Boros ImreGlobalisták és patrióták

A legkevesebb, amit nagy biztonsággal elmondhatunk a rendszerváltoztatásról, hogy nem a magyar társadalom elvárásai szerint alakult

Boros Imre – 2017.12.07. 01:21 –

Mára oda jutottunk, hogy egyre több dolgot, ami velünk történt, nem értünk, de legalább már gondolkodóba estünk. Ami a legfontosabbat, a gazdaságot illeti, csak nemrégiben kezdtünk ráeszmélni, hogy az érdekeinkkel ellenkező folyamatok már jóval a hivatalos rendszerváltás előtt elkezdődtek, amikor az országot 1973 és 1989 között eladósították.

Hosszú ideig élt a hivatalos okfejtés, és részben még ma is próbálkoznak ezzel a hamis magyarázattal, hogy a kölcsönként felvett forrásokat feléltük. Igazán itt a legfőbb ideje, hogy ezzel az ormótlan hazugsággal végre mindenki kellő részletességgel megismerkedjen. Sokáig élt a társadalomban az a hamis illúzió is, hogy az eladósodásnak végül is a hasznát láttuk, mert ez nyitotta meg az utat a politikai rendszerváltozáshoz, az áhított demokráciához. A rendszerváltozás ténye viszont azt a tévképzetet is széles körben elterjesztette, hogy az adósságoktól következmények nélkül meg lehet, az elnyert szabadság jegyében, szabadulni.

A rendszerváltozásból az országlakók nagy többségének csak a politikai átalakulást szimbolizáló szükséges demokratikus kellékek (négyévenkénti választás, önkormányzatok, többpártrendszer stb.) jutottak, de a szabadságból a saját boldogulás érdekében végzett munka és az arra épülő elosztás szabadságát a társadalom továbbra sem élvezhette. Ráadásul a rendszerváltó koreszmét, a globalizmusnak nevezett jelenséget, szinte mindegyik, a rendszerváltozást megvalósító politikai erő hosszabb-rövidebb ideig mint istent kezelte, és a felemelkedést várta tőle.

A hamis illúzióktól való szabadulás nagyon hosszú ideig tartott, most azonban bejutottunk végre az illúzió­mentes korszakba. Mindazok, akik idejekorán észlelték a bajokat, és felszólaltak a globalista koreszme ellen, hamarosan szellemi karanténba, a kirekesztettség, a nevetségesség, a megvetés állapotába kerültek, őket nemkívánatos jelzők garmadájával illették, amelyek közül a maradiság a legenyhébbek közé tartozott. Az illúziókat a globalizmus széles körű szellemi hátteret is kapott terjesztői a visszanyert személyes szabadságjogok kiterjedt megélésével azonosították (lásd uniós tagként a szabadságunk jegyében akár Bécsben is nyithatunk cukrászdát).

Csaknem három évtizednek kellett eltelnie, hogy a globalizmus eddigi, ránk nézve felettébb káros építkezését a legfontosabb területeken azonosítani lehessen. Ma már tények támasztják alá, hogy a globalisták a világ általuk elérhető hányadán – de az euroatlanti térségben mindenképpen –, a demokráciákban megszokottól merőben eltérő, lopakodó módon főként gazdasági kényszerekkel kívánják uralmukat megvalósítani, ha a demokratikus keretekkel már nem boldogulnak. A kényszerek (a csapdák) felállításában eddig nagyon komoly előrehaladást értek el. Az Egyesült Államok mintájára az Európai Unióban is sikerült olyan pénzrendszert (euró) bevezetni, ami felett a rendelkezés nem esik sem nemzeti, sem nemzetközi választott testületek hatáskörébe, ráadásul közvetlen függésbe került az ugyancsak magánalapú amerikai dollárral.

Ezt a 2008-ban kezdődő pénzügyi válságban lehetett élesben megtapasztalni. Igaz, próbálkozásuk egy mindenfajta nemzeti kontrolltól mentesített, „független”, globalista ellenőrzés alatt tartott multilaterális kereskedelmi rendszer létrehozására (TTIP) átmenetileg kudarcot vallott. Régen szélesre nyílt viszont a kapu, ami tevékenységük folytatásához az olcsó, minden hivatalos ellenőrzés alól kivont forrásokat biztosítja. Államok egész sora tette ugyanis törvényekkel is alátámasztva magáévá a globalizmus bűvöletétől áthatva, hogy a nemzetállamokban megtermelt jövedelmek jó része, az adófizetés megkerülésével adómentes központokból szolgálhassa a globalista projektek megvalósítását. Miközben hatalmas, globalista érdekű változások történtek a gazdaságot érintő ügyekben, amelyek végeredménye a jövedelmek és vagyonok minden korábbit felülmúló, világméretű koncentrációja lett, volt bőven anyagi fedezet a társadalmak gondolkodásmódjának radikális átalakítására is, a hagyományos élet- és létformák pellengérre állítására.

Az állam legyen gyenge és szolgáltató, a nemzet fogalma hovatovább szégyenletes, a hagyományos család idejétmúlt, legfeljebb átértelmezett fogalommá vált. Sőt a legújabb fejlemények szerint a bio­lógiai létformák (nemek) is relativizálódtak, de komolyan felmerült egyes északi, síkliberális országokban, hogy magának a megváltónak is semleges nemi kifejezést kellene adni a nemek közti egyenlő elbánás elvét szem előtt tartva. Ma ezek az ügyek már nem csak a közbeszédben honosodtak meg, de közülük több törvényi kodifikációt is nyert (melegházasság esetleg még egyházi áldással is, a harmadik nem szerinti anyakönyvezés). A globalizmus legutóbbi projektjei – vélhetően a nagy sietség jegyében, vagy bízva az állampolgárok tartós kábulatában –, az érvényes szabályok és jogok kendőzetlen semmibevételét is megcélozták. Erre szolgál példával a migráció kezelése Európa nyugati térfelén. A „piacra vezetés” természetesen szívmelengető jelszavakkal történt, nem migránsokról, hanem szigorúan menekültekről szólt. Ebben a kezdetektől hamis tálalásban természeten a szolidaritás több mint kötelező, aki ebből kimarad, az megbélyegezhető.

Talán ez volt az a pont, amikor a közvéleményt már nem csak a globalisták látták el szellemi munícióval, hanem vették maguknak a fáradságot és főként a bátorságot a patrióták, hogy veszni látszó életterük védelmében, rettenetes ellenszélben, de jól hallhatóan megszólaljanak. Ha alapvető létösztöneik közül a továbbörökítés ki is veszett, legalább az önfenntartás ösztöne még részben működni látszik. Készek tenni családjaik, nemzetük, otthonuk, azaz a hagyományos emberi értékek védelmében. Lassan, de ígéretesen kibontakoznak a globalista és patrióta létküzdelmek harci területei. Nyilvánvaló, hogy a globalizmus a patrióták elől menti el a nyomulásához szükséges anyagi eszközöket. Erre elég bizonyíték az adók (a közteherviselés) elől menekülő iszonyú offshore vagyon, amiről a patrióták végre szeretnék tudni, hogy miként került a globalizmus híveinek és szószólóinak birtokába. És azt is, hogy kik és milyen jogcímeken részesednek belőle. Nos, a lista bőséges. A válasz már régóta a szemük előtt volt, de mára már meg is látták. Választott nemzeti képviselőik és kormányaik adták erre a felhatalmazást és írták az ezt elősegítő törvényeket.

A globalisták tehát törvényeket és főként törvényhozókat vásároltak maguknak, de egyben közvélemény-alakítókat is szép számmal, társadalomtudósokat, médiaembereket, -cégeket. Ennek bátor, önfeláldozó szerzők jóvoltából már csinos irodalma is van (például Udo Ulfkotte: Megvásárolt újságírók). Mára már a természettudományokat képviselő egyes személyek is képesek bizonyos ügyekről tudományos tények helyett profitszempontok alapján nyilatkozni.

Tapasztalva viszont, hogy a patrióták felfedezték politikai struktúráik árulását, és új politikai struktúrák kialakításába fogtak, a globalisták civil álcával válaszoltak. Mára kiterjedt nemzetközi „civil hálózat” ontja a globalista igazságot, sűrű nemzeti szintű leágazásokkal, bőséges pénzügyi háttérrel. Van miből, ráadásul nem csak a Nyílt Társadalom Alapítványokba helyezett tizennyolcmilliárd dollár szolgál fedezetül. Sok még a felderítésre váró harci terep. Nagyon messzire elér a globalista civilkedés keze, ennek naponta számtalan példáját tapasztaljuk, manapság főként a társadalom humán szövetének ügyeit építgetik szorgalmasan. Ők mondják meg, hogy mi a tudás, mit illik és mit nem mondani gazdaságról, családról, férfi és nő viszonyáról. Nemrég arról is hallottunk, hogy „civilek” érzékenyítgetik a hazai és európai szintű igazságszolgáltatás embereit migránsügyekben és a hazai börtönviszonyok megítélésében. Talán csak nem azon dolgoznak, hogy bizonyos esetekben az ítéletek automatikusan eltérjenek a jogszabályoktól? Az viszont biztos, hogy sorsdöntő évek elé nézünk. Sok a tennivaló, ha szeretnénk megőrizni megszokott életformánkat.