Az igazságot ki kell mondani

Apám, Németh Géza, akinek az örökségét büszkén őrzöm és igyekszem továbbvinni, megírta, hogy a reformátusság megtörése a magyar Alföldön egyenlő a magyarságtudat kiradírozásával, ezért volt fontos és kedves a kommunistáknak ez a program. Ugyanis egybeforrt a két identitás a magyar és a kálvinista Magyarország központi területén, ahol annak idején a török hódoltság volt.

A reformáció kettészakította Európát – állítják azok, akik a reformáció kritikusai.

A reformáció megújította Európát – állítjuk mi, büszke örökösei azoknak, akik csinálták ötszáz éven át.

Husz János még ötszáz évnél is régebben, Luther vagy Zwingli előtt kezdte meg a cseh egyház reformálását, és egyben politikailag is előfutárrá vált azzal, hogy nemzeti egyházat hozott létre, ami persze a döntéseket a központból, Rómából lehozta helyi, nemzeti, cseh szintre. A pápa átokbullával sújtotta, mégis szabadon járt-kelt, tanított Prágában, olyan népszerű volt. Nem is itt égették meg, hanem Konstanzban, a zsinat helyszínén. Husz János nagyhatalmi érdekütközések közepette a hatalom áldozatává vált amiatt, hogy kiállt az igazáért.

Helyreállt a központi hatalom Európában, ám azt az embert, aki azt hirdette, hogy az egyház feje csakis Krisztus, feláldozták – olyan tanokkal vádolva, amiket Husz nem vallott, ezért nem vont vissza sem. A Konstanzban meggyújtott tűz Csehországban, majd Európában is fellángolt.

Huszhoz hasonlóan Luther doktor is szabadon élhetett, taníthatott otthonában, hívei körében, s nagy népszerűségnek örvendett Wittenbergben. Miért? Mert igaza volt. Néha az igazság megvédi a közéleti embert. Vannak ilyen pillanatai a történelemnek.

Érdekes, hogy a huszita tűz egy látszólag jelentéktelen ügy miatt kapott lángra Wittenbergben. Egy marginális ügyből nőtt ki a reformáció komplex jelensége, amely egész Európára elterjedt: a bűnbocsátó cédulák ügyéből. Elvileg, teológiailag nehezen védhető ügy volt, könnyen visszakozhatott volna Róma, ám anyagilag érintett volt, így ragaszkodott hozzá, nem vonta vissza, és a következmények beláthatatlanok lettek. A mai Európa arculata ennek a csökönyösségnek nagyban köszönhető.

A reformáció az anyanyelv fejlődésén és az áldásos tudományos hatások mellett hozott egy alapvető változást Európa tekintélyelvű világába is, amit nagyon egyszerűen úgy lehet megfogalmazni, hogy az igazságot nem kilóra mérik. Luther egyedül állt szemben egy egész európai, bürokratikus hatalmi rendszerrel.

Tehát Luther esetében nemcsak arra látunk példát, hogy valakinek igaza van a többséggel szemben, hanem arra is, hogy ez az igazság győzedelmeskedhet is a többséggel szemben. Igaza volt és sikerre vitte. Európa megújulása megkezdődött.

A reformáció az akkori Európa válságára azért adott adekvát válaszokat, mert a gyökerénél ragadta meg a problémát: az istenhitnél, a lelki-szellemi megújulásnál. Az összes többi ennek a következménye volt csupán – beleértve a nemzetek önmagukra találását is. A mai válságról is az mondható el, hogy az európai válságtünetek csupán következményei egy mélyben húzódó jelenségnek, amely ismételten szellemi természetű. Ezért az elhúzódó válságból Európa ma ismét csak egy ilyen jellegű megújulás által tud kiemelkedni. A többi csak szépségflastrom egy ráncos arcon, tüneti kezelés és nem terápia. De amit semmiképpen sem lehet megspórolni: az igazságot ki kell mondani. Világosan, kódolt, „politikailag korrekt” körítéstől mentesen.

A reformáció nemcsak általában Európa kérdéseire adott jó válaszokat, de az akkori magyar problémákra is. Magyarország középső területét megszállta az akkori legmodernebb hadsereg, amelynek „Allahu akhbar!” kiáltására „Krisztussal” válaszolt a magyar végvári vitéz.

Az ország kettészakadt, a Nyugat csak ígérgette a segítséget, de valójában csak a magyarokon múlott, hogy az oszmán hadsereg nem ostromolta Bécs falait úgy, ahogyan a határvidéken a magyar várakét; és a magyarok hűségén és elkötelezettségén múlott, hogy nem váltottunk vallást, mint a bosnyákok, pedig egy iszlám államban akkor sem volt egyszerű keresztyénként megmaradni. Nehéz helyzetben élt akkor a magyarság a török hódoltsági területen, a kettős adóztatású határvidéken, de a királyság megmaradt részén is, továbbá Erdély is sajátos helyzetbe került a török miatt. És ebben a szétszabdalt helyzetben, határokon átívelve tudott lelkileg, szellemileg, erkölcsileg megújulni a magyarság – ez a reformációnak volt köszönhető. Nekünk, magyaroknak ezek a hagyományaink és egyben kipróbált túlélési stratégiáink. Hihetetlen gyorsasággal jutott el a német, majd a svájci reformáció Magyarországra, és nagyon élénk szellemi párbeszéd alakult ki hazánk és a többi európai ország között nemcsak könyvek és kiadványok formájában, hanem személyes levelezések és találkozások jóvoltából is. Dévai Bíró Mátyás Luther asztaltárságának tagja volt. Szegedi Kis István könyveit Svájcban és Angliában is kinyomtatták. De a reformált országokról szóló híradások is nagyon gyorsan terjedtek el – már akkor – nyomtatott formában is, és a másik nép hősies küzdelmeinek hírénél kevés lelkesítőbb hatás érhette Európa népeit.

A hatás kölcsönösen megtermékenyítő volt. Sokat kaptunk és sokat adtunk Európának háborús viszonyaink közepette is, ezért a tisztelet is kölcsönös volt. Bocskai István erdélyi fejedelem szobra azért is áll ma Genfben, a reformáció emlékműve együttesében, mert szabadságharcában kivívott vallásszabadsággal (hasonlóan az 1568-as tordai országgyűlés határozataihoz) nemcsak a magyar protestánsok ügyét vitte előbbre, hanem hozzájárult az európai vallásszabadsághoz is. Bocskai ugyanis az 1606-ban kötött bécsi békében kimondatta a református vallás egyenjogúságát a katolikus Habsburgok birodalmában az itt élő minden nép javára. Az emlékművön Bocskai a bécsi béke szövegét tartja a kezében. Szabadságharcok és háborúk közt tudott akkor fejlődni a demográfiai-lag és gazdaságilag kizsákmányolt, de szellemileg, lelkileg megújult Magyarország. Ezt a termékeny párbeszédet és szellemi megújulást kívánom a mai magyarságnak és Európának, amihez olyan nyitottságra van szükség, mint ami a reformációt befogadó népekben megvolt a tizenhatodik században. Csak remélhetjük, hogy ehhez az attitűdhöz nem szükséges olyan megrázkódtatás, mint amilyen a tizenhatodik században érte Európát a külső támadás és a belső vallásháborúk formájában.

Afelől azonban nincs semmi kétségem, hogy ennek a vágyott megújulásnak ma is nélkülözhetetlen összetevője az európai ember belső, személyes, mindennapos megtérése Istenhez!

A Móron, 2017. október 28-án, az ötszáz éves reformációról tartott ünnepi megemlékezésen elmondott beszéd alapján.

Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke