Vélemény és vita
Nem kolbászból van a kerítés!
Az a baj a szakadozott, agyonfoltozott hálójú politikai szövetségekkel, amilyen például az Európai Unió, hogy egy hosszabb időszak múltán már nem bírják sem kézzel, sem lélekkel kormányozni
A második világháború szörnyű következményei és tanulságai miatt érthető volt, hogy 1951-ben baráti alapon összejött egy közös gazdasági rendszer az úgynevezett „mag-Euró- pa” országaiból. Az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) hat alapító állama – Francia- és Németország (NSZK), Olaszország, Luxemburg, Belgium és Hollandia – valóban történelmi gyökerű egység volt a legújabb korban. Ha megnézzük a történelmi atlasz ezer évvel ezelőtti Európa-térképét, a germán és frank népek birodalma Szicíliától a Balti-tengerig, az Atlanti-óceántól a Lengyel-síkságig és a Kárpátokig alkotott egységes (civilizációjú) világot.
Mivel az emberi természet hódításban, szerzésben és gyűjtésben érdekelt, abban élte ki magát a középkorban, hogy szétszakadtak egymástól a kisebb-nagyobb birodalmak, országok. A szétválások örökös pusztító háborúkhoz vezettek, amíg végül a 20. század két öngyilkos világháborúja „elintézte” (hinrichten) Európa sorsát. A győztes angolszász amerikaiak Nyugat felől, a szovjet-oroszok Keletről hurcolták be a maguk önös kultúráját, és rövid idő alatt elnyomták, átformálták az öreg kontinens tradícióját: hagyományait és életmódját.
A kontinens 1952 óta simán működő gazdasági, ipari és technológiai szövetsége megszűnt 2002-ben, átadta helyét az 1957-ben megszületett Európai Gazdasági Közösségnek. 1973-tól megkezdődött a további nyugat-európai országok felvétele az EGK-ba; a több szakaszban folytatódott bővítés eredményeként 2004-ben már 25 ország alkotta az Európai Uniót. Köztük vannak a „vasfüggöny” keleti oldaláról felszabadult államok, így hazánk is.
Ez idő szerint már (még) 28 európai ország alkotja az EU közösségét, amelynek több mint ötszázmilliós lakossága a föld második legnagyobb gazdasági térsége. Egyik legfontosabb intézménye a strasbourgi és brüsszeli székhelyű Európai Parlament, amelynek tagjait a földrész tagállamai választják, 751 képviselőnek jut öt évre szóló mandátum. Az Európai Tanács és a bizottság tagjait a tagországok küldöttei alkotják. Vannak közöttük fura, idejétmúlt figurák: megrögzött kommunisták, idegrángó, hadonászó, kiabáló viccfigurák; muslincákkal övezett, egykori pénzügyminiszter-pojáca. Na, és a hazájukat pénzért, befolyásért eláruló „biznicelők”.
Furcsa, hogy a Wikipedia alapos szócikkében nem található az unió büdzséje. Pedig jó lenne megismerni. Az „intézmény” mindenhez jobban ért, mindenről mindent tud, és minden lében kanál. A régi idők hagyatéka, hogy a gazdag nyugati térfél és a felszabadult közép-, kelet-európai kisállamok között nagy a különbség: az évtizedeken át elnyomott lengyelek, csehek és szlovákok, magyarok és délszlávok, románok és balkáni nációk még most is hátrányban vannak velük szemben.
Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, amelyik önmagával határos. Mindenütt élnek „szomszéd” magyarok, összefüggő és/vagy szórvány területeken, beleértve még az ausztriai Burgenlandot is. Sajnos, nem örömhír, hogy a legutóbbi nagy rendszerváltozás révén végre könnyebbé vált, virtuális és valóságos nemzetegyesítésünk nem várt akadályba ütközött: két évvel ezelőtt villámgyorsan megrohanták szerbiai és horvát határainkat a Balkán felől, Kis- és Közép-Ázsiából tömegével megindult migránsok. Néhány hónap lefogása alatt több százezer, szingli és családos bevándorló csörtetett át magyar földön, Nyugat-Európa irányába. Csak piszok és szenny maradt utánuk, meg a Röszkénél szétbontott határkerítés, a tomboló fanatikus – hosszú büntetését váró – falkavezető emlékével.
A tatárjárás óta nem történt ilyen nagyságú, egyszeri gyors tömegvándorlás hazánkon keresztül. Elég volt belőle, no meg a majd’ kétszáz évig tartó török hódoltságból. A magyar állam sokmilliárdos költséggel megerősítette a déli – szerbiai – határt acélpengéjű védőkerítéssel, felfegyverezte magas technikai eszközökkel a rendőrséget és határőrséget. A budapesti liberális politikai kasztnak ez magától értetődően nem smakkol. Főleg a naiv és ifjú értelmiségieknek, akik szívesebben látnának újabb, betelepítendő migránsokat, azonban nem éppen a Lipótvárosban. Mert az ugyebár „snassz”, és netán ütközhet más etnikumokkal.
A magyar lakosság túlnyomó többsége a biztonság zálogának érzi, tartja a fizikai-műszaki határzár szerepét. Nem ok nélkül. Megnyugodhat mindenki: nem „kolbászból” van az a kerítés, amelyet valaha idézgettek magyar emigránsok a nyugati határon túli életről.