Kő AndrásÖngyilkosságok

Délelőtt indultam vissza Balatonfüredről. A tó visszaintegetett, mert hihette, hogy ebben az évben már nem lát viszont

Kő András – 2017.10.07. 00:31 –

A nap bágyadt sugarakat lövellt a tájra, az ősz beosont az életünkbe. Már az autópályán gurultam, amikor egy fekete pont tűnt fel előttem. Ahogy nyolcvan kilométeres sebességgel közeledtem feléje, kirajzolódott, hogy egy madár tévedt az országútra. Ha madár, akkor majd elrepül, villant át az agyamon, és nem várja meg, amíg odaérek. Még harminc méter, még húsz, még tíz – és a meghízott fácán – merthogy az volt – meg sem mozdult. Bevárta, hogy az autó elüsse. Ahány tolla volt, annyifelé repült. Egy darabig semmit sem láttam, mert a tollak beborították az autómat. Aztán fékeztem, megálltam és kiszálltam.

Az öngyilkos fácán testének a darabjai az autó orrán fityegtek.

Miért lett öngyilkos? – tettem fel magamnak a kérdést, és nem találtam rá feleletet.

A fácán olyanformán jelez, ha megsebesült, mint a fogoly. Ha a szemébe kapott egy lövést, anélkül, hogy agyveleje megsérült volna, fölemelkedik a magasba, és kiterjesztett szárnyakkal és kifeszített farokkal lassacskán ereszkedik le a földre. Az ilyenhez vigyázva kell közeledni, mert ha egyik szeme sértetlen marad, elszáll. De az én fácánom maradt! Ha a hasán keresztül hatolt be egy göbecs, összerázkódik, egy darabig még a felvett irányba száll, azután néhány méternyire felemelkedik, s a végén halva bukik le a földre. Ez sem történhetett az én fácánommal! Ha a keresztcsontját érte a lövés, lecsüggeszti a lábait és inogva száll tova. Az én fácánom nem szállt tova, csak állt, és várta a halálát.

Miért lett öngyilkos? – kérdeztem magamtól újra. Felvetődik a kérdés: csak az emberre jellemző az önpusztítás? Az állatok öngyilkossága vitatott téma a kutatók, az etológusok között. Hiába van rengeteg dokumentált eset arról, hogy az állatok szándékosan vetnek véget az életüknek, senki sem biztos abban, hogy ezeket az eseteket valójában öngyilkosságnak tekinthetjük-e?

Ami az embert illeti, Camus írja: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adunk a filozófia alapkérdésére.” Évekkel ezelőtt jártam Etió­piában. Több települést látogattunk meg, sokszor látszólag kihalt tájakon haladtunk keresztül. Egy alkalommal a nagykövet sofőrje hátraszólt az ülésre: „Kicsit lassabban megyek, mert ezen a vidéken elképzelhető, hogy valaki egy gyereket dob a kocsi elé.” Magyarázatul elmondta, hogy ebben az esetben azt fogják bizonygatni: a sofőr hajtott nagy sebességgel és vigyázatlanul az autóúton. A lényeg pedig az, hogy a szülők pénzt kapnak az elütött gyerekért!

A kaliforniai tengerparton autózva, közel a mexikói határhoz a következő táblákkal találkoztam: „Vigyázat, emberveszély!” Merthogy nemegyszer megpróbálnak átszaladni a száguldó autók között az amerikai oldalra a mexikói meszticek.

Az öngyilkosság megkísértésének sokféle fajtája van. Vannak esetek, amikor a jog lehetőséget biztosít arra, hogy elvegyék valakinek az életét, de olyan jog nincs, hogy a meghalást elvegyék bárkitől is; ez csak kegyetlenség.

Ma is találtam a kocsim orrában egy fácántollat…

„Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket” (Paulo Coelho).