Bogár LászlóNagy októberi

Végső tanulsága tehát 1917-nek, hogy milyen tragédiák sorát indíthatja el a meg nem gondolt gondolat

Bogár László – 2017.11.07. 03:26 –

Azt aligha tagadja bárki is, hogy a múlt évszázad során az emberi világra legnagyobb befolyást gyakorló történések közül mindenképpen kiemelkedik az a valami, amire november hetedikén szoktunk emlékezni, bár az elnevezése „októberi”. E furcsa talány oka az, hogy az Oroszországban akkoriban használt és a ma használatos naptár között csaknem kéthetes eltérés van. A nagy befolyást illetően tehát teljes az egyetértés, de ezt követően már az egymást teljesen kizáró elbeszélési módok, indulatok ma, egy évszázad elteltével sem nélkülöző örvénylése zajlik.

Azért érdemes talán mégis belevágni egy olyan fajta töprengéssorba, mint ami most itt is következik, mert a „halottan is élő múlt” akkor is jelen van velünk, bennünk, ha erről sejtelmünk sincs, így aztán talán mégis csak szerencsésebb, ha legalább törekszünk annak megértésére, hogy ez a múlt miként határozza meg a jelenünket.

A történetet talán azzal kezdhetnénk, hogy a nyugatias modernitás globális hatalomgazdasági rendszerének a 19. és a 20. század fordulóján furcsa ellentmondással kellett szembesülnie. Azzal, hogy miközben a világ összes rajta kívül eső térségét függő helyzetbe hozta, és hatalomgazdasági szivattyúin keresztül folyamatosan kifosztotta, ám a hozzá legközelebb eső periféria, Kelet-Európa s benne Oroszország még többé-kevésbé teljesen archaikus állapotban maradván, alig volt része ennek a függési rendszernek. A globális tőkestruktúrák persze jelen voltak Oroszországban is, de leginkább mint modernizációs szigetek (a szó szoros értelmében szivattyúállomások) a hagyományos zárt paraszti társadalom végtelen tengerében. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy az „első világháború” fedőnevű projekt egyik döntő oka és célja éppen ennek a helyzetnek a gyökeres átalakítása volt. Valójában a tradicionális szakralitás maradványait még valamilyen formában őrző négy birodalom teljes megsemmisítése volt a stratégiai cél, vagyis a Német Birodalomé, az Osztrák–Magyar Monarchiáé, az Orosz Birodalomé és az Oszmán Birodalomé. (Amely stratégia cél egyébként tökéletesen teljesült is!)

A világháború azért válhatott gigantikus időzített robbanószerkezetté, mert brutálisan szétrobbantotta e hagyományos paraszti társadalmakat. A parasztból lett katonák milliószámra szenvedtek és haltak meg a csatatereken, milliószámra haltak éhen otthon maradt családtagjaik, és végül sok-sok millióan vesztek oda azokban a kegyetlen polgárháborúkban, amelyeket az éhínség és járványok okozta anarchia és káosz robbantott ki. A sok száz éve működő szerveződési elvek néhány év alatt széthullottak, és az iszonyú erejű társadalomszerveződési vákuum hihetetlen erővel és gyorsasággal tett ismertté olyan, addig tökéletesen ismeretlen ideológiákat, létszerveződési logikákat, amelyek ugyan az apokaliptikus helyzet igen látványos és gyors javulását ígérték, de ígéreteik előzetes ellenőrzésére értelemszerűen semmilyen mód nem kínálkozott.

Így aztán az lehetett a győztes, aki a hagyományos világa brutális gyorsaságú és kegyetlenségű szétrobbanásának iszonyatától megrettent nép és egyben a felfoghatatlan erejű paraszti tömegindulat lecsillapítására és mederbe terelésére leginkább képesnek mutatkozott. Ma már tudjuk, a magát bolseviknak, vagyis többségben lévőnek nevező, egyébként nevetségesen jelentéktelen kisebbség lett a győztes. A megszerzett hatalmának megszilárdításához azonban még nagyjából két évtized kellett, és először e „konszolidációhoz” vezető út, aztán a beüzemelt rendszer működése követelte újabb sok-sok millió ember kínhalálát.

Míg aztán a „második világháború” fedőnevű projekt nyomán „szuperhatalommá” tett és fél Euró­pa feletti ellenőrzésének lehetőségét megszerző bolsevik birodalom ugyanolyan, máig is megmagyarázhatatlan módon hullott a semmibe, mint amilyen megmagyarázhatatlan módon létrejött. Röviden ennyi a hevenyészett kronologikus történet, és most már „mindössze” arra volna szükség, hogy megpróbáljuk tisztázni, mi is volt valójában ez a némileg „költséges” történelmi kaland, ami a nálunk évtizedeken át „nagy októberi szocialista forradalom” nevű történéssorral vette kezdetét éppen száz évvel ezelőtt. Ami ma már teljesen nyilvánvaló, az az, hogy saját állításával szemben nemcsak alternatívája nem volt ez a sajátos társadalomszerveződési mód a magát a 19. század óta kapitalizmusnak nevező létszerveződési rendszernek, hanem ellenkezőleg, éppen hogy kiépítésének nélkülözhetetlen talapzata. Ezért volt zseniális az a magyar vicc a hetvenes években, hogy a szocializmus nem más, mint a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető út legkegyetlenebb szakasza. Erre a kis kegyetlen kitérőre valójában a tradicionális paraszti társadalom lehető legrövidebb idő alatt lebonyolítandó, következésképpen a lehető legbrutálisabb felszámolása érdekében volt szükség.

Mindent el is árul a „nagy októberi szocialista forradalom” mibenlétéről az, ami a „szocializmust” végül felszámoló „rendszerváltás” nevű projekt során és nyomán végbement, s amely projekt egyébként akár „harmadik világháború” is lehetne, hisz társadalmi-gazdasági „ára” nagyjából akkora volt Oroszországban, de valójában Magyarországon is, mint az első vagy a második világháborúé. Az orosz paraszti társadalom száz évvel ezelőtt öngyilkos módon olyan erőnek adott végzetes meggondolatlansággal támogatást, amelynek történelmi „megbízása” támogatóinak totális likvidálása volt. Végső tanulsága tehát 1917-nek, hogy milyen tragédiák sorát indíthatja el a meg nem gondolt gondolat.