A 203-as járat titka

Negyven éve történt a Malév isztambuli járatának Bukarest melletti légi katasztrófája

Babucs Zoltán – 2017.09.25. 01:30 –

A Kossuth rádió Reggeli krónika című műsorában 1977. szeptember 22-én, reggel öt órakor olvasták be a hivatalos közleményt, amely szerint „szeptember 21-én, szerdán, magyar idő szerint 18 órakor a Malév 203-as járatát teljesítő, Tu–134-es típusú, Isztambul–Bukarest–Budapest között menetrend szerint közlekedő repülőgépe Bukaresttől 55 kilométernyire kényszerleszállás közben lezuhant. Az eseménynek halálos áldozatai is vannak.” Negyven évvel ezelőtt ezen a gépen utazott a cikk írójának édesapja, így az ő segítségével idézzük fel az akkori eseményeket.

203-as  járat 20170924 A gép elején tartózkodók valamennyien szörnyethaltak (Fotó: MH)

A Malév 203-as járatának HA–LBC lajstromjelű, szovjet gyártmányú (Tupoljev) Tu–134-es sugárhajtású utasszállító gépe a román fővárostól negyven kilométerre, Urziceni falu határában nem kényszerleszállást hajtott végre, hanem lezuhant. A Bukarest-Otopeni repülőtér felé közeledő Malév-gép vezetési és műszaki hibák folytán csapódott nagy sebességgel a földnek, a hasra szállt repülőgép a földön csúszáskor három darabra szakadt és kigyulladt. A gép nyolcfős személyzete mellett huszonegy – tizenkét magyar, öt török és négy nyugatnémet – ember halt meg, míg huszonnégy utas – huszonhárom magyar és egy török – kisebb sérülésekkel élte túl a balesetet. Csak a rendszerváltozás után derült ki – amikor hozzáférhetővé váltak a vizsgálati jegyzőkönyvek –, hogy a repülőgépet nem a Malév, hanem a kormányőrség pilótái irányították.

Hivatalos kommüniké

A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium (KPM) alábbi hivatalos közleménye a Népszabadság 1977. szeptember 23-i számának címoldalán jelent meg: „Szeptember 21-én, szerdán, magyar idő szerint 18 órakor a Malév 203-as, Tu–134-es típusú, Isztambul–Bukarest–Budapest között menetrend szerint közlekedő repülőgépe Bukaresttől 55 kilométernyire, kényszerleszállás közben lezuhant. A repülőgép fedélzetén ötvenhárom személy – harmincöt magyar, négy NSZK-beli, hat török állampolgárságú utas és nyolcfőnyi személyzet – tartózkodott. A vizsgálatok eddigi megállapítása szerint huszonegy utas és a nyolcfőnyi személyzet életét vesztette; huszonnégyen – huszonhárom magyar és egy török állampolgár – életben maradtak. A román hatóságok kormánybizottságot bíztak meg a baleset körülményeinek a kivizsgálásával; a helyszínre magyar szakértői bizottság érkezett.

A tragikus repülőszerencsétlenségnél életét vesztette Bakcsi Miklós főpilóta, Fejes Péter repülőgépvezető, Bohner András navigátor, Révbíró László rádiós navigátor, Bocskay László hajózó szerelő, Gaál Katalin, Jánosikné Harmath Katalin, Kissné Kiss Annamária légikísérő. Az utasok közül Prikof György, Rasó Gyöngyi, Ludrovszky Erika, Nagy Ágnes, Lantos Katalin, Faludyné dr. Kurucz Ilona, Tenke Katalin, Kunhalmi Zsuzsa, Pallay Tibor, Pallay Tiborné, Popovics Endre és Vinczellér Imréné.

Az életben maradt utasok, köztük két könnyebb sérült, akik orvosi ellátásban részesültek, csütörtökön az esti órákban különbusszal Szegedre érkeztek; az éjszakát a városban töltötték, majd pénteken érkeztek Budapestre.

A tragédia fölötti gyászban hazánk egész lakossága osztozik.”

Kormánypilóták a gépen

A hivatalos közlemények elhallgatták azt a tényt, miszerint a kabinszemélyzet tagjai a Belügyminisztérium (BM) III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége Kormányőrség V. (Repülési) Alosztályának munkatársai voltak.

A kormányrepüléseket 1972 szeptemberéig a Malév és a Magyar Néphadsereg végezte, majd megalakult a fenti BM-állományú alosztály saját hajózó és műszaki állománnyal, két Tu–134A repülőgéppel, s gyakorlatilag a párt és a BM légitársaságaként működött. Az alosztály nem csak kormányrepüléseket végzett, ugyanis 1976 áprilisában a BM és a KPM megállapodást kötött, amelynek értelmében a BM-alosztály kiképzettségi szintjének fenntartása végett a Malév járatain repülhetett, használva a légitársaság gépeit és egyenruháját.

A végzetes napon, 1977. szeptember 21-én Bakcsi Miklós rendőr alezredes, a kormányőrség főpilótája volt a Malév 203-as járatának parancsnoka. A gépbe beszálló utasok között volt az Expressz Utazási Iroda fiatalokból álló turistacsoportja, valamint Tóth Pál, a Magyar Rádió győri tudósítója, aki A tragédia pillanatai címen írt egész oldalas cikket a Népszabadság 1977. október 1-jei számában.

Maga a felszállás és a repülőút eseménytelen volt. A légikísérők ételt és italt – többek között badacsonyi szürkebarátot – szolgáltak fel az utasoknak, s az Expressz-csoport tagjai vidám hangulatot teremtettek az utastérben.

Bukarest előtt a repülőszemélyzet élénk eszmecserét folytatott a Malév új egyenruhájának tervezetéről, és elkövette azt a végzetes hibát, hogy a barometrikus magasságmérőket nem állította át a Bukarest-Otopeni repülőtér adott légnyomásához, így nem tudta, hogy a gép alacsonyabban repül, mint kellett volna. Amikor elérték a légi irányítás által megadott hatszáz méter magasságot, kiengedték a futóműveket. Ezzel egy időben – rejtett műszaki hibából adódóan – az áramlásrontó féklapok (interceptorok) kinyíltak, melyeket csak a földön lehetett volna használni a leszállási út csökkentésére. A repülőgép rohamosan süllyedni kezdett, amit sem a repülőtér irányítása, sem a pilóták nem vettek észre, csak akkor, amikor a rádiómagasságmérő a hatvan méteren jelezni kezdett, és elhangzott a kérdés a pilótakabinban: „Most mi történt?” Ekkor észlelték az interceptorok nyitott állapotát, így elhangzott a parancs: „A ceptort rántsd vissza!” A kabin hangrögzítőjének felvétele szerint ekkor jöhettek rá, milyen veszély fenyegeti a gépet, így maximális fordulatszámra növelték a hajtóművek teljesítményét, ám a földnek csapódást már nem tudták elkerülni.

Urziceni mellett a gép egy fenyőerdő tetejét tarolta le, aztán egy mezőgazdasági művelés alatti területen ért földet, ahol öntözővíz-csatorna volt, melynek a repülőgép kétszer is nekiütközött. Először a gépet még átvitte a lendület a csatornán, de másodjára már nem: letört az orrfutó, majd a géptörzs eleje, amelyet a megmaradt géptörzs maga alá gyűrt és az ott tartózkodók szörnyethaltak. Közben a farokrész is letörött, és a HA-LBC(ecil) három darabra törve égett. A középső rész mindkét vége égett, így a lángokon és a füstön keresztül kellett kijutni az égő gépből.

A török légügyi szervek szeptember 22-én, hajnali negyed kettőkor értesítették a Malév helyi képviseletét, hogy valami gond lehet a Malév 203-as járatával.

A jászberényi Lehel Hűtőgépgyár három dolgozója a szerencsés túlélők között volt. Bacsa Ferenc, Kovács Andrea külkereskedő és édesapám, Babucs László. Az izmiri nemzetközi vásáron képviselték a jászberényi vállalatot, s hivatalos kiküldetésükből tartottak haza.

Egy túlélő emlékei

Édesapám így idézte fel élményeit: „Bukarest előtt voltunk, amikor a légi utaskísérő bemondta, hogy mindenki üljön le a helyére, és kapcsolja be a biztonsági övet. Mondta, hogy Bukarestben hány fok van, mennyi időt fogunk ott tölteni – és ezt követően készülődtünk a leszálláshoz, teljesen tiszta, szeptemberi idő volt. Tizenöt-húsz másodpercnyi idő sem telhetett el, hihetetlen mértékben elkezdett libegni a gép, hol le, hol föl. Mi a repülőgép szárnyával egy síkban ültünk, és kiláttunk az ablakon, és amikor a gép elkezdett ingadozni, mintha örvényben lettünk volna, balra néztem, és mintha a szárny végén lángnyelvet láttam volna. És aztán iszonyatos mértékben a gyomrom felment a torkomba, mentünk lefelé és hatalmas robbanás, csattogás, villámlás, dörgés – mintha valami villám csapott volna a gépbe – és akkor iszonyatos sikoltozások, meg hörgések. El nem tudtam képzelni, mi történt, mert többször repültem már, és akkor aztán, mintha megálltunk volna. Kinyitottam a szemem, és másfél-két méterre a gép eltörve, előttem hatalmas lángnyelv, mint amelyen az oroszlánok ugranak keresztül a cirkuszban. Sikolyok hátul, automatikusan kikapcsoltuk a biztonsági öveket és rohanás. Ugráltunk kifelé, amikor ötszáz-hatszáz méterre rohantunk, visszanéztünk és láttuk, hogy az egész gép égett. Annyi lélekjelenléte lehetett a személyzetnek, hogy egyenesbe tudta állítani a gépet, és repülési sebességgel hozzávágódtunk a kiengedett kerekekkel a cukorrépaföldnek. Rohantunk el a géptől, mindenki kiabált, sikoltozott, egymást keresték, főleg az Expressz-csoport. Aztán összegyűltünk, és volt közöttünk egy fiatal újságíró, aki egy füzetbe elkezdte írogatni a neveket, címeket, telefonszámokat, kit, hogyan lehet értesíteni.

Jó fél óra múlva megjelentek – ott volt nem messze, olyan tíz kilo­méterre egy kis falu Bukarest előtt –, a faluból jöttek az emberek pokróccal, meg itallal. Takargattak bennünket, bementek velünk az egészségházba, és ott mindenkit megvizsgáltak. Volt, akinek láb­ficama, törése volt, kisebb-nagyobb horzsolások. Azokat a sebeket igyekeztek ott ellátni. Elég erős pálinkaszerűséggel itattak ott bennünket és közben telefonáltak az orvosi rendelőből Bukarestbe.

A gép zuhanását követően másfél óra múlva megérkezett a nagykövetség busza. Elvittek bennünket a magyar nagykövetségre, innen sikerült az újságírónak telefonálnia a szerkesztőségükbe, és telefonon bediktálni a túlélők adatait. Egy órával később újból telefonált volna, de akkor már teljes hírzárlatot rendeltek el. Felvették az adatainkat, utána elvittek bennünket egy szállodába. Csak az volt nálunk, ami rajtunk volt a zuhanáskor, könnyű nyári ruha, repülőjegy, egy-két apróság. Aludni nem tudtunk, így itt is bódító szereket, főleg alkoholt adtak.

Másnap reggel elkülönítve megreggeliztettek, aztán közölték, hogy autóbuszra szállunk és irány Magyarország, Szeged. Útközben semmi lehetőségünk nem volt a hozzátartozók értesítésére. Teljesen el voltunk zárva, a buszon minden volt, étel, ital és másnap hajnalban értünk Szegedre. Ott már vártak bennünket a Malév vezetői meg orvosok, hozzátartozók.

Értünk egy soron kívüli taxit küldött a vállalat. A kollegámnak a fia jött el és a feleségem. Eléggé letargikus állapotban voltunk, nem is fogtuk fel igazán, mi történt. A nyolcfős személyzet meg akik előttünk ültek a gépben, mind meghaltak, elégtek a tűzben. Egy apró mozzanat maradt meg bennem máig. Abban az időben elég sok szovjet háborús filmet vetítettek, és volt a Ballada a katonáról című. Ebben a filmben egy elesett katona életének epizódjai peregnek le a szemünk előtt. Előttem is hasonló filmkockák jelentek meg a zuhanás pillanatában: a gyerekeim, a feleségem, a baráti kör.”

A Malév szép összeget fizetett a megsemmisült poggyászokért, a BM munkatársai pedig felkeresték a túlélőket, hogy titoktartásra kötelezzék őket. Édesapám is ekkor tudta meg, hogy BM-személyzet vezette a gépet, s megkérdezték tőle, nem észleltek-e rakétabecsapódást vagy bármi különöset leszállás közben? Csak a rendszerváltozás után derülhetett fény a 203-as járat titkára, de tény, a repülőszemélyzet tagjai, az általuk elkövetett hibák ellenére, igyekeztek elkerülni a földnek csapódást, ami végül az ő vesztüket is okozta.