Veczán ZoltánNem-ellenségek

Mintha valaki kiütötte volna az Asszuáni-gát tartópeckét, úgy hatott Harvey Weinstein amerikai producer szexuális zaklatási botrányának kirobbanása

Veczán Zoltán – 2017.10.19. 04:22 –

Undorító visszaélések évtizedek óta duzzadó árja öntötte el hömpölyögve a nemzetközi és hazai közbeszédet, a közösségi médiát pedig elárasztotta az áldozatok „me too” – azaz „engem is” – szlogenje.
Szükséges leszögezni: az áldozatok előbújása nagyon fontos, hiszen felmérések szerint például hazánkban csaknem négyszázezer nő szenvedhetett már el valamilyen módon szexuális erőszakot, míg vizsgálat csak az esetek töredékében indul. Az sem kérdés, hogy a nemi erőszak, illetve a zaklatás minden formája elfogadhatatlan, ütközzön akár törvénybe, akár „csak” a jó ízlésbe. Ugyanakkor a sodró áradatban számos veszélyes örvény is kavarog, s ezek forrásai azok az ideológiai csoportok, amelyek megpróbálják a feltörő kollektív dühöt saját csatornáikba terelni – hogy legitimáljanak vele egy jó kis lincselést: az ebből fakadó öröm is van olyan ősi, mint a nemi erőszaké, ráadásul ez még legitim is, hiszen ez az agresszió voltaképpen jogos büntetés, aki kapja, megérdemli.

Weinstein valószínűleg tényleg egy utolsó szemétláda, akire szigorúan lesújt majd a törvény – a törvény, és nem más. A tömeg viszont célpontot akar, mégpedig azonnal, hogy már a bíróság épülete felé hurcoltában megdobálhassa záptojással, akár a középkorban. S ahogy akkoriban történt, egy-egy elítélt uzsorás felakasztása után a csőcselék most is ráront azokra, akiket hasonlónak vél – s akikre az alkalmi népvezérek rámutatnak. Ez esetben a harmadik hullámos feminizmus terrorja száműzi a büntetést érdemlő elkövető, a domesztikálatlan félállat, egyszóval a lincselni való bűnös pozíciójába a férfit.

Pedig a kép ennél jóval árnyaltabb. Egyrészt férfiak is lehetnek szexuális zaklatás áldozatai, s az elkövetők is lehetnek nők. Persze tudjuk: a zaklatók többsége férfi. Mégis izgalmas, hogy a férfiak kollektív megbélyegzését olyanok szorgalmazzák a leghangosabban, akik mindennemű megkülönböztetés ellen habzó szájjal szoktak tiltakozni – na meg hogy olyasvalakik is élesen kikelnek a Weinstein-félék és a hatalmi visszaélések ellen, akikkel kapcsolatban súlyos zaklatási történetek garmadája kering közszájon. De érthető a tülekedés, hiszen az „etikus” lincselés művezetői és szakmunkásai erkölcsi, politikai és anyagi tőkét kovácsolhatnak a népvezérségből. E pozíció kelléke az a passzív-agresszív attitűd is, amely például a HVG vonatkozó cikkéből süt, ebben a szerző „tesz egy kísérletet arra, hogy elmagyarázza” a férfiaknak, mi is az igazság (értsd: már ha felfogják az ostobák).

Jó kérdés viszont, hogy mi számít szexuális erőszaknak, zaklatásnak. A most divatos feminista nézőpont mindent annak tart, amit az azt elszenvedő annak érez. Ezzel messzemenőkig nem értek egyet, már csak azért sem, mert nem létezik olyan épeszű jogrendszer, amely az áldozat kezébe helyezné az ítélkezést. S nemtől függetlenül kérdés: zaklatás, ha egy közszemlére tett testrészt megbámulnak? Erőszak, ha egy átmulatott este után egy ágyban kötnek ki ketten, s reggelre az egyik fél megbánja a dolgot? Áldozat az, aki bizonyos előnyökért cserébe végez valamilyen szexuális tevékenységet? Nem gondolom. Szerintem akkor válik áldozattá valaki, ha annak ellenére közelednek hozzá, hogy egyértelművé tette, ezt nem akarja, vagy ha félelemből, kényszerből vagy kontrollvesztett állapotban egyezik bele a dologba.

Egy hölgyismerősöm mondta: az, hogy azok a nők, akiket, mondjuk, megbámultak a metrón, egyenlőségjelet tesznek maguk és a tíz ember által megerőszakolt indiai gyermeklány közé, nemcsak empátiával nem rendelkeznek, de rendkívül káros módon komolytalanná teszik a témáról zajló fontos társadalmi párbeszédet is. Ijesztő opció az is, ha az ő, s a radikális feministák forgatókönyve érvényesül, és megvalósul a Robert Merle Védett férfiak című könyvében bemutatott disztópia, amelyben a szexualitás kriminalizálásával mindent áthat a rájuk jellemző gyanakvás és frusztráció.

Elutasítva a zaklatók mindennemű mosdatását, vagy a nőket felelőssé tevő feudális szemléletet, itt csendben megjegyezném, hogy az áldozati pozícióból nyert hatalommal való visszaélés épp olyan gusztustalan, mint azok a dolgok, amiket Weinsteinnek tulajdonítanak.

Konzervatív férfiként határozottan elutasítom mindkét szélsőséget, s minden olyan értelmezést, amely szerint egyik vagy másik nem felelős minden rosszért. A valódi frontvonal az alapvető erkölcs tisztelői és azok között húzódik, akik semmibe veszik vagy éppen saját céljukra kiforgatják azt – s ennek mindkét oldalán emberek állnak: nők és férfiak.