Domonkos LászlóOktóberi válaszok

Furcsa és sajátságosan izgalmas könyv került kezembe a minap

Domonkos László – 2017.10.09. 02:16 –

Idestova három évtizede, hogy megjelent – egészen pontosan egy esztendő múlva lesz kereken harminc éve –, s annak idején alighanem a legfontosabb és legizgalmasabb beszélgetések egyikét tartalmazta. Októberi kérdések volt a címe, és Pozsgay Imrével beszélgetett Bíró Zoltán (Eötvös-Püski kiadó, 1988).

Ahogyan most bele-belelapozgatok a kötetbe, megakad a szemem egy-egy fejezetcímem: Új állam: jogállam – és új kiegyezés; Bizalmi válságban; A szavak inflációja a felgyorsult időben.
Nehéz elfojtani egy-két mély sóhajtást.

Majdnem három évtized nagy idő, főleg, ha belegondolunk, hogy a Horthy-korszak csak huszonöt évig tartott, és a kiegyezés és az első világháború kitörése közötti „hosszú boldog békeidők” időszaka is kevesebb mint ennek a kétszerese. Nem beszélve Rákosiék, a Fennvalónak hála, alig hét-nyolc éves (attól függ, honnan és meddig számítjuk) uralmáról vagy éppen, a kontraszt végett – a régmúltba pillantva –, Bethlen Gábor uralkodásának alig tizenhat vagy éppen Szent László tizennyolc évéről. És ha belegondolunk, ha – kényszerűen – szembesülünk (éppen mostanában, Lakitelek alig lezajlott évfordulójának históriai fényében) huszonöt-harminc évvel ezelőtti önmagunkkal, az első, az alapvető érzés: a döbbent hitetlenkedésé. Ennyire naivak, ennyire jóhiszeműek lettünk volna? Még Pozsgay Imre és az őt kérdezgető jó barát, Bíró Zoltán is? Ennyire nem volt, ennyire nem lehetett fogalmunk arról, mi is várható és mi is az igazán elképzelhető a közeljövő Magyarországán, akár csak néhány – öt, tíz, tizenöt – esztendő múltán?

Az örök fölényeskedőknek, a mindig utólag okosaknak üzenhető: azokra a réges-régi – többpártrendszert, jogállamot, gyökeres társadalmi-gazdasági átalakítást sürgető-boncolgató – októberi kérdésekre, gyanítom, Pozsgay Imre odafönn és tisztelői idelenn bölcs és belenyugvó helyesléssel mondhatják: ennyire. Legalábbis bizonyos fokig.

A tiszták, a jó ügyeket szolgálók, az elszántan cselekedni akarók – és tudók – tulajdonképpen törvényszerűen mindig naivak, jóhisze­műek.

Meglehet, nem is kicsit. Nemcsak becsületből és jóérzésből, de egész homo moralis-karakterük által meghatározottan. Ezért lehetett akár Kossuth Lajost vagy az aradi tábornokokat több mint ellenszenves-tudálékos visszapillantással lesajnálni, szigorú tudósi-történészi magaslatokról persze, fensőbbséges magabiztossággal. Mostanság, éppen az aradiakra történő emlékezés körüli napokban Katalóniára figyel a világ. Időről időre eszembe jut Orwell – a spanyol polgárháborúnak emléket állító – kiváló memoár­jának címe: Hódolat Katalóniának. Meglehet, a katalánok is „csak” nai­vak és idealisták, akárcsak Kossuth, vagy Pozsgay és Bíróék Lakiteleken?

Egy kis tartományocska-országocska küzd a függetlenségéért. Meglehet, manipulálták is állítólag (bár ’56-ban is az imperialisták aknamunkájára hivatkoztak), de végső soron amit akar, ugyanaz, amit Kossuthék vagy Lakitelek: a szabadság maga. Amely ugyan öncél, de ami körülbelül a legtöbb, amit adhat magának az emberiség, minden létező korlátjával és gyarlóságával együtt is. Aki ezt akarta, akarja és akarni fogja – javíthatatlan ábrándozó lenne csupán? Álmodozó ködlovag, ábrándos ős-idealista? Semmi más?
Ezek a mostani októberi kérdések. Amikben azonban – szerencsére – már ott találhatók az októberi válaszok is: 2017 őszének irigyelt sziget-Magyarországa és a 2006-os októbert (is) idéző, küzdő Katalónia. A küzdelem önmagában hordozza igazolását. És végül csak az fizetődik ki. Mi már tudjuk.