Korompay CsillaKalandvágy

Álláspont. Figyelemre méltó tanmesét írt nemrég az élet

Korompay Csilla – 2017.11.13. 01:30 –

Éppen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját megelőző napon történt, hogy az egyik vidéki nagyvárosban a rendészek tilosban parkolás miatt büntetést akartak kiszabni egy idős férfiúra, aki azonban egyre vehemensebben tiltakozott az adatfelvétel ellen, aztán gázpisztollyal kezdett fenyegetőzni. Na, mármost. Közterület-felügyelőkkel sokunknak volt már nézeteltérése, és bizony előfordul, hogy valaki a velük való vita hevében szalonképtelen kifejezéseket használ. Azonban hősünk ennél jóval tovább ment, amikor pisztolyt fogott rájuk, és a lelövésüket is kilátásba helyezte. Tanmese azonban nem emiatt vált a történetből, hanem mert közben azt ordibálta: „Nem tudjátok, ki vagyok én?… Deszantos voltam!…”

Ha akkor nem is tudták, azóta már bizonyára a rendészek is tisztában vannak vele, kit tepertek a földre, és bilincseltek meg. És talán azt is sejtik, hogy ha mondjuk harmincöt-negyven esztendővel ezelőtt kerül sor hasonló konfliktusra, akkor ők hosszú-hosszú ideig nem látták volna viszont a családjukat. Mert a férfi, akit „intézkedés alá vontak”, évtizedekig az állambiztonsági hálózat tagja volt, a pártállam megbecsült kádere, kiterjedt kapcsolatrendszerrel, befolyásos ismerősökkel, nem mellesleg a helyi, pontosabban regionális lap munkatársa, majd főszerkesztő-helyettese. Aki rá kezet emel, nem úszta volna meg ép bőrrel. Most azonban megtapasztalta, hogy már nem érinthetetlen. Kegyetlen érzés lehetett, így, csaknem harminc évvel a rendszerváltozás után…

A rendőrkapitányságon hivatalos személy elleni erőszak miatt gyanúsítottként hallgatták ki. Az előállító fogdában töltött rövid időről blogjában Itt kezdődik a börtönnaplóm címmel írt könnyfacsaró posztot, amelyben megjegyzi, cellája „nem volt tengerre néző mint Monte Crísztónak” (sic!). „Ahhoz képest, hogy erős klauztrofóbiám (sic!) van, egészen jól tűrtem a megpróbáltatást. Amikor kértem, hogy az ajtót egy félujjnyira hagyják nyitva, hátha nyugodtabb leszek, kiröhögtek” – panaszolja. Fájdalmairól is beszámol, felidézve, hogy „a közterületisek a súlyos testi sértés minden válfaját bevetették ellenem” – ennek alátámasztására mellékel egy fotót egy véraláfutásról…

Nem az a célunk, hogy egy öregemberen gúnyolódjunk, a tanmese ennél sokkal drámaibb. Hősünk a hálózatba való beszervezéséről korábban azt írta, „nem kényszerítettek, nem zsaroltak egyszerűen a fiatalkori kalandvágyra való hajlam és az ezzel kapcsolatos romantika fertőzésének a következménye”. Tehát „kalandvágyból” lett része annak a borzalmas rendszernek, amely ártatlanok tömegeit gyilkolta meg, börtönözte be és kínozta brutális embertelenséggel. Amely rettegésben tartotta az élőket, és meggyalázta a halottakat. Amely élvezettel tört derékba szakmai pályafutásokat, és meghasonlottá tette az értelmiséget. Amely olyan mocsokba taszított egy népet, hogy az harminc év alatt sem tisztult meg. Mindegy, hősünk miket követett el pontosan, a lényeg, hogy ügynökként és propagandistaként szolgálta és dicsőítette a pártállamot, olyan buzgón, hogy bár helyesírásából és fogalmazásából ítélve teljesen alkalmatlan újságírónak és szerkesztőnek, mégis szép karriert futott be, míg elvtársai tehetséges és tisztességes fiatalok tíz- és százezreitől vették el a jövőt.

Reménytelen típus, hiába változott körülötte a világ, még mindig nem látja, mi volt a bűne.

És sokan mások sem értik, hogy ezekkel nem lehet, nem szabad semmilyen politikai közösséget vállalni, soha. Mert esetleg visszatérnek. Kalandvágyból.