Rekviem a Pagodáért

A Rádió szimbóluma a legutolsó időkig egy különleges, üvegből készült társalgó volt, amely a Pagoda nevet kapta. Hosszú éveken keresztül itt találkozott a magyar színházi, zenei és irodalmi élet színe-java. Ilyen fentieket befogadó arkhimédészi pont sehol nem volt az országban. A Rádió Pagodája ékkő volt, kiváltságos hely, ahol elég volt leülni és hallgatózni, mondatvégeket ellopni, s az ember hihette, hogy elíziumi mezőre tévedt. Az élet dübörgött a kicsiny asztalok mellett. Emitt a híres színész anekdotázott, amott a híres énekes várta reménykedve a felvétel kezdetét. Amennyire idegenkedtek kezdetben (az őskorban) színészeink a Rádiótól, olyannyira szerették később. Az üvegkalitkában más volt kávét szürcsölni, mint a filmstúdióban vagy a színházi büfében, s közben az élet dolgairól csevegni annak, akit a stúdiók hangulata megfertőzött. Egymást keresztezték a vibráló tekintetek, s minden szem a belépőre szegeződött.

A Pagoda alkotóhely volt, ahol az író letette a kéziratát a szerkesztő kezébe, és várta az elismerést. Ahol biztatást kapott az énekes, és instrukciót a színész. Jó volt a Pagodába megérkezni, és jó volt innen eltávozni. A Pagoda szent hely volt, a kultúra előszobája, műhelyasztala. Juhász Gyula a hétbetűs kultúra szót a Göncölszekér hét csillagához hasonlította, és hozzátette, „úgy kellene ma világítani[a] a kultúrának”.

Még nem épült meg a Pagoda, amikor az 1930-as években nem volt még egy hely a hazában, ahol a magyar kultúra nagyjai annyian megfordultak volna, mint a Rádióban. Szinte mindennapos vendég volt itt Bartók, Kodály, Hubay, Dohnányi, Lehár, Babits, Kosztolányi, Márai, Karinthy, a legendás színészeket, tudósokat már nem is említve. A Rádió valóban a magyar kultúra fellegvára volt. S ez a kulturális örökség folytatódott 1949-től – már a megépült Pagodában –, de valójában a hetvenes évektől virágzott.

Az aranjuezi szép napoknak azonban vége. A Pagoda nincs többé. Pótolhatatlan veszteség. Nem lehet feltámasztani. Csak az emlékek éltetik – még egy ideig. Mert minden mulandó. A siker meg a többi. Csak idő kérdése. Néhány évtized vagy néhány évszázad, egyre megy.

Az emlék azonban tengernyi. Nem véletlen, hogy könyvet is írtak a Pagodáról. Volt mit csokorba gyűjteni. Az én rádiós éveimből is visszaköszön néhány… Latinovits Zoltán feldúltan – mert éppen becsapták az iparosok – az álomról elmélkedik egyik műsorom anyagához; Devecseri Gábor, az Íliász és az Odüsszeia tolmácsolója arról beszél a Pagodában, hogy anélkül fordította le ezeket a remekműveket, hogy előtte járt volna az ókori Olümpia földjén; Fischer Sándor beszédtanár azzal állít meg: „Kisfiam, nem hallom a szóvégeket, ha nem hallom a szóvégeket, két hétig nem fog interjúkat készíteni!” Ez is szempont volt valamikor…

Pagoda, búsulok miattad! Mert minden búcsúban egy kis halál lakozik. Különösen, ha tudjuk, hogy végleges. De hogy is van a dalban? Don’t look back in anger. Ne nézz vissza haraggal…