„Évtizedes dilemmát kell feloldani az egészségügyben”

Tisztul a kép arról, mi folyik a magán- és mi a közellátásban – mondta Ónodi-Szűcs Zoltán, aki szerint az elmúlt hét év azért volt izgalmas, mert sikerrel kezelték a krízishelyzeteket

Jobbágyi Zsófia – 2017.10.11. 01:33 –

Jelenleg a szülő döntésén múlik, hogy mi lesz a be nem ültetett embrió sorsa, vagyis hogy felajánlja-e tudományos célra, más szülőknek, vagy azt kéri, hogy semmisítsék meg.

Ónodi-Szűcs Zoltán 20171010 „Az én feladatom a betegek érdekeinek védelme és szolgálata” (Fotó: Ficsor Márton)

Apró ösztönzőkkel is lehet nagy változásokat elérni, erre jó példa, hogy a finanszírozás átalakítása révén 2010-hez képest mára megduplázódott az egynapos sebészeti ellátások száma – hangsúlyozta a lapunknak adott interjúban Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár. Ónodi beszélt arról is, hogy ki kell tisztítani a jelenlegi kusza rendszereket, hiszen a dolgozók bérének emelkedése önmagában nem oldja meg az ágazat problémáit.

– A közelmúltban jelent meg a Magyar Közlönyben a fővárosi járóbeteg-ellátás megújításáról szóló rendelet, amely része az Egészséges Budapest Programnak. Túl azon, hogy a beruházáscsomag nagyszabású infrastruktúra-fejlesztést jelent, hogyan alakítja át a Pest megyei egészségügyi ellátórendszert?

– Amikor 2015 tavaszán a Fidesz-KDNP frakció bejelentette a projektet, még úgy tűnt, hogy a fővárosi egészségügyi fejlesztés tulajdonképpen egyetlen szuperkórház megépítéséből fog állni. Ám később Cserháti Péter miniszteri biztos és csapata olyan koncep­ciót alakított ki, amelyet a szakma teljes mértékben elfogad, és nem csak egyetlen intézmény felépítésére koncentrál, hanem a teljes központi régiót fejleszti. Fontos alapelv, hogy pluszágyak nem kerülnek a rendszerbe, inkább úgy koncentráljuk az ellátást, hogy egyúttal felszámoljuk a pesti és a budai oldal közötti egyenlőtlenségeket. Előbbi túlreprezentált, utóbbi viszont kapacitás szempontjából igencsak alulkezelt. Ráadásul Dél-Buda és a környező települések lakossága nő és fiatalodik, ezért a terület gyermekellátási rendszerét is újra kellett gondolni. A szakmai munka kapcsán bebizonyosodott: két-három évente rendszeresen meg kell vizsgálni, hogy az igényeknek megfelelően oszlik-e el az ellátás a központi régióban. Ám a 2026-ig tartó fejlesztési folyamat e tekintetben komplex, és várhatóan több mint hétszázmilliárd forintra van szükség. Ez kell ahhoz, hogy Budapest elérje azt az egészségügyi fejlettségi szintet, amelyet a vidéki kórházakban már sikerült kialakítani.

– Ebből az idén mi valósul meg?

– A forrásokat az állam az igényekhez ütemezve és a gazdasági teljesítményhez mérten porciózza. Ezzel kapcsolatban az idén eddig két döntés született. Negyvenmilliárd forintos hazai keretből orvostechnológiai eszközök beszerzésére nyílik lehetőség, valamint forrást biztosítunk a kórházi infrastruktúrát érintő fejlesztések megtervezésére. További huszonegymilliárd forintra számíthat összesen hét kerületi és főváros környéki szakrendelő. Ezen túl csaknem négymilliárd forintból új szakrendelőt építünk Kőbányán – és ezek még csak a kormányzati források. Az uniós KEHOP-keretből pedig több mint tízmilliárd forint értékben energetikai fejlesztések valósulnak meg.

– Az Egészséges Budapest Programmal összefüggésben sokszor használják a társkórház szót, többek között a Szent János Kórház is ilyen funkciót lát majd el, értelemszerűen kevesebb kapacitással. Pontosan hogyan kell ezt elképzelni?

– Korábban volt egy, talán ma már furcsának tűnő beosztási rendszer, amely a kórházakat a képességeik mentén, az ellátásban elfoglalt helyük szerint próbálta értékelni. Talán sokan hallottak a súlyponti és nem súlyponti, a városi és a megyei kórházakról. Ma vidéken vannak olyan centrumok, amelyek képesek minden szakmában, a nap huszonnégy órájában minden ellátási szinten szolgáltatást nyújtani. Ez annyit jelent, hogy bármelyik másik régiós ellátóból a beteg egy ilyen centrumba továbbutalható, és itt orvosolják a problémáját. Ilyen Szeged, Pécs, Debrecen, de hasonló Győr és Miskolc is. A fővárosban viszont nem alakult ki ilyen ellátási központ. Jól mutatja a probléma súlyát, hogy gyakran a mentő több helyre szállítja a beteget, hiszen máshol van belgyógyászati és megint máshol a kardiológiai vagy a sebészeti ügyelet. Ez így nincs jól. Az állapot felszámolásáért három „szuperkórházat”, illetve pontosabb elnevezéssel, centrumkórházat alakítunk ki a fővárosban. Ez a Honvédkórház, az Egyesített Szent István és Szent László Kórházból és a Merényiből összegyúrt centrumkórház, illetve a dél-budai Dobogó területre tervezett zöldmezős beruházás lenne. Az utóbbihoz hasonló intézményeknek egyébként hatalmas a helyigényük, világszerte általában a város szélére építik ezeket, ami elősegíti azt is, hogy közlekedés szempontjából könnyen elérhető legyen. A Szent János Kórház pedig, a Kútvölgyi-tömbbel egybegyúrva a centrumhoz kapcsolódó társkórházként, alkalmas lesz arra, hogy a Hegyvidéket kiszolgálja, de a megközelíthetősége miatt itt nem lehet centrumot kialakítani Buda számára.

– Összevonásokra lehet számítani?

– Biztosan lesznek olyan kollégák, akik máshol dolgoznak majd, mint eddig, de ez egyben azt is jelenti, hogy jobb körülmények közé kerülnek. Az én feladatom ugyanaz, mint az ellátórendszer célja: a betegek érdekeinek védelme és szolgálata. Az ellátást az ő folyamatosan változó igényeik mentén kell megszabni. Persze mindezt úgy érdemes kialakítani, hogy az orvosoknak, ápolóknak, kórházi dolgozóknak az átalakulás a lehető legkevesebb kellemetlenséggel járjon.

– Korábban említette, fontos, hogy a kezelések ne tolódjanak túlzottan a kórházak felé. Ennek érdekében, ahogy mondta, fejlesztik a járóbeteg-ellátókat. Pusztán ettől helyükre kerülnek majd a hangsúlyok?

– Nyilvánvalóan más szemmel nézem az egészségügyet, mint a kritikusaink. Az elmúlt hét év azért volt izgalmas, mert sikerrel kezeltük az ágazatban fennálló krízishelyzetet. Erre fontos példa, hogy 2010-ben még növekedett, mára viszont csökkenő tendenciát mutat az orvoselvándorlás mértéke. Nyolc-tíz éve még kivonták a forrásokat az egészségügyből, mára növekszik a terület finanszírozása. Sőt javul a helyzet a várólistákon is, amelyek évről évre rövidülnek. Az elmúlt hét évben sikerült megfordítani a nagyon makacs trendeket. Ennek ellenére nem állítom, hogy minden rendben lenne az egészségügyben. Sikerült kezelni egy nehéz szituációt, így most tovább kell lépni egyet előre. El kellene érni, hogy a lakosság is érezze a fejlődést. Ma az ágazat teljesítményalapú finanszírozás mentén működik, amit a minőségi ellátás ösztönzése felé kell fordítani. Tavaly erre tettünk egy próbát, nem tudtuk, hogy beválik-e. Annyi történt, hogy az egynapos sebészeti kezeléseket finanszírozásikorlát-mentessé tettük, illetve kevéssel ugyan, de megemeltük a finanszírozási szorzót, ami annyit jelent, hogy jobban megéri a kórháznak hamarabb ellátni a beteget, nem pedig befektetni. Ez olyannyira jól sikerült, hogy az egynapos sebészeti ellátások száma 2010-hez képest megduplázódott, és azt mutatja, hogy apró ösztönzőkkel is lehet nagy változásokat elérni. Részben egyébként ennek köszönhető az is, hogy csökkent a kórházi fertőzések száma, hiszen kevesebb időt töltenek bent a betegek az intézményekben.

– Az egyik közelmúltban rendezett konferencián azt mondta, rengeteg előrelépés történt az ágazatban, csak ezt a betegek nem érzékelik. Hogy értette?

– Beszéltünk arról, hogy megfordultak rossz tendenciák. Emellett szeretnénk azt is elérni, hogy az egészségügyben dolgozók annyi pénzt keressenek, amennyiből biztosítani tudják saját jövőjüket és a családjukét. Ehhez ki kell tisztítani a jelenlegi kusza rendszereket, hiszen a bérek emelkedése önmagában nem oldja meg a problémát. Ezen a ponton viszont felvetődik a kérdés: ha az állami ellátás tökéletesen működne, lenne-e piacuk a magánszolgáltatóknak? Fizetne-e bárki külön olyan szolgáltatásért, amelyet a társadalombiztosításáért is megkap? Nyilvánva­lóan nem. Ebből viszont az következik, hogyha valakinek fontos, hogy működjön a magánrendelője, akkor érdekében áll-e, hogy rendben legyen az állami szektor. Ennek a helyzetnek a feloldása nem egyszerű. A következő években ezt a dilemmát kell megoldani. Ha valaki belegondol ebbe a paradox helyzetbe, rájön, hogy akárki is lesz kormányon a következő években, ezzel meg kell küzdenie.

– Mi a stratégiája?

– Az elődeimhez képest olyan szempontból szerencsés helyzetben vagyok, hogy bővülő források mentén tudok dolgozni. Bárki bármit mond, jövőre hatszázmilliárd forinttal lesz több az Egészségügyi Alapban, mint 2010-ben. A nehézség az, hogy az évek alatt kialakult szokásokat és viszonyokat kell átrendeznünk az ágazatban. Kezdeményezéseink már voltak és jelenleg is folynak. Ilyen az EESZT, azaz az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási tér is, amelyet 2017. november 1-jétől az állami, 2018. november 1-jétől pedig a magánszolgáltatónak is kötelezően használnia kell a beteg érdekében. Ezzel tisztul a kép arról is, hogy mi folyik a magán-, és mi a közellátásban. A rendszer egyébként továbbfejlesztés alatt áll, ennek része a járóbeteg-ellátás előjegyzésének megreformálása. Ez kicsiben már megvalósult Debrecenben, így ott a betegek időpontra jönnek, és a háromnegyedük legfeljebb tizennyolc percet tölt a rendelőben. Erre az érzetre szükségük van az embereknek, vagyis, hogy nem kell vár­niuk heteket, hónapokat, hanem a megbeszélt időpontban az orvos csak velük foglalkozik. Akkor elégedetlen a beteg, ha nem érzi ezt a törődést, a gondoskodást, márpedig a szolgáltatók többségénél ez a helyzet

– Hol tart az EESZT bevezetése? Mennyire nyitottak rá az intézmények?

– A bevezetés izgalmát jelenleg az adja, hogy minden orvos idejében megkapja a hozzáférését a rendszerhez. Ahhoz, hogy közülük valaki használhassa az EESZT-t, rendelkeznie kell elektronikus személyi igazolvánnyal. Ez ügyben a kormányhivatalok komoly együttműködést biztosítanak. Muszáj, hiszen több tízezer kollégának november 1-jétől hozzá kell férnie a rendszerhez. A betegek szempontjából ez még nem égetően fontos, de ennek is eljön majd az ideje. Ellenben ha valakinek már van e-személyije, akkor november 1-je után már nem kell vinnie például receptet a patikába, mivel a kártyával ki tudja váltani a neki felírt gyógyszert.

– Az EESZT-vel kapcsolatos biztonsági aggályokat, vagyis hogy ki férhet hozzá a betegadatokhoz, sikerült rendezni?

– Ez olyan vita, aminek sosem lesz vége. Fontos tudni, hogy a beteg meghatározhatja, hogy ki és mely adataihoz férhet hozzá, ez a digitális önrendelkezési jog. Ahogy régen a páciens a mappájában vitte az orvoshoz a leleteit, és eldöntötte, hogy melyiket adja az orvos kezébe, úgy ezt megteheti most is, csak éppen egy digitális felületen. Arra biztatok mindenkit, hogy minél több információt osszon meg magáról a kezelőorvosával, hogy az érdemi döntést tudjon hozni. Egy életveszélyes helyzetben pedig kifejezetten előnyös, hogy az orvos lássa a beteg kórelőzményét, gyógyszereit. Az aggályok kapcsán talán az a legfontosabb érv, hogy az EESZT informatikai biztonsági szintje ötös fokozatú, míg a bankoké csupán négyes szintű. Vagyis a mi rendszerünknek van „erősebb” pajzsa. A rendszer terhelési próbái egyébként október elején indultak el. Az első héten több mint kétezer intézményi felhasználó lépett be a rendszerbe, a szeptember 18-i adatok szerint pedig már átlagosan ötvenszázalékos csatlakozási szinten jártunk.

– Térjünk át a lombikkezelések finanszírozására. A támogatást a kormány jócskán megemelte, ezzel párhuzamosan pedig azokat a klinikákat is fejleszti, ahol ilyen típusú kezeléseket végeznek. Cél volt, hogy a betegeket az állami ellátás felé tereljék?

– Fontos tisztázni, hogy az IVF-kezelések körülbelül hetven százalékát egy domináns magánintézet valamelyik telephelyén végzik az országban. Most csupán annyi történt, hogy az állam szeretné növelni a kapacitá­sait, ezt pedig a saját intézményeiben teszi, nem a magánszektorban. Szerintem teljesen normális reakció, ha ezt a fajta dominanciát kulturált módon megpróbáljuk csökkenteni, és a meddőség kezelésében valós állami alternatívát biztosítunk.

– Balog Zoltán, a humántárca vezetője felvetette, hogy megvizsgálják a már megtermékenyített, ám be nem ültetett embriók felhasználásának szabályozását. A lombik­- eljárásokra vonatkozó részek az egészségügyi törvényben itthon jóformán liberálisak a nyugati rendszerekhez képest. Terveznek szigorítást?

– Nem gondolom, hogy a nyugati szabályozás szigorúbb lenne, inkább más nézőpontból közelíti meg a kérdést. A magyar jogszabály több mint húszéves. Most az a kérdés, hogy érdemes-e ezt felülvizsgálni, hiszen a technológia ugrásszerűen megváltozott. Jelenleg a szülő döntésén múlik, hogy mi lesz a be nem ültetett embrió sorsa, vagyis hogy felajánlja-e tudományos célra, más szülőknek, vagy azt kéri, hogy semmisítsék meg. A kérdés, hogy ezzel a helyzettel mikor kell a szülőknek szembesülniük. Jelen állás szerint öt év elteltével kell erről dönteniük, ezt például érdemes lenne felülvizsgálni. Annyi biztos, hogy az ezzel kapcsolatos kérdések politikai viták tárgyai lesznek, ám nekem nem feladatom ezeket gerjeszteni. Az édesanyákat kell inkább segíteni abban, hogy legyen lehetőségük a gyermekvállalásra akkor is, ha természetes úton nem megy. De az is fontos részletkérdés, attól, hogy megnöveltük a támogatott beültetések számát, az orvosszakmai felelősség megmarad azt illetően, hogy megítélje, egy leendő anyát hány ciklussal lehet megterhelni. Ezek ugyanis nem veszélytelen eljárások. Az anyagi „korlátlanság” csak a lehetőség biztosításáról szól, s nem azt jelenti, hogy valakinek keresztül kell mennie számtalan beültetési kísérleten.

– Bejelentették azt is, hogy családbarát szülészeteket alakítanak ki mindenhol, vagyis minimumfeltételeket szabnak, amelyeknek mindenhol meg kell felelni. Mik lesznek ezek?

– Azt szeretnénk, hogy egy gyermek világrahozatala pozitív élmény legyen az édesanyák és a családok számára, nem pedig teher. Most keressük azokat a kereteket, amelyek mentén ezt el lehet érni. Fontos üzenet, hogy az ország demográfiai gondjait nem kívülről szeretnénk megoldani, azt szeretnénk, hogy a magyar szülők vállaljanak minél több gyermeket. Ennek egyik eleme, hogy elérjük, a szülésélmény ne legyen tortúra. A feltételek kialakításán még dolgozunk, de a végcél az, hogy az a szülészet, amely ezeknek a kritériumoknak megfelel majd, védjegyet kapjon.

– Nagy visszhangja volt a WHO Európai Regionális Konferenciájának. Ön hogyan értékeli ezt a nemzetközi eseményt?

– Nagy megtiszteltetés volt vendégül látni Magyarországon az Egészségügyi Világszervezetet. Miniszterelnök úr nyitóbeszéde méltó rangot adott az eseménynek. Mindenképpen a sikerünket mutatja, hogy huszonnégy részt vevő országot az egészségügyi miniszter képviselt, a levezető elnök az Emmi államtitkára, Novák Katalin volt. Sőt hosszú idő óta először van magyar tagja a WHO Európai Regionális Bizottságának, ugyanis három évre szóló mandátummal Páva Hannát, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ főigazgató-helyettesét beválasztották a testületbe. Jó volt hallani, amikor az elmúlt években itthon elért népegészségügyi eredményeket, így a nemdohányzók védelmét, a rendszeresen dohányzók számának érezhető csökkenését és a chipsadó eredményeit sorolták. Ezeket az eredményeket pedig nem szabad lebecsülni: tudjuk, hogy az egészségi állapot sokkal inkább az életmód, mint az egészségügyi ellátás következménye. Az Egészséges Budapest Program, az informatikai fejlesztések és az egészségügy terén jelentős mértékben bővülő költségvetési források mellett ezért különösen fontosak a népegészségügyi sikerek.