Nagyanyó álma

Több mint négy évtizede történt. Nagyanyó egyik reggel azt mondta kedves unokájának, – dédunokái apjának –, hogy nagyon szépet álmodott. „Fiatal voltam, otthon voltam a szőlőben, és kapáltam...”

Elment bizony már az a generáció, amelyiknek „szép álom” a kapálás. Amelyik szeretett dolgozni. Amelyik nem is tudott e nélkül élni.

Most már mi vagyunk az ő korában. Visszahívott a föld, amit teljesen soha nem is hagytunk el. De életvitelszerűen, idős korban a tanyán élni: nos, ez azért kihívás. Még ha a tanya közművesített is, és van is mobil internet, így lehet tartani a kapcsolatot a világgal. Sok azért a csendes, magányos óra, amikor csak a madarak éneke, a levelek sustorgása vagy a zene vesz körül, s a cicák, kutyák szolgáltatják a társaságot.

Van idő elgondolkodni. Sokat változott a világ nyolcvan esztendő alatt. Láttuk eszmék, rendszerek, tündöklését és bukását. A „tündöklés” nagyon eufemisztikus kifejezés, hiszen nem valami dicsőséges, fényes korszakot idéz fel. Az említett eszmék nem voltak éppen dicsőségesek, sőt utólag visszatekintve, beleborzongunk abba, hogy egyáltalán, hogyan sikerült ezt az időszakot túlélni? Mindenképpen megviseli az embert, amikor a levitézlett rendszereket követő új eszmék megvalósulásának is leginkább csak a fonákját látja. Hogy József Attilát idézzem: „Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos.” A diktatúra és a külső elnyomás évei után jött a politikai szabadság korszaka, amikor az ember azt hitte, jobb társadalom épül majd. Ha áldozatok árán is... Hiszen, annak rendezése, amit a múlt örökül hagyott, az adósságok törlesztése, sokba kerül. De nem gondoltuk, hogy a szocializmus helyett olyan vadkapitalizmus épül, amelyben a közjó ennyire háttérbe szorul. A magángazdagodás, mint a kapitalizmus motorja, mindent felülír.

Gombamód szaporodtak a rendszerváltás után a politikai pártocskák. Nem átfogó társadalmi reform-programokkal rendelkezve, csupán a politikusi lét által kínált előnyök érdekében összeálló csoportokból. Szép fizetést kapnak a képviselők... Ha bohóckodásért, hát azért... „Kétfarkú kutyapárt?” Már elnézést kérek! Micsoda cinizmus, a demokrácia leple alatt... De ennél rosszabb is tapasztalható. A magánérdeket sokan nagyszerűen álcázták közérdeknek. Bírálják a tőlük eltérő nézeteket vallókat. Minden oldalon akadnak megbúvó, tengődő, alattomos „boldogulók”. Hiszen, melyik sikeres társadalmi csoportot nem igyekeznek megközelíteni karrier-lovagok?

A szabadság örvén aztán sok mindent megengednek maguknak, itthon, és külföldön is! Adott esetben az ország érdekeinek a megsértését is. Amit, őszintén szólva, nehezen értek meg. Saját országuk ellen szavazni?! Hiszen akkor azok nem is ezen ország polgárai?! Az emberek azonban, manapság a „haza” fogalmát alig értik. „Ahol jó, ott a haza...” Könnyen befolyásolhatók! Emlékezzünk csak arra, hogyan lehetett a külhoni magyarok állampolgársága ellen fordítani a szavazásban résztvevők jelentős részét, 2004 decemberében, egzisztenciális fenyegetést vizionálva a médiában! Könnyen rávehetők az emberek arra is, hogy az éppen hatalomban lévők ellen szavazzanak, még akkor is, ha azok, akikre rábíznák az ország ügyeit, nem rendelkeznek átfogó jövőképpel, építő, ideális programmal...

„De annyi balszerencse közt, oly sok viszály után.... él nemzet e hazán!” Nem állíthatjuk ugyan, hogy minden hiba és feszültség nélküli évtizedeken vagyunk túl. Nagyon pozitívnak ítélhetjük azonban, hogy a 2010 utáni miniszterelnök értelmes külpolitikai környezetet teremtett az unión belül is, a magyar politizálás számára. Annak ellenére, hogy a nemzeti és keresztény értékeket felvállaló vezetés számos ellenérdekkel találja szembe magát, az európai közösségen belül. (S nem függetlenül a belső ellenzék tevékenységétől.) Nem minden ország vezetése hangol a barátságos hullámhosszra, Kárpát-medencében sem, olykor kiéleződnek a feszültségek. (Benes-dekrétum.) De az elmúlt évszázad légkörétől a jelen helyzet mégis nagyon eltérő. És hát a háborúval, energiaárakkal kapcsolatos EU-s nyomás elleni küzdelem! Sajnálatos, hogy ezt az emberek jelentős része nem értékeli megfelelően a helyén. Természetesnek veszi, pedig nem az; hanem nagy eredmény, egy folyamatos harcban kivívott eredmény... És micsoda világpolitikai ismertség Magyarország számára! Hazánk számít a világpalettán; pedig milyen kicsiny ország...

Az elgondolkodtató ugyanakkor, hogy mennyit változott az elmúlt évtizedekben a szélesebb külső környezetünk. Maga a globális kapitalizmus természete! Kialakult mindenütt, – nálunk is –, egy szűkebb, de kifejezetten globalizált szolgáltatási gazdasági szféra. Vegyes nemzetiségű munkatársakkal, angol munkanyelvvel, az egész világgazdaságra kiterjedő tevékenységi rádiusszal. A gépgyártás, autóipar pedig – ha nem is ilyen mértékben – ugyancsak globalizálódott, teljes mértékben a nemzetközi piac függvénye. Van emellett helyi gazdaság, amelyik a lokális igényekre termel. Ez a tevékenység a vírus-világválság alkalmával erősen felértékelődött. A munka minősége ugyancsak kettészakadt. Vannak home office-ban tevékenykedők, de sokan vannak emellett a frontvonalban, fertőzésveszélyben, sokszor nagyon nehéz fizikai munkát végzők is. A munka honorálása ma sincs, messze nincs köszönőviszonyban a társadalmi hasznossággal. A leginkább alulfizetett társadalmi csoportok éppen a humánerőforrással foglalkozó, sokkal nagyobb megbecsülést érdemlő munkatársak. Ezzel szemben a fizetési skála élén állnak a pénzmozgással, ingatlanügyekkel foglalkozó ágazatok. Nem arról van szó, hogy ezek a tevékenységek haszontalanok lennének. De az elmúlt évtizedekben fokozódó jövedelem-aránytalanságok, mindenképpen indokolatlanok.

A vírus-válság utáni helyzetben tenni kellett az arányok kiigazítására. Történt is bizonyos erőfeszítés. Fejlődésnek tekinthető, hogy nemcsak a fogyasztott javak mennyisége nő – manapság csak ezt mérik gazdasági növekedésként –, hanem a munkaidő rövidülése, és az értelmes, megfelelően honorált munka mindenki számára elérhetősége is számít. De sok még a teendő!

Gondoljunk csak bele: még F.D. Roosevelt idején az amerikai munkahét 54 órás (!) volt; a női és gyermekmunka embertelen körülményeket között ment végbe. Egy nagyszerű asszony, Francis Perkins harcolta ki a gyermekmunka megszüntetését, a munkaidő rövidítést, és a munkakörülmények javítását. Egyértelműen neki volt köszönhető az amerikai társadalombiztosítási törvény elfogadtatása, a nyugdíj- és munkanélküliségi biztosítás bevezetése. (Élete végéig bántotta, hogy az egészségbiztosításban nem ért el hasonló eredményeket.) Ez az erős akaratú nő 12 éven át volt munkaügyi államtitkár, egyébként a kabinet egyetlen női tagja volt az akkori USA-ban... Valószínűleg figyelemre méltó a motivációja: az, hogy így nyilatkozott, a beiktatásakor: „Én azért jöttem Washingtonba, hogy Istenért, Franklin Delano Rooseveltért, és a sok millió elfeledett szegény emberért dolgozzam.” Nem csoda, hogy az episzkopális keresztény egyház, melynek mindvégig hűséges tagja volt, holta után a szentjei között tiszteli.

Ennyi múlik egy személy tevékenységén. Természetesen, azon is, hogy a kormányzat fogékony volt javaslataira. Ezért nem szabad soha feladnunk a jóra törekvést, bármily csekély is saját munkásságunk hatósugara. Természetesen, törekedni kell az ilyen elképzelésekre fogékony kormányerők hatalomban tartására.

A szerző közgazdász, az Antall-kormány bankügyekért felelős tárca nélküli minisztere