Hídország

Milyen érdekes, még maga a kifejezés is a kelet felé fordulást jelenti. Amikor kultúráról van szó, természetes, hogy elsősorban a nyugati országok felé kell keresnünk az utunkat, amikor azonban a kereskedelem kerül szóba, ugyanolyan nyitottsággal kell Kínával vagy Angolával leülnünk tárgyalni, mint tennénk az Egyesült Királysággal. Ha kereskedelmi kapcsolatainkat a magyar viták vagy-vagy hozzáállása alapján próbáljuk meghatározni (vagy kelet, vagy nyugat), akkor sosem szabadulunk Ady Endre kompországának szerepéből, amely egyszer Nyugat felé „mászkál”, másszor Kelet felé. A választás kényszere csak a fejekben él.

Legyünk hát kompország helyett hídország Kelet és Nyugat között, de nem mint Adynál, csak hazudva, hanem valós együttműködésekre építve. Erősebb hidat elképzelni is nehéz annál, amit most építenek Budapesten: az egyik hídfőt tizenhat európai ország adja majd, majdnem százhuszonhatmillió lakossal, míg a másik hídfő Kínában áll majd egymilliárd-háromszázhetvenöt millió fővel. Már ez az adat is döbbenetesnek tűnhet, a mögötte rejlő gazdasági erő pedig szinte felfoghatatlan. Pekingből külön-külön talán nem is foglalkoznának sokat a tizenhat európai országgal, de együtt már olyan piacot jelentenek, amiről érdemes szót ejteni a nagy kínai cégek igazgatói ülésein is, főleg mert kaput nyithatnak egy másik, még nagyobb terület felé: Nyugat-Európába. A magyar kormány célja szerint a tizenhatból is kiemelkedne Magyarország a Kínával fenntartott kapcsolatban, ami nemcsak a hazánkon áthaladó kereskedelmi utak forgalmát növelné, de nemzetünk politikai befolyását is magasabb szintre emelné.

Kína politikáját Joseph Nye fogalma, a „soft power” írja jól le: a kényszerítés helyett a vonzást veszi alapul, és a „puhább” eszközök meggyőzik az országokat, hogy jól járnak, ha a nagyhatalom felé közelednek. A kínai soft power szálai behálózzák az egész világot, és nem engedhetjük meg, hogy a háló új, erős szála kikerüljön minket, és ne részesüljünk az előnyeiből.

Természetesen kockázat is van, és akad olyan, akit ez aggaszt: a Financial Times hétfőn arról írt a 16+1-találkozó kapcsán, hogy az Európai Unióban sokan gondterheltek a kínai térnyerés miatt, és nemcsak Brüsszelben, hanem több nyugat-európai fővárosban is. Ott, ahol eddig a pénzcsap elzárásával és szankciókkal fenyegetőztek, akkor nem törődve az ezzel okozott törésekkel, most félnek, hogy a kínai beruházások nyomán az unió­ban mélyülhet a szakadék.

A magyar kormány berkeiben is tisztában vannak a kockázatokkal. De elenyésző az esélye annak, hogy Peking ellenünk használná ezt a kereskedelmi kapcsolatot, már csak azért is, mert Kína nem próbál meg a maga képére formálni más országokat, Kína üzletelni szeret. Nem kell, hogy illúzióink legyenek: a pekingi kormány nem irgalmas szamaritánusok gyülekezete, nem szeretetből fektetnek be Magyarországon. Lord Palmerston egykori brit miniszterelnök szavait átírva mondhatnánk: Kínának nincsenek örök barátai, Kínának nincsenek örök ellenségei, Kínának érdekei vannak. Talán nem véletlen, hogy egy hasonlóan kereskedelemre épülő nagyhatalom vezetője mondta ezt annak idején.

Kína jól felfogott érdeke szerint fejleszti a gazdasági kapcsolatait és köti szerződéseit, nekünk pedig adott
a lehetőség, hogy fontos tagjai legyünk ennek a kereskedelmi rendszernek, és végre a keleti kaput kinyitva, de a nyugatit nem bezárva hídország lehessünk kompország helyett.