Sál, sapka, kesztyű

December van, így hát ismét aktuális a régi vicc, amelyben a kis Móricka talán szentestén, talán a két ünnep között; az Elzákat és a Melindákat felköszöntöttük már, de ha korábbi időpontban gondolkodunk, Auguszta-nap előes­téjén vagy minden Violák neve napján, esetleg a Zénók ünnepén…

Szóval kis Móricka nyitja az ajtót, és elindul otthonról, amikor az édesanyja utánaszól:

– Hát te, kisfiam, hova mégy?

– Cseresznyét szedni.

– Cseresznyét?! De hát december van…

– Tudom, tudom: sál, sapka, kesztyű…

Arról nincs adatom – hiszen erre a poén után már nem tér ki a vicc –, hogy kis Móricka így, az év vége táján, december közepén-végén hány szem cseresznyét számolgathat össze a fán, azt azonban biztosra veszem, hogy ha sálba, sapkába és kesztyűbe bugyoláltan is, de az összes fellelhető termést összeírja. Nézegettem most a napokban Szerbia statisztikai hivatalának adatait, számoszlopait, táblázatait, grafikonjait, amelyekben az idei népszámlálás adatait összegezték, a jelentésből pedig tételes kimutatást, kivonatokat közölt az Újvidéken megjelenő Magyar Szó, a délvidéki magyarság egyetlen közszolgálati napilapja. Még csak tavaszodott, de már menthetetlenül letűnt a hideg évszak, és a fűtési szezon is véget ért, amikor az összeírás készült, így a kérdezőbiztosok sokkal nagyobb hatékonysággal végezhették munkájukat, mint a kis Móricka napjainkban a kertben.

Lehetett volna rosszabb is – sóhajtok a táblázatokból és számoszlopokból felemelt fejjel. Mert, habár az adatok egyáltalán nem biztatóak – főleg nem a vajdasági magyarságra nézve –, sokkal rosszabb eredményekre is fel kellett készülnünk, hiszen valójában olyanokra számítottunk. Abban ugyanis, hogy a Délvidéken ma, 2012-ben még sikerülhet összeírni negyedmillió magyart, már csak kevesen hittek, főleg nem a politikusok, még kevésbé a statisztikusok. Így tehát ezzel a kétszázötvenhárom­ezres számmal még egészen jól jártunk, lehetett volna sokkal rosszabb is. És mindössze százegy fő hiányzott a kétszázötvennégyezerhez…

Sokszor mondják, hogy a korábban emlegetett félmilliós vajdasági magyarság – sohasem volt annyi. A múlt század kilencvenes éveinek milosevici diktatúrája és a délszláv háborúk egyértelműen fokozták az elvándorlást, a népességfogyás ekkor gyorsult fel ugrásszerűen. Ilyen megközelítésben pedig mit sem változtatott a helyzeten a diktátor bukása, a feldúlt ország fokozatos konszolidálódása, hiszen időközben a Horvátországból és Bosz­niá­ból elmenekült szerbek betelepültek többek között Vajdaságba is – Újvidéken a magyar lakosság részaránya már rég tíz százalék alá csökkent, elővárosa, Temerin pedig ma már a nemzeti előjelű zaklatások, verekedések jelképes pontjává vált, de például Szabadka is elveszítette magyar jellegét, hiszen magyar polgárainak lélekszáma már huzamosabb ideje ötven százalék alá csökkent –, így a népességfogyásra ható tendenciák egyelőre nemcsak visszafordíthatatlanoknak, hanem megállíthatatlanoknak is tűnnek.

Nézzük röviden a számokat: Szerbiában a népszámlálás adatai szerint pontosan 253 899 magyar él, ami azt jelenti, hogy az előző összeírás óta, vagy­is az utóbbi tíz évben 39 400 magyar tűnt el az országból. Ennyivel lett kisebb a vajdasági magyar közösség…

Negyedmillió. Lényegében egy nagyvárosnyi ember…

Az ország lakosságát a hivatal Koszovó nélkül számolta, a most közzétett adatok tehát csak az úgynevezett szűkebb Szerbiára és Vajdaságra vonatkoznak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az állam népessége nem egész kétszázezer fővel haladja meg a hétmilliót, ez a szám már jóval nagyobbnak tűnik. Persze akár elenyészőnek is mondható az a szerény 3,53 százalék, amekkora részarányt a vajdasági magyarság az ország lakosságán belül képvisel, de még ezzel együtt is – a szerbek után – a magyar a legnépesebb kisebbségi közösség az államban, ami, ha másban nem is feltétlenül, de politikai súlyában mindenképp megnöveli a helyét, szerepét és az erejét. Úgy tűnhet, hogy mégis van hát ok az optimizmusra.

Tudom, tudom: sál, sapka, kesztyű…