Szerencsés KárolyAz Országház szelleme

Száztizenöt évvel ezelőtt tartották az első parlamenti ülést az új Országházban

Szerencsés Károly – 2017.10.07. 00:32 –

Felületes szemlélő a manapság átadott épületek mellett újra kinövő daruk láttán azt hiheti, valami magyar hagyomány, hogy a palota korántsem volt készen. Két évig dolgoztak rajta még a szorgos munkáskezek. De a kormány ragaszkodott ahhoz, hogy az október 8-i ülést már ne a régi Sándor utcai épületben tartsa a képviselőház, hanem itt, az egykori Tömő téren.

Az új Országház felépítéséről nagy vita volt. Dühös és megfontolt hangok egyaránt ellenezték az ötletet, Apponyi Albert is elhibázottnak látta, Jókai Mór viszont támogatta. Újságcikkek ezrei véltek felfedezni korrupciós ügyeket a projekt megvalósítása körül. Tisza Kálmán azonban kitartott az elképzelés mellett. A hangulatra jellemző, hogy a képviselőházban mindössze negyvennyolc fős szótöbbséggel szavazták meg a javaslatot. Akkoriban az alsóháznak több mint négyszáz tagja volt!

Az építkezés 1885-ben megkezdődhetett, és az akkori ellenzék két évtizeden át igyekezett mindenféle panamák vádjával politikai tőkét kovácsolni magának a beruházás megkérdőjelezésével. Ne feledjük: közben épült, szépült a budai Vár is és a Lipótvárosban a Szent István-bazilika. A három kupolának valamiféle harmóniát kellett kifejeznie, s így is lett: az épületek nagyjából egy időben készültek el, számtalan határidő lejárta után. De elkészültek!

Nem lenne a világ legtalányosabb országa Magyarország, ha a pompás új épületben tartott első parlamenti ülés nem annak a királyi leiratnak a felolvasásával kezdődött volna, amely indítványozta a Ház üléseinek elnapolását. Az ülésteremben, az első sorban a vadonatúj bársonyszékekben Széll Kálmán miniszterelnök ült megbízható embereivel. A király sehol. Nehezményezte is ezt az ellenzék. Bonyolult ország ez. Miként az épület maga is. A képviselők az első alkalmakkor bizony gyakran eltévedtek a labirintusszerű folyosókon, elvétették a lifteket, a legváratlanabb helyeken bukkantak fel – konyhában, könyvtárban, alagsori raktárban, karzaton –, és sokszor tényleg nem találták sem a ruhatárat, sem az üléstermet. Dohogtak is néhányan: a régi épületben maradt az iránymutató szellem.

Az épület sorsa ezután összefonódott nemzetünk sorsával. A nagy­­- ság, a „boldog békeidők” felívelő prosperálása idején épült. De a „Széll-csendnek” hamar vége lett. Mikorra felépült az Országház, az obstrukció jegyében az ellenzék rögtön szét is verte a berendezést, bútorait az ülésterem közepére hányta, s majdhogynem fel is gyújtotta. Aztán volt itt őrjöngő ellenzéki képviselő, aki pisztollyal támadt a miniszterelnökre, majd maga ellen fordította a fegyvert. Az épületben ülésező parlamentnek sok nagy kihívással kellett szembenéznie a 20. században, és számtalanszor elbukott.

Nagy csaták színtere volt a parlament az első világháború előtt és alatt, s ha már a szó nem segített, jöhetett a párbaj, mint például Tisza István és Károlyi Mihály között. Utóbbi bánta, mint ahogy az ország is Károlyi „forradalmát”. A „Nemzeti Tanács” itt a kupolacsarnokban alakult meg, s oda még Ady Endre is elment. A raccsoló gróf a két oroszlán közti lépcsősoron állva hirdette ki a „népköztársaságot”, majd ugyanitt Kun Béla a „Tanácsköztársaságot”. Károlyi legalább egy fejjel kimagaslott a tömegből, a málló arcú Kun mintha fuldokolt volna benne.

Aztán jöttek a kommunisták, akik „túszokat” tartottak a pincékben, fent meg a téren felépítették papírból a „Munka házát”. Az Országházat akkor átkeresztelték a „Magyar Tanácsköztársaság Házára”, és itt tartották a Tanácsok Országos Gyűlésének üléseit. Ennek tiszteletbeli elnökéül Lenint választották. Nekik ez a szellem mutatta az utat. Közel volt a „szovjetház”, de a Nyugati pályaudvar is, ahonnan gyáván menekülhettek a világforradalom nagyobb dicsőségére.

Aztán 1920-ban itt gyűlt össze a megválasztott Nemzetgyűlés. Kisgazdák, parasztcsizmában, grófok, katonák, papok, sokféle ember. Köztük Slachta Margit, az első nő a magyar parlamentben! Itt választották kormányzóvá Horthy Miklós altengernagyot, nagy többséggel. Ellenfele Apponyi Albert volt. Hogy Prónay Pál ott állt embereivel a bejáratnál, derekán oldalfegyverrel, s némileg rostálta a belépőket? Másként hogyan is lehetett volna? Aztán nyugodtabb évek következtek, mert Bethlen István a „forradalmi és ellenforradalmi szellemeket” is kizavarta az épületből. De ott lappangtak még sokáig a pincében. Próbálkoztak szélsőjobbról, szélsőbalról, de labdába nem rúgtak.

A Ház ebben az állapotában 1944. március 19-ig megmaradt. Voltak nagy szónokai, ellenzékiek, kormánypártiak, magukban álló csodabogarak. Sehol a Harmadik Birodalom árnyékában olyan parlament nem működött, mint Magyarországon. Amíg a ház ép volt, a nemzet is. A német megszállás után kísértetháznak tűnt az épület. Eltűnt az ellenzék, de sok kormánypárti politikus is. Jött a nyilas puccs, ötvennégy képviselő választotta meg a „nemzetvezetőt”, Szálasi Ferencet, aki soha tagja a Háznak nem volt. Az Országház prédája lett a hungarista kísértésnek. Az ostrom következett.

Ma sem értem, hogyan maradhatott meg majdnem épségben, hogyan őrizhette meg arcát, formáját, még díszeit is. Miközben a Vár, a Bazilika, a Város és az Ország romokban hevert. Bizonyos, hogy lakott ott bent egy szellem, amely elriasztotta a bombákat, gyújtogatókat, rablókat. Jelképes, hogy az ország szívében, romok között üresen állt az Országház, s közben két „parlament” is ülésezett: az egyik Debrecenben, orosz felügyelet, a másik Sopronban, német ellenőrzés alatt.

Az ostrom után csaknem egy évvel ült össze az Országházban az új Nemzetgyűlés. Kisgazdák, szociál­demokraták, sőt kommunisták, parasztpárti írók. Fűtés nélkül, de a szépen faragott székekben, megint sokféle ember télikabátban. Itt volt már Rákosi Mátyás, de itt volt még Szent-Györgyi Albert, Kádár János, de Sulyok Dezső is. A karzaton ott ültek a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság tagjai is, élükön Vorosilov marsallal. Ellenőriztek. Angolok, amerikaiak is, akik viszont bőszen rágták a rágógumit, akár a gittet.

Nagy harc kezdődött a szabadságért, de elbukott. A bukás szimbóluma, hogy a kommunista és szociáldemokrata párt egyesülési kongresszusát is ebben a házban tartották, 1948. június 12-én. A parlament ezt követően elvesztette jelentőségét, de az épület ott állt a Duna partján mementóként, reményként a legnehezebb időkben is. És a forradalomban újra a középpontba került. Innen szóltak a rádióadások a szabad választásokról, semlegességről, oroszok kivonulásáról. És innen mondta el szózatát a nemzethez Mindszenty bíboros is. November 4-én hajnalban innen intézte az országhoz és a világhoz fájdalmas szavait Nagy Imre. És itt fogalmazta Bibó István szózatát: mégis passzív rezisztencia! Hosszú emberöltő telt el belső bujdosásban.

Aztán a sors különös kegyelme folytán a Duna-parti épületbe visszaköltözhetett a népakarat. Volt, aki a negyvenévnyi látszat után cirkuszt látott a vitákban, mások tényleg cirkuszt csináltak és csinálnak vita helyett. Nagyon sok új képviselő 1990 tavaszától megint eltévedt a labirintusban, valóságosan és képletesen is. Sokan meghatódnak húsz év után is, ha belépnek az épületbe, de sokaknak mintha fogalmuk sem lenne, hol vannak. Utóbbiak jól tennék, ha elgondolkodnának, hova is kerültek a népakarat jóvoltából. Mi lenne a feladatuk. Milyen felelősséggel tartoznak és kinek. Az Országház ma pompásabb, mint valaha. Milliónyi turistának látványosság, de nekünk nem lehet csak díszlet, kulissza. Nagy kihívások előtt áll az ország s vele a parlament ma is. S hogy megfeleljen ezekre, jó döntéseket hozzon, a mi felelősségünk is. Azoké, akik beküldjük a parlamentbe a képviselőket. Ki milyen szellemet vinne magával, nekünk kell meglátnunk, s csak azokat beengedni, akik nem a rossz tradíciók és nem az önfeladás szellemeivel érkeznének.

Önálló élete is van már az Országháznak, de persze igazán akkor tölti be a szerepét, ha olyan szellem lakik benne, amely nemcsak a díszes monumentalitást, hanem a valódi nagyságot is elbírja.