Vélemény és vita
A kettős árulás napja
Álláspont. A magyar nép nem hatvanegy éve tapasztalta meg először, hogy bár ezer éve a Nyugathoz tartozik, a nyugati hatalmak cinikusan csak azt cselekszik, ami érdekeik szerint való
„A világ e pillanatban tudja, hogy az orosz árulás nem fasiszta lázadók, hanem a magyar nép ellen tervezett tudatos, cinikus és könyörtelen merénylet. A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom” – e drámai szavakkal mondta el ma hatvanegy éve Márai Sándor a Szabad Európa Rádió New York-i stúdiójából, hogyan fogadta Amerika a magyarországi szovjet támadás hírét. Teljes joggal beszélt árulásról, hiszen a szovjet pártvezetés és kormány néhány nappal korábban nyilatkozatot adott ki a kapcsolatok új alapokra – teljes egyenjogúság, nemzeti függetlenség, állami szuverenitás – helyezéséről a szovjet tömb országaival, és készségét fejezte ki a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonásáról.
A Lenin és Sztálin eszmei-politikai örökségét folytató bolsevik vezetőknek azonban 1956 őszén eszük ágában sem volt lemondani az 1945-ben megszállt és szovjetizált Magyarországról (és a többi közép-európai gyarmatukról) – csak három és fél évtizeddel később, közvetlenül az éppen száz éve megalapított szovjet birodalom felbomlása előtt. Ezért – miután meggyőződtek arról, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei a kisujjukat sem mozdítják a magyar nép megsegítéséért – a második világháború óta Európában bevetett legnagyobb szovjet haderőt küldték a magyar szabadságharc leverésére. Hogy a hazug szovjet vezetők „a Magyar Népköztársaság kérésére” adott „testvéri segítségnyújtást” a magyar népnek „az ellenforradalom leverésében” ténylegesen háborúnak tekintették, az is mutatja, hogy a magyarországi Forgószél hadműveletben tanúsított bátorságáért és hősiességéért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1956 decemberében több mint tízezer szovjet tisztet és katonát tüntetett ki, s huszonhatan kapták meg a Szovjetunió Hőse érdemrendet.
De nemcsak a gonosz birodalom vezetői követtek el aljas, gyalázatos árulást a magyar nép, a magyar forradalom ellen, hanem az úgynevezett szabad világ, főként annak vezető nagyhatalma is. A szabadságról handabandázó, képmutató amerikai vezetés egyetlen közép-európai nép kedvéért sem akart katonai konfliktust kockáztatni a Szovjetunióval. Ahogy szintén Márai írta egy évvel később a naplójában, Amerika 1956 novemberében morálisan megbukott, és „a Nyugat cinikus árulását nem lehet megbocsátani”.
A magyar nép nem hatvanegy éve tapasztalta meg először – sajnos nem is utoljára –, hogy bár ezer éve a Nyugathoz tartozik, a nyugati hatalmak cinikusan csak azt cselekszik, ami érdekeik szerint való, sokszor nem is ismerve valódi érdekeiket. Emiatt hagytak cserben minket Mohács előtt és után éppúgy, mint 1848–49-ben, emiatt darabolták szét, tették tönkre a magyar népet az első világháborút lezáró békediktátummal, s elárulták, kiszolgáltatták Magyarországot előbb a német, majd a szovjet megszállóknak.
Az 1989–90-es rendszerváltozás nagy illúziója az volt, hogy a Nyugat végre egyenrangú társként el- és befogad bennünket a közös „Európa-házba”, de azóta is másodrendű, kihasznált, a legváltozatosabb politikai, jogi és pénzügyi nyomásgyakorló eszközökkel diszkriminált népnek tekint és kezel minket és közép-európai sorstársainkat.
De bár a Nyugat sokszor elárult bennünket, mégsem fordíthatunk hátat neki, mert itt, Európa közepén állva és élve alapvető nemzeti érdekünk és feladatunk, hogy az európai közösségen belül javítsuk pozícióinkat, és szerezzünk még több szövetségest nemzeti érdekeink védelméért és érvényesítéséért.
A Lenin és Sztálin eszmei-politikai örökségét folytató bolsevik vezetőknek azonban 1956 őszén eszük ágában sem volt lemondani az 1945-ben megszállt és szovjetizált Magyarországról (és a többi közép-európai gyarmatukról) – csak három és fél évtizeddel később, közvetlenül az éppen száz éve megalapított szovjet birodalom felbomlása előtt. Ezért – miután meggyőződtek arról, hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei a kisujjukat sem mozdítják a magyar nép megsegítéséért – a második világháború óta Európában bevetett legnagyobb szovjet haderőt küldték a magyar szabadságharc leverésére. Hogy a hazug szovjet vezetők „a Magyar Népköztársaság kérésére” adott „testvéri segítségnyújtást” a magyar népnek „az ellenforradalom leverésében” ténylegesen háborúnak tekintették, az is mutatja, hogy a magyarországi Forgószél hadműveletben tanúsított bátorságáért és hősiességéért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1956 decemberében több mint tízezer szovjet tisztet és katonát tüntetett ki, s huszonhatan kapták meg a Szovjetunió Hőse érdemrendet.
De nemcsak a gonosz birodalom vezetői követtek el aljas, gyalázatos árulást a magyar nép, a magyar forradalom ellen, hanem az úgynevezett szabad világ, főként annak vezető nagyhatalma is. A szabadságról handabandázó, képmutató amerikai vezetés egyetlen közép-európai nép kedvéért sem akart katonai konfliktust kockáztatni a Szovjetunióval. Ahogy szintén Márai írta egy évvel később a naplójában, Amerika 1956 novemberében morálisan megbukott, és „a Nyugat cinikus árulását nem lehet megbocsátani”.
A magyar nép nem hatvanegy éve tapasztalta meg először – sajnos nem is utoljára –, hogy bár ezer éve a Nyugathoz tartozik, a nyugati hatalmak cinikusan csak azt cselekszik, ami érdekeik szerint való, sokszor nem is ismerve valódi érdekeiket. Emiatt hagytak cserben minket Mohács előtt és után éppúgy, mint 1848–49-ben, emiatt darabolták szét, tették tönkre a magyar népet az első világháborút lezáró békediktátummal, s elárulták, kiszolgáltatták Magyarországot előbb a német, majd a szovjet megszállóknak.
Az 1989–90-es rendszerváltozás nagy illúziója az volt, hogy a Nyugat végre egyenrangú társként el- és befogad bennünket a közös „Európa-házba”, de azóta is másodrendű, kihasznált, a legváltozatosabb politikai, jogi és pénzügyi nyomásgyakorló eszközökkel diszkriminált népnek tekint és kezel minket és közép-európai sorstársainkat.
De bár a Nyugat sokszor elárult bennünket, mégsem fordíthatunk hátat neki, mert itt, Európa közepén állva és élve alapvető nemzeti érdekünk és feladatunk, hogy az európai közösségen belül javítsuk pozícióinkat, és szerezzünk még több szövetségest nemzeti érdekeink védelméért és érvényesítéséért.