Száz éve történt a bolsevista puccs

A cselekvés halogatása egyértelmű a halállal – üzente Lenin a még tétovázó elvtársainak

Gali Máté – 2017.11.07. 03:06 –

Amikor 1914 nyarán Oroszország belépett az első világháborúba, II. Miklós cár olyan kemény fába vágta a fejszéjét, amelyről rövidesen kiderült, hogy a cári birodalom, valamint a három évszázada uralkodó Romanov-dinasztia végét jelentheti. De azt senki nem gondolta, hogy egy szélsőséges, agresszív kisebbség képes megszerezni a teljhatalmat az egész birodalomban.

Borisz-KusztogyijevA képen Borisz Kusztogyijev orosz festő Bolsevik című 1920-as híres alkotása látható (Forrás: Wikipedia)
Már az 1904–1905 folyamán Japánnal szemben elvesztett konfliktusnál világossá vált, hogy a hatalmas, ám belsőleg gyenge cári Oroszország képtelen egy külső katonai kudarc elviselésére, mivel háborús körülmények között a társadalmi feszültségei olyan erővel törnek a felszínre, hogy az szétroppantja az államot. Ennek következtében aztán az elhúzódó világháború során a harctéri kudarcok, valamint a hátország fokozódó ellátási problémái miatt a birodalom összes problémája felnagyítva jelentkezett.
A katonai vereségekbe és az egyre súlyosabb nélkülözésbe belefáradt Oroszországon 1917 februárjában súlyos sztrájk- és tüntetéshullám söpört végig, amely március 2-án (a Gergely-naptár szerint március 15-én) lemondásra kényszerítette

II. Miklóst. A gyengekezű Georgij Lvov herceg vezetésével Ideiglenes Kormány alakult, amely azonban sem kellő önbizalommal, sem pedig világos programmal nem rendelkezett a világháborúban megtépázott állam irányításához.

A „kalandor” színre lép

A forradalmi események hatására aktivizálódtak az illegális politikai szereplők, köztük a bolsevista eszméket valló és 1900 óta nyugati emigrációban élő (de az 1905-ös forradalom alatt rövid időre visszatérő) Vlagyimir Iljics Lenin. Lenin április 3-án a német hatóságok aktív közreműködésével tért haza Zürichből, ugyanis Németországnak a kétfrontos háború befejezése végett érdekében állt a nyíltan vereségpárti – orosz kifejezéssel élve: „porazsenyec” – forradalmár megsegítése.

Nem sokkal azután, hogy Lenin ismételten orosz földre lépett, közzétette az Áprilisi tézisek címet viselő, egyszerre konkrét és utópisztikus programját. Konkrét követelései között egyebek mellett a háború gyors befejezése, a földbirtokok és gyárak államosítása, valamint az állami szervek bojkottja szerepelt. Az utópikus részben síkraszállt a rendőrség, a katonaság és a hivatalnoki kar feloszlatása mellett, amelyek helyére választható és bármikor leváltható hivatalnokokat kívánt ültetni, egy jó munkás fizetésénél nem magasabb jövedelemmel.

 Oroszországban ez idő tájt a kettős hatalom rendszere jött létre, az Ideiglenes Kormány és az év elején alakult fővárosi munkástanács, azaz a Petrográdi Szovjet (a szovjet szó oroszul tanácsot jelent) között. Ám amíg az Ideiglenes Kormányt többféle kötöttség vette körül (az államhatalmi apparátus hiánya, a szavahihetőség kérdése, a politikai szövetségesek iránti lojalitás stb.), addig a forradalmárok kezét szinte semmi sem kötötte meg. A társadalom óriási többségét kitevő, szegény és nélkülöző rétegek az általános politikai káosz, éhínség, valamint a háborús pusztítás együttesének következtében gyorsan fogékonnyá váltak az utóbbiak által hangoztatott antimilitarista és antikapitalista jelszavakra. Napról napra csökkent a központi hatalom befolyása, s ezzel párhuzamosan emelkedett Leniné. A Capri szigetén emigrációban élő és Leninnel nem különösebben szimpatizáló híres orosz író, Makszim Gorkij teljesen értetlenül állt az események előtt, amikor értelmiségi társai nevében (is) papírra vetette az alábbi gondolatokat a naplójában: „Olyanok vagyunk, akár a szerelmes romantikusok, imádtuk Oroszországot, de most jött egy kalandor, s őrjöngve megerőszakolta szerelmesünket.”

Az egyre gyengülő Ideiglenes Kormány 1917 nyarán nagy katonai offenzívát indított Alekszej Bruszilov tábornok vezetésével. A támadás (amely a „Kerenszkij-offenzíva” nevet kapta, miután a támadásra Alekszandr Kerenszkij, a kabinet hadügyminisztere adott utasítást) a kezdeti sikerek ellenére alig két hét alatt kudarcba fulladt. A vereség végleg megtörte az orosz haderőt. A frontokon a harc megtagadása mindennapossá vált, a dezertált vagy fogságba esett katonák száma pedig folyamatosan emelkedett.
Az összeomlás nyomán folytatódott a politikai erők polarizálódása az országban. Július első napjaiban Petrográdban a bolsevikokat támogató I. géppuskás ezredben zendülés tört ki az Ideiglenes Kormánnyal szemben. A felkelést rövid idő alatt leverték, majd hajsza indult a bolsevikok ellen. A kabinet igazságügy-minisztere, Pável Pereverzev által közzétett vád szerint (amelynek igazságtartamáról a mai napig viták folynak) a bolsevikok német pénzen szervezték árulásukat és folytatták állam- és háborúellenes tevékenységüket. Valójában a bolsevista vezetők többsége az I. géppuskás ezred lázadásával nem értett egyet, s maga Lenin, bár nem ellenezte az ak­ciót, amikor a kormányhoz hű csapatok bevonultak a fővárosba, nem is szorgalmazta a folytatását. Ő a jú­liusi felkelést egy erőpróbának tekintette, amely révén lemérhette, mekkora ellenállást képesek kifejteni az ellenfeleikkel szemben.

A puccs letörése után Lenin Finnországba menekült, más bolsevista vezetőket (például Lev Trockijt, Anatolij Lunacsarszkijt vagy éppen Lev Kamenyevet) viszont börtönbe zártak. A bolsevikok júliusi kudarca, illetőleg a szerte az országban hangoztatott ügynökvád egy időre megakasztotta Lenint a hatalom átvétele felé vezető úton.

Nem sokkal az úgynevezett „júliusi napokat” követően azonban az augusztusban miniszterelnökké kinevezett Alekszandr Kerenszkij a bolsevikok segítségére szorult. Merthogy augusztus végén a hadsereg főparancsnoka, Lavr Kornyilov tábornok a kormány lemondását követelve Petrográdba vezényelte Alekszandr Krimov tábornokot. A katonai puccskísérletről értesülve Lenin kiadta az utasítást híveinek: legyőzni Kornyilovot, de nem támogatni Kerenszkijt. Megpróbálta ugyanis elérni, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel minél több engedményt csikarjon ki a kormányfőtől, s főképpen pedig minél több fegyvert szerezzen a munkásoknak. A felfegyverzett fővárosi munkáscsapatok, illetve a kormányhoz hű katonaság végül elfojtotta a Kornyilov-féle államcsínyt, de Kerenszkij tekintélye és pozíciója végzetesen meggyengült, míg Lenin és pártja célegyenesbe érkezett a hatalomért folyó versenyben.

A bolsevik készülődés

Április óta a bolsevik párt taglétszáma nagyjából megháromszorozódott. A Petrográdon (illegalitásban) megtartott augusztusi kongresszusukon a referensek már 240 ezer párttagról számoltak be. Az újonnan elfogadott pártprogramjukban a „minden hatalmat a szovjeteknek” helyett a „burzsoá diktatúra” (azaz az Ideiglenes Kormány) megdöntését tűzték ki céljukul. Fokozták az agitációt a frontokon, és sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk a kronstadti hadikikötő matrózaival is. 1917 októberének elején Vlagyimir Sztankevics, a kormány által a hadsereg-főparancsnoksághoz küldött kormánybiztos a bolsevik befolyásolásról és a hadsereg belső helyzetéről az alábbiakat írta: „Különösen jól emlékszem a tallinni látogatásomra. Először kerültem szembe a bolsevik tömeggel. A matrózgyűlés kilenctized részét bolsevikok alkották. Ezek előtt kellett védelmembe vennem az Ideiglenes Kormányt. A legnagyobb óvatossággal beszéltem, de így is éreztem, erőlködésem meddő volt. Már maga a »kormány« szó felingerelte a gyűlés résztve­vőit. Az izgalom, a gyűlölet és gyanakvás hulláma söpört végig érezhetően, megfoghatóan a tömegen.”

Az Ideiglenes Kormány fegyveres felkelés útján történő megdöntéséről október 10-én döntött a bolsevik párt központi bizottsága. A szervezet tagjainak többsége arra várt, hogy a hatalom az egyre inkább szétzilálódó kormány kezéből az ölükbe hulljon, Lenin viszont – aki időközben titokban, elváltoztatott külsővel visszatért Finnországból a fővárosba – ahhoz ragaszkodott, hogy azt minél előbb ők maguk vegyék át. Az október 25-re virradó éjszaka (a Gergely-naptár szerint november 6–7. éjjelén) a központi bizottságnak megüzente: „A helyzet a végletekig kritikus […] most minden egy hajszálon függ […] Semmi esetre se hagyják meg a hatalmat Kerenszkij és társai kezében. […] Semmiképpen! Ma este vagy éjjel feltétlenül vigyék dűlőre a dolgot. A cselekvés halogatása egyértelmű
a halállal.”

A pártvezér már tudta, hogy a kormányfő leszámolásra készül velük szemben. Csapatokat igyekszik összevonni, és be akarja tiltatni a bolsevikok pártsajtóját. Trockij – aki több más bolsevik vezetőhöz hasonlóan a Kornyilov-puccs idején szabadult a börtönből – meg-győzte a Petrográdi Szovjetet arról, hogy a fegyveres államcsíny elkerülhetetlen. Helyzetüket lényegesen megkönnyítette, hogy a főváros nagyszámú helyőrsége semlegesnek nyilvánította magát, és nem kívánt beavatkozni a konfliktusba. Október 25-én (november 7-én) a bolsevista felkelők fokozatosan vették birtokukba a várost. A délelőtt folyamán sikerült elvágniuk a külvilágtól a Téli Palotát, ahol az Ideiglenes Kormány ülésezett. A Néva folyón horgonyzó Auróra cirkáló egy vaktöltet elsütésével jelezte a bolsevikoknak a támadás megkezdését, illetőleg a Péter-Pál-erőd felé, hogy tüzet nyithat a Téli Palotára. A tüzérek ezt meg is tették, ám mindössze két-három találatuk ért célba. Az épületet hadapródok védték, akik csekély ellenállás után megadták magukat a kabinet helyben tartózkodó tagjaival együtt (a miniszterelnök már korábban elhagyta a forrongó várost). A palota ostromában hat, az egész fővárosban pedig összesen hatvanegy személy vesztette életét a forradalmi események következtében. A Téli Palota bevételével az októberi fordulat lezárult.

Másnap, október 26-án a Szovjetek Második Összoroszországi Kongresszusa két, Lenin által javasolt dekrétumot fogadott el: egyet az annexió és hadisarc nélküli, demokratikus béke megkötéséről, egyet pedig a földről, mely szerint „a föld ezennel minden (nyílt vagy burkolt) megváltás nélkül a dolgozó nép tulajdonába kerül”.

A polgárháború kezdete

A földosztás azonban puszta mítosz lett csupán, miután kiderült, hogy a vártnál kevesebb terület volt a földbirtokosok tulajdonában, és ezután mindenre, amit e földön megtermeltek, az állam tart igényt. A béke eljövetele helyett pedig újabb háború következett, méghozzá az 1922-ig elhúzódó, minden korábbinál kegyetlenebb polgárháború.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa