Nemzetőr mindhalálig

Kenessey Csaba: Nem voltam hős, csupán egy mindenre elszánt fiatalember

Babucs Zoltán – 2017.10.21. 02:10 –

„Nem lenne egy nyugodt percem, hogyha ’56-ban nem álltam volna én is oda a forradalom mellé” – 2015-ben így nyilatkozott a közmédiának a Svájcban élő Kenessey Csaba ’56-os nemzetőr, a Dudás-csoport egykori tagja, akit Áder János köztársasági elnök 1956-os helytállásáért a Magyar Arany Érdemkereszttel tüntetett ki. Ő kezdeményezte, hogy 2016. augusztus 23-án az egykori Szabad Nép székházának falán ismét márványtábla hirdesse 1956 emlékét.

Kenessey Csaba 20171020 Kenessey Csaba:  Nem voltam hős, csupán egy mindenre elszánt fiatalember (Forrás: Kenessey Gyűjtemény)

Kenessey Csaba nagy múltú, református nemesi család sarjaként született 1935-ben Budapesten. Édesapja, nemes kenesei Kenes­sey Antal a Magyar Királyi Honvédség hivatásos tisztje volt, és a második világháborút követően bizony nem volt jó ajánlólevél, ha valakinek a felmenője ludovikás múlttal rendelkezett. „Horthysta tiszt” gyermekeként Kenessey Csaba kálváriája 1949-ben kezdődött, amikor az általános iskola elvégzését követően nem tanulhatott tovább. Nagyanyja andornaktályai birtokán kezdtek el gazdálkodni, miközben az ÁVH folyamatos zaklatásának voltak kitéve. „Megbízhatatlan” származása miatt nem sorozták be a néphadseregbe, előbb a Keravillnál, majd az Észak-Magyarországi Belspednél dolgozott sofőrként, ám egy közlekedési baleset után – amelyben teljesen vétlen volt – az egri bíróság közúti baleset okozásáért három év felfüggesztett börtönre ítélte.

Budapestre 1956 késő nyarán került, ahol az Üzemélelmezési Szállító Vállalatnál kapott teherautó-sofőri állást, a Műegyetem diákotthonának konyhájáról szállított ételt a főváros különböző pontjaira. Október 23-án az egyetemisták arra kérték, hogy az általuk sokszorosított röplapokat terjessze városszerte. Ott volt a Bem-szobor melletti tömegdemonstráción, furgonjával vezette fel a műegyetemistákat. Este részese volt a Sztálin-szobor ledöntésének, mikor hír érkezett, hogy lőnek a rádiónál. A Bródy Sándor utcában ekkorra már nagy tömeg gyűlt össze, miközben az ÁVH-sok mentősköpenybe bújva igyekeztek lőszerutánpótlást bejuttatni az objektum őrségének. Ekkor vetődött fel a gondolat, hogy fegyvereket kellene szerezni a Lampart fegyvergyárból. Kenessey Csaba a Soroksári útra hajtott, ahol legnagyobb meglepetésükre a portás szó nélkül beengedte őket, és három-négy láda géppisztolyt rakodtak be, ami a rádiót ostromlók kezébe került. Egy orvos barátjával segédkezett a sebesültek elszállításában, s amikor kiderült, nincs elegendő vérkonzerv az operációkhoz, maga vállalkozott, hogy a Ferihegyi repülőtérre Svájcból érkezett vért eljuttatja a Péterfy Sándor utcai kórházba.

Mindez már a szovjet csapatok kivonásakor történt, ám neki is feltűnt, hogy az ígéretek ellenére a szovjet harckocsik a főváros határában maradtak. Aztán lőszert és élelmiszert szállított a Corvin közbe, méghozzá úgy, hogy a lőszert krumpliszsákok alá rejtette. Budapesten zavaros állapotok uralkodtak, a rendőrség tétlen volt, miközben növekedett a fosztogatások és rablások száma. Így amikor Nemzetőrség szervezése megkezdődött, a Szabad Nép székházába ment, hogy jelentkezzen. A Dudás-csoport tagjaként ismerkedett meg későbbi parancsnokával, Kovács Andrással. Ezen napokban feladatai közé tartozott a rádiónál megsebesült ÁVH-sok bekísérése a Rókus-kórházból, akiket a sajtópalotában hallgattak ki. A környék padlásait is átfésülték, hogy az orvlövészeket semlegesítsék.

Amikor november 4-e hajnalán kezdetét vette a szovjetek Forgószél hadművelete, parancsot kaptak, hogy ne nyissanak tüzet, és ne provokálják a szovjet katonákat. A Szabad Nép székházát harminc-negyven fiatal nemzetőr tartotta, s mivel az épületet nehezen lehetett védeni, így elhagyták azt, és az EMKE-sarokba húzódtak, ahonnan mind a körutat, mind a Rákóczi utat pásztázhatták. Soraikban volt Ballon Károly repülő főhadnagy, aki legalább egy tucat ellenséges páncélost lőtt ki a harcok során. Az EMKE pincéjében számos civil húzta meg magát, így Szörényi Éva színésznő is. A nemzetőrök igyekeztek őket mindenben segíteni, így élelmet biztosítottak számukra. Kenessey Csaba visszaemlékezett arra, hogy „a művésznő ideadta második emeleti lakásának kulcsát, hogy az ablakokból benzines üvegeket, kézigránátokat dobálhassunk a nyitott tetejű harcjárművekre. Sajnáltam a fáklyaként égő ellenséget, de nem volt más választásunk.”

November 7-ig tartottak ki, amikor világossá vált számukra, hogy a Nyugat mégsem siet a magyar szabadságharc segítségére. „Távcsöves puskával vettek bennünket célba. Mindennek vége, ki-ki mentse az életét – mondtam annak a néhány fiúnak, aki hozzám csatlakozott, és bennem bízott. Magam is így tettem. Az Akácfa utcán egyik kapualjból a másikba szökellve menekültem a Dob utca irányába. Az oroszok a Nemzeti Színház ablakaiból lőttek rám. Az 5-ös számnál kissé gyorsabban szaladtam, mint korábban, így nagyobb ívet vettem. A szovjet lövész ezért tizedmásodperccel előbb húzta meg a ravaszt. A lövedék a jobb karom alatt áthaladva fúródott be a falba. 1972-ben, amikor először visszatérhettem Magyarországra, még megvolt a lyuk, amit lefényképeztem. Később a gyermekeimet is elvittem a helyszínre.”

Fegyveres nemzetőrként tudta, hogy a szovjetek kezére kerülve nem sok jóra számíthat, ezért gyalog indult el a nyugati határ felé, árkon-bokron keresztül, a bécsi úttal párhuzamosan, kerülvén a legkisebb csoportosulást is, nehogy elfogják. Nem kéredzkedett fel járművekre, ételt falusi parasztemberektől kapott. Szülei 1957 tavaszáig semmit sem tudtak róla. Aztán körülményes úton, neve elhallgatásával, a linzi menekülttáborból üzent a Szabad Európa adásán keresztül, így tudták meg idehaza, hogy életben van.

Svájcban kezdett új életet, közgazdasági technikumot végzett, s több számítástechnikai cégnél dolgozott vezetőként. Feleségül vette Szuhányi Máriát, házasságukból három gyermek született, s ma már a nagyszülők életét élik. Az emigráció aktív tagjaként alelnöke, majd főtitkára volt a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének, karitatív tevékenységük révén számos magyarországi oktatási intézményt támogattak, egészségügyi felszereléseket juttattak Erdélybe. A Diktatúrától a demokratúráig címmel 1998-ban jelent meg írásainak gyűjteménye.

Kenessey Csaba egykori nemzetőr hitvallását így összegezte: „1956-ban Isten segítségével megmenekültem, életben maradtam, életre predestináltattam. Kötelességemnek tartottam és tartom mind a mai napig, hogy hitelesen éljek, és vállaljam a feladataimat, immáron nem benzines palackkal, kézigránáttal, gépfegyverrel a kezemben, hanem egyéb eszközökkel. A mai magyar fiatalok elképzelni sem tudják, mit élt át a mi nemzedékünk. Nagyon nehéz idők voltak. Nem voltam hős, csupán a végletekig elkeseredett, mindenre elszánt fiatalember. Azok esetében, akik Magyarországon maradtak, megjegyezném, hogy minden diktatúrában kompromisszum szükséges a túléléshez. Nehéz körülírni és meghúzni azt a határt, amely a túléléshez szükséges kompromisszumot megkülönbözteti a jellemtelenségtől. Embernek lenni és embernek maradni az egyik legnehezebb dolog az életben.”