a boldogság?

„Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.” Nem szeretem a hideget, „a tél örömei” sohasem vonzottak túlságosan – mégis kötve hiszem, hogy a mediterrán alkat és személyiség sajátságos ismertetőjegyei miatt borzonghatok jócskán bele ebbe a szuggesztív, keveset emlegetett, egészen varázslatos hangulatú költeménybe.

„Megölte valaki magát, / Az hozta ezt a rút időt.” – Mintha ősmagyar babonák, szent eleink „csupa nyomások, csupa ősök, csupa hajdani eszelősök” világa támadna föl, élne tovább már ezzel a két nyitó sorral. És következnek a mind meghökkentőbb lírai példabeszédek, hangulatképek a vacogó napszámos párral, kinek csecsemője versenyt visít a széllel, a kínjában toporgó őrkatonával, a kopottságában félig fagyott drótostóttal meg a rongysátorban didergő cigánnyal, miközben vadul táncol, himbálózik, pörög-forog a vad szélben a még a mi gyerekkorunkban is gyakran látható, borbélyműhelyt jelző fémtányér a bejárati ajtó fölött.

Igen, ez a rút idő vesz körül bennünket. Ilyen rút időben élünk. És nem csak télvíz idején. Az egyes helyzetjelentő pillanatfelvételek után, minden versszak végén feltett költői kérdés és a reá adott válasz – „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában” – korunk fő kérdése. Meglehet, idestova legalább kétszáz éve immár, de az is lehet, az idők kezdete óta.

A barátságos meleg szobák mostanság, noha kétségkívül léteznek, bizonytalan és veszélyes jövővel terheltek. Ha úgy tetszik: dideregtető perspektívákkal (is) bebútorozottak. Az európai jövendő öt-nyolc éve minimum ötven százalékkal kevésbé látszott ennyire borúsnak, bizonytalannak. És lett légyen a magyarországi helyzet mindennek üdvös kontrasztjaként nagyon is reménykeltő, mi több: végre jogos és megalapozott bizakodásra okot adó, nemcsak a drótostót meg a cigány remeghet vacogva, nemcsak a hűséggel – és mindinkább igényelten! – őrt álló katona, és a látástól Mikulásig dolgozó örök magyar melós, hanem jószerével mindenki. Ha már a Lajtától nyugatra idióta nemtörődömséggel és a valóságot eltorzító szemüvegek segítségével próbálnak ezt-azt vizionálni az ottaniak.

A boldogságot időtlen idők óta próbálják definiálni, nekem most hirtelen csak kettő jut eszembe, eredetét tekintve, azt hiszem, nem véletlenül, görög mindkettő. A görögök az emberiség legragyogóbb gyermekkorát képviselték – ilyen háttér-mögöttessel, javaslom, hallgassunk rájuk, érdemes. Sziszüphosz kapcsán Camus azt írja róluk, akkor kezdi érdekelni ez a mitologikus hellén, mikor a hegycsúcsra felgörgetett sziklája sokadszor legurulván, újra lefelé indul érte. Ez a pillanat, ez a kimerevített emberi alapattitűd valószínűleg az emberi boldogság egyik alapja. Az akár hiábavaló cselekvés ellenében a dac, az „és mégis” csakazértise, az emberi akaraterő és elhatározás gyémántjának keménysége. „Nincs sors, amin a megvetés ne tudna felülemelkedni.” Hát igen, így valahogy.

A másik példát egy nagy cinkos – talán a legeslegnagyobb – hozza. Bizonyos Zorba nevű görög. Aki pontosan tudja, hogy barátai elárulják, szerelmei elhagyják, tudja, hogy csalódásait és kiábrándulásait soha, senki, semmikor sem fogja elfogadni igazán, mégis dühödt elszánással mutathatja meg egy idegennek a testét borító sebeket, amiket a haza védelmében vívott harcok során szedett össze, és tudja, hogy ha a legvégső pillanat elérkezik, állva fogja várni, miközben néz ki az ablakon a nagyvilágba, két kezével görcsösen kapaszkodva az ablakpárkányba. Hiszen szülőatyjának, a Nikosz Kazantzakisz nevezetű írástudónak a krétai Heraklión városának dombtetején levő sírjánál is azt mondja a felirat: „Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.”

Igen, így és ekképpen boldog Sziszüphosz és Zorba is – Márai pedig csak annyit tesz hozzá mindehhez: a szeretet végtelen és tud várni.

A téli világban, a rút jelenkori időben pedig a barátságos meleg szobák szép lassan megtelnek mosolygós emberekkel.