Vélemény és vita
Ki- vagy bevándorlók?
A tömeges, illegális migráció és számos káros következménye tabutéma az unió nyugati felén
Ez itt a kérdés – Shakespeare-t megidézve. Kifelé az országból, egy új, idegen hazába? Otthon maradni, vagy elmenekülni kényszerből, szegénységtől, üldöztetés miatt, egy másik, befogadó államba, mesés hatalomba? Nekünk, magyaroknak volt jussunk mindebből, másfél évszázad alatt.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, a várható megtorlás elől a puszta életéért menekült külföldre a magyar katonai és politikai elit nagy része. Velük tartottak a kormánytisztviselők, kalandvágyó fiatal katonák, egy részük Törökországba, majd onnan tovább; mások – a komáromi erőd feladása után – kanyargós utakon Angliába, francia földre és Amerikába. A ’48-as politikai emigráció tagjai mellett a nyugatra szökött felkelők több ezer számban menekültek, vándoroltak ki az Óceánon túlra, új hazába.
Az emigránsáradat motorja az európai hajótársaságok, utazási ügynökségek offenzív reklámkampánya volt: olcsó áron lehetett vasúti- és hajójegyhez jutni, a magyarok – és a nemzetiségiek – számára főként az adriai és a német kikötőkből New Yorkba, Bostonba. Eleinte csak a legényemberek, fiatal férfiak vállalkoztak a nagy kalandra. Hamarosan, szinte kivétel nélkül gyári és/vagy más gazdasági munkához fértek. Nyomukban özönleni kezdtek a kivándorlók, a postai levélüzenetek nyomán és kedvező hírek hallatán, a mesés Amerikába.
Emlékezetes jelenet a Keresztapa-film New York-i hajókikötője, ahol a hosszú sorokban kígyózó, csak a saját nyelvüket beszélő beérkezőket vizsgálja a járványdoktor, hogy kiszűrje a fertőző betegeket, karanténba csukja őket. A Keleti-parton és Közép-nyugaton textil- és gépgyárakban, szénbányákban, kohóüzemekben, vasútépítésnél dolgoztak; állatfarmok és feldolgozó üzemek mellett találtak jó keresményre, a Nyugati-parton szőlőművelésre. Legtöbben a Dunántúlról és a déli vidékekről vándoroltak ki, olvasni tudó magyarok, kisebb számban felvidékiek az 1880-as években.
Statisztikai adatok szerint 1890-től (amióta számlálták) 1913-ig összesen 1 289 393 ember vándorolt ki magyar földről a tengeren túlra. Dolgozni, gyarapodni, családot alapítani, és egyszer majd hazatérni az Óhazába. Közbejött azonban a világháború, a szörnyű népirtással, az azt követő trianoni országcsonkolással, majd az 1920-as évek sötét nyomorával. Pontosan ítélte meg később, nagy versében (Hazám) a költő József Attila: „s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Átugorva a második világháborút, az 1956-os forradalom leverését követő pár hét alatt mintegy 230 ezren disszidáltak – szöktek el – magyarok a szovjet megszállás és a hazai kommunizmus poklából. Legtöbben közülük az Egyesült Államokba, Kanadába, Nyugat-Európába, Dél-Amerikába és Ausztráliába. Túlnyomó többségük munkához jutott, nyelvet tanult, egzisztenciát és családot teremtett, egy felnőtt férfi egymaga eltartott, taníttatni tudott a keresetéből három vagy több gyermeket.
Később, 1985 és 2000 között több tízezer főnyi, jellemzően családos bevándorlás zajlott Románia magyarok lakta területeiről az anyaországba. Nagyjából ugyanannyian magyar ajkúak az egykor volt Jugoszláviából. A keserűség oka: a brutális Ceausescu-rendszer és sötét árnyéka, valamint a véres délszláv háború réme és emléke. Letelepedtek az ország különböző részein, egzisztenciát és családot alapítottak, és azóta semmiben sem különböznek a többségtől.
Legújabban egyfajta új kivándorlásnak vagyunk szemtanúi Magyarországból nézve. Több tízezres nagyságban keresnek és találnak munkát Nyugat-Európában főként fiatal emberek: szakorvosok és kórházi ápolók, fodrászok, szakácsok, hentesek, kül- és beltéri házépítő szakmunkások, betanított dolgozók, takarítók, stb. A motiváció pedig az itthoni átlagjövedelmek helyett három-négyszer magasabb bruttó kereset, egyes kiemelt szakmákban akár több pénz is. Az ottani tartózkodás, rezsi és egzisztencia ugyan többe kerül, mint idehaza, de úgy is megéri nekik.
Nyugat-Európa jámbor, naiv többségi társadalma eltűri, bírja a legcifrább, legpiszkosabb, legveszélyesebb kapcsolódásokat. A bevándorlókét is, akiket meghívnak magukhoz – Willkommenskultur, oh! –: Isten hozott mihozzánk, légy vendégünk az asztalunknál, kedves migráns! Észre sem veszik, micsoda parttalan, elképzelhetetlen különbség mutatkozik az Európából évtizedeken át kivándorlók, és a nem régóta Európába bevándorlók mássága: kultúrája, viselkedése, mentalitása, megbízhatósága, vallása, hite, ösztönélete, stb. közt.
Hazánknál maradva, 2015 forró nyarán az ország déli zöldhatárán illegálisan belépve több százezer idegen piszkította végig az útjába eső Magyarországot. Hitelképes úti okmányok, igazolvány nélkül. Migránsoknak nevezték magukat, sokan családosan is nekivágtak Európa „legboldogabb” részeibe Ázsiából, Afrikából. Napok alatt amortizálták az ingyen használt vonatok belsejét. Minálunk letelepedni eszükbe sem jutott – nemhogy dolgozni valamiért –, amúgy a nyugati országokban sem akarnak, mert ők vígan megélnek a gazdagok pénzéből, állami adójából. Azóta elkészült itthon – horribilis pénzért – a műszaki határkerítés, amelyen már csak nagy nehezen, szórványosan bírnak átszökni a jöttmentek. Így is havonta néhány százan átbújnak valahogyan.
Napnál is világosabb, hogy temérdek pénzzel – tökéletes nyomású, hamis amerikai dollárokkal? – támogatják valakik az inváziót Európa védtelen, lágy részei felé. A 2015. évi határvillongásoknál felismerhetők voltak az irányítók és ügynökök, a baljós történelmi „muszkavezetők”. Nyugat-Európa az „önfeladás állapotában van, de Magyarországot nem kényszeríthetik erre” – jelentette ki Szájer József európai parlamenti képviselő. Erkölcstelennek nevezte azokat az európai döntéshozókat, akik „hitegetéssel ösztönzik a migrációt, ők felelősek azok haláláért, akik otthonaikat elhagyva vállalkoznak a veszélyes tengeri útra, majd hullámsírba vesznek”.
A tömeges, illegális migráció és annak számos káros következménye még mindig tabutéma az unió nyugati felén. Aki beszél róla, kiközösítik, szélsőségesnek minősítik. Miközben a nyugati nagyvárosok köztereit már elfoglalták a bevándorlók. A Nyugat – amennyiben nem látja meg kristálytisztán, nem ismeri fel a veszély máris magas fokozatát –, úgy fog elpusztulni, mint az egykori, antik Róma. Elfoglalják és elpusztítják a vendég barbárok.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, a várható megtorlás elől a puszta életéért menekült külföldre a magyar katonai és politikai elit nagy része. Velük tartottak a kormánytisztviselők, kalandvágyó fiatal katonák, egy részük Törökországba, majd onnan tovább; mások – a komáromi erőd feladása után – kanyargós utakon Angliába, francia földre és Amerikába. A ’48-as politikai emigráció tagjai mellett a nyugatra szökött felkelők több ezer számban menekültek, vándoroltak ki az Óceánon túlra, új hazába.
Az emigránsáradat motorja az európai hajótársaságok, utazási ügynökségek offenzív reklámkampánya volt: olcsó áron lehetett vasúti- és hajójegyhez jutni, a magyarok – és a nemzetiségiek – számára főként az adriai és a német kikötőkből New Yorkba, Bostonba. Eleinte csak a legényemberek, fiatal férfiak vállalkoztak a nagy kalandra. Hamarosan, szinte kivétel nélkül gyári és/vagy más gazdasági munkához fértek. Nyomukban özönleni kezdtek a kivándorlók, a postai levélüzenetek nyomán és kedvező hírek hallatán, a mesés Amerikába.
Emlékezetes jelenet a Keresztapa-film New York-i hajókikötője, ahol a hosszú sorokban kígyózó, csak a saját nyelvüket beszélő beérkezőket vizsgálja a járványdoktor, hogy kiszűrje a fertőző betegeket, karanténba csukja őket. A Keleti-parton és Közép-nyugaton textil- és gépgyárakban, szénbányákban, kohóüzemekben, vasútépítésnél dolgoztak; állatfarmok és feldolgozó üzemek mellett találtak jó keresményre, a Nyugati-parton szőlőművelésre. Legtöbben a Dunántúlról és a déli vidékekről vándoroltak ki, olvasni tudó magyarok, kisebb számban felvidékiek az 1880-as években.
Statisztikai adatok szerint 1890-től (amióta számlálták) 1913-ig összesen 1 289 393 ember vándorolt ki magyar földről a tengeren túlra. Dolgozni, gyarapodni, családot alapítani, és egyszer majd hazatérni az Óhazába. Közbejött azonban a világháború, a szörnyű népirtással, az azt követő trianoni országcsonkolással, majd az 1920-as évek sötét nyomorával. Pontosan ítélte meg később, nagy versében (Hazám) a költő József Attila: „s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Átugorva a második világháborút, az 1956-os forradalom leverését követő pár hét alatt mintegy 230 ezren disszidáltak – szöktek el – magyarok a szovjet megszállás és a hazai kommunizmus poklából. Legtöbben közülük az Egyesült Államokba, Kanadába, Nyugat-Európába, Dél-Amerikába és Ausztráliába. Túlnyomó többségük munkához jutott, nyelvet tanult, egzisztenciát és családot teremtett, egy felnőtt férfi egymaga eltartott, taníttatni tudott a keresetéből három vagy több gyermeket.
Később, 1985 és 2000 között több tízezer főnyi, jellemzően családos bevándorlás zajlott Románia magyarok lakta területeiről az anyaországba. Nagyjából ugyanannyian magyar ajkúak az egykor volt Jugoszláviából. A keserűség oka: a brutális Ceausescu-rendszer és sötét árnyéka, valamint a véres délszláv háború réme és emléke. Letelepedtek az ország különböző részein, egzisztenciát és családot alapítottak, és azóta semmiben sem különböznek a többségtől.
Legújabban egyfajta új kivándorlásnak vagyunk szemtanúi Magyarországból nézve. Több tízezres nagyságban keresnek és találnak munkát Nyugat-Európában főként fiatal emberek: szakorvosok és kórházi ápolók, fodrászok, szakácsok, hentesek, kül- és beltéri házépítő szakmunkások, betanított dolgozók, takarítók, stb. A motiváció pedig az itthoni átlagjövedelmek helyett három-négyszer magasabb bruttó kereset, egyes kiemelt szakmákban akár több pénz is. Az ottani tartózkodás, rezsi és egzisztencia ugyan többe kerül, mint idehaza, de úgy is megéri nekik.
Nyugat-Európa jámbor, naiv többségi társadalma eltűri, bírja a legcifrább, legpiszkosabb, legveszélyesebb kapcsolódásokat. A bevándorlókét is, akiket meghívnak magukhoz – Willkommenskultur, oh! –: Isten hozott mihozzánk, légy vendégünk az asztalunknál, kedves migráns! Észre sem veszik, micsoda parttalan, elképzelhetetlen különbség mutatkozik az Európából évtizedeken át kivándorlók, és a nem régóta Európába bevándorlók mássága: kultúrája, viselkedése, mentalitása, megbízhatósága, vallása, hite, ösztönélete, stb. közt.
Hazánknál maradva, 2015 forró nyarán az ország déli zöldhatárán illegálisan belépve több százezer idegen piszkította végig az útjába eső Magyarországot. Hitelképes úti okmányok, igazolvány nélkül. Migránsoknak nevezték magukat, sokan családosan is nekivágtak Európa „legboldogabb” részeibe Ázsiából, Afrikából. Napok alatt amortizálták az ingyen használt vonatok belsejét. Minálunk letelepedni eszükbe sem jutott – nemhogy dolgozni valamiért –, amúgy a nyugati országokban sem akarnak, mert ők vígan megélnek a gazdagok pénzéből, állami adójából. Azóta elkészült itthon – horribilis pénzért – a műszaki határkerítés, amelyen már csak nagy nehezen, szórványosan bírnak átszökni a jöttmentek. Így is havonta néhány százan átbújnak valahogyan.
Napnál is világosabb, hogy temérdek pénzzel – tökéletes nyomású, hamis amerikai dollárokkal? – támogatják valakik az inváziót Európa védtelen, lágy részei felé. A 2015. évi határvillongásoknál felismerhetők voltak az irányítók és ügynökök, a baljós történelmi „muszkavezetők”. Nyugat-Európa az „önfeladás állapotában van, de Magyarországot nem kényszeríthetik erre” – jelentette ki Szájer József európai parlamenti képviselő. Erkölcstelennek nevezte azokat az európai döntéshozókat, akik „hitegetéssel ösztönzik a migrációt, ők felelősek azok haláláért, akik otthonaikat elhagyva vállalkoznak a veszélyes tengeri útra, majd hullámsírba vesznek”.
A tömeges, illegális migráció és annak számos káros következménye még mindig tabutéma az unió nyugati felén. Aki beszél róla, kiközösítik, szélsőségesnek minősítik. Miközben a nyugati nagyvárosok köztereit már elfoglalták a bevándorlók. A Nyugat – amennyiben nem látja meg kristálytisztán, nem ismeri fel a veszély máris magas fokozatát –, úgy fog elpusztulni, mint az egykori, antik Róma. Elfoglalják és elpusztítják a vendég barbárok.