Politikaparódia

 „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép…” (William Shakespeare: Ahogy tetszik, 1600 körül); „A tömegeket alkotó egyének megvoltak azelőtt is, de nem mint tömeg. Apró csoportokban vagy magányosan élték életüket a világban, távol egymástól, társtalanul, szétszórtan. Mindegyik – egyén vagy apró – csoport elfoglalta a helyét, mindenkor a magáét a vidéken, a faluban, a városban, a világváros valamely zugában. (…) A sokaság egyszerre előtűnt és elözönlötte az emberi társadalom legkitűnőbb helyeit. Azelőtt, ha egyáltalán volt, észrevétlen maradt és a társadalmi színpad hátterében húzódott meg; ma közel férkőzött a vetítőlámpákhoz, ő a főszereplő. Illetve ma már nincs főszereplő, csak a kórus.” (J. Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, 1929; magyar kiadása: 1938.)

Senkit sem szándékozok személyében megbántani, aki sok ezredmagával kivonul(t) az utcára, hogy hallassa a hangját, kiálljon valamely politikai döntés mellett/ellen, megtámogasson a tömeggel valamely fontosnak vélt dolgot, vagy tiltakozzon ellene; 1989 és 1998 között magam is koptattam a pesti aszfaltot ilyen ügyekben. Nem is tartom értelmetlennek, feleslegesnek: az utóbbi években lezajlott rekord-tömegdemonstrációk fontos tanulsága, milyen sokat nyom a latban a résztvevők száma. A politika ugyanis nem egyenlő létszámú szereplők kötélhúzó csapatversenye; minél többen rántják meg a kötél egyik végét, annál nagyobbat esnek a másik végén levők.

Az idei őszön is az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából kezdődött el az igazi tüntetési főszezon. Ekkorra tudatosult a baloldal köreiben, hogy csúful elbuktak három választást hat hónap alatt. Sokak elkeseredését kihasználva, ámde továbbra is új ötletek és mondanivalók híján szervezték meg a négynapos ünnep végére kitűzött műsort a rendezők. Majd csak történik valami, gondolták, amikor nem várt segítséget kaptak a kormány részéről: október 23. előtt közhírré tették az internetadó bevezetését. Ez a bejelentés annyira „jó ötletnek” bizonyult, hogy egyből meglett a vezértéma a „zorbánkormány ” elleni tiltakozáshoz, csak internetezni kellett, és összejött a tízezres tömeg, meg a kiabálnivalója. Hosszabb nyugalmi idő elmúltával ekkor történt erőszakos közterületi akció – a kormányzó párt székházának rongálása – a Hősök terén demonstrálók kemény magja részéről, és először történt meg, hogy a tüntetés szervezői, rendezői elveszítették befolyásukat a felhergelt tömeg egy része felett: gyorsan elhagyták a helyszínt.

A november tizenhetedikei, hétfői Kossuth téri tüntetésen történtek és a tévében látottak csak felnagyították a „mozgalom” és önjelölt (?) vezetőinek gyengeségeit, a demonstrálás visszásságait. A rendezők ugyan címet is adtak a rendezvénynek, a „közfelháborodás napjával” mégsem jutottak egy lépéssel sem előbbre a Hősök terén lezajlott, majd egy egészséges esti budai sétával befejezett előző műsoruknál. Igazán szívből sajnálom azt a fiatalembert, aki korábban az államelnöki palotához történt felmászásával tett szert valamelyes ismertségre, majd pár nappal a „0 km” emlékműnél tartott tüntetés után eldobta magától az életet. A politikai mellett nem árt az emberi felelősséggel, mások iránti figyelemmel is rendben lenniök a mozgalmároknak.

Mi sem mutatja jobban a konkrét politikai témák és motivációk hiányát, mint hogy hosszú hetekkel az- után, amikor a miniszterelnök a rádióban bejelentette: „internetadó nincs, és nem is lesz!”, mintha mi sem történt volna, tovább tüntetnek az „internetadó” ellen…

Ilyen esetekben járta a mondás a régi pártállami időkben: elvtárs, le vagy maradva egy brosúrával! November 17-én is sokan skandálták véleményüket a „diktátorról” meg a „diktatúráról” a közrend fenntartására hivatott rendőrök sorfalával szemben, akiknek a fő gondjuk az volt, hogy kimenekítsék a tömeg szorításából aki rosszul lett, elhajoljanak a feléjük repülő néhány italosüveg elől. Ma már puszta tüntetéstechnika: a hivatásos rendfenntartók épp úgy tudják, képről és névről ismerik a tüntetések állandó zavarkeltőit, provokátorait, mint a futballpályák garázdáit; megint csak el kell mondani, hogy a miénknél régebbi és jobban bejáratott nyugati demokráciákban nem bánnak olyan kesztyűs kézzel a rendőrre támadóval, mint a mi fiatal – és lejáratott – demokráciánkban. És itt érkezünk el a tüntetés lényegi részéhez, a mantrázásnál fontosabb, konkrétabb jelenségeihez és összefüggéseihez.

A Kossuth téri közfelháborodás estéjén – még csak nem is a napján – egymás után fellépő szereplők – fiatal, névről országosan teljesen ismeretlen és legfeljebb törzskocsmai körökben ismert nevű mozgalmak nevében megszólaló személyek – inkább az eredeti előadásmódjukkal, mintsem a mondanivalójukkal alkottak magukról – cirka 72 óráig tartó – örök emlékművet. Nekem speciel az a kurta beszédindító mondat maradt meg máig az emlékezetemben, amit egy kezdő értelmiséginek tűnő kisasszony kiáltott be a szavára ittas közönségnek, és amit csak kipontozva idézhetek e helyen – „B…a meg, csináljunk valamit!” Vele biztosan sokan egyetértettek a téren, nem úgy, mint azzal műsorzárást közlő fiatalemberrel, aki a „menjetek a p…ba!”, más szóval: „haza!” ordítással küldte melegebb tájakra a nagyérdeműt. A közte lévő időben „beszédet” tartó emberek egyformára hangolt, fülsértően magas hangfekvésben rikoltoztak, nem is hittem volna, hogy a volt adóhatósági munkatárs ilyen jól bírja szusszal a kiabálást. Aki ordibál, annak nincs igaza – tartja a régi szólás-mondás –, talán az általa megismert hivatali korrupció tényeivel is megismerkedhetünk egyszer. A beszédek szövegei gyanúsan idegenül hangzottak a felolvasók szájából. Mintha mások írták, szerkesztették volna.

Gyönge műsor volt, dörmögné Csurka István a politikusok égi páholyából, ha látná ezt a produkciót – jutott eszembe a tévé adását nézve. Pártelnökként is jó dramaturg volt, tudott jó címeket adni, összefogott beszédeket mondani; ünnepelni és kellő módon befejezni sok tízezres MIÉP-tüntetéseket. Napjainkra mérhetetlenül lesüllyedt ez a szakma, már a régi hivatásos baloldali és liberális politikusok sem mennek el ilyen gagyi előadásra.