Az utolsó doni hídfőharcok

„A pokol tornácának kellős közepét nem lehet díszesebben elképzelni, mint ezt a helyet”

Babucs Zoltán – 2017.09.15. 00:52 –

Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1942. szeptember 16-án fejeződött be a harmadik uriv–sztorozsevojei hídfőcsata, melynek felemás eredményével a Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes akkori szemleútján szembesült. De azzal is, hogy a szovjet csapatok ellenében nem elégséges a honvédek felszerelése és kiképzése, velük szemben a németek túlzott elvárásokat támasztanak, és az általuk beígért fegyverzet sehol sincs.

honvédek 20170915 Egri 14-es honvédek egy szovjet T–34/76 közepes harckocsi fedezékében (Fotó: a szerző gyűjteményéből)

A Donnál 1942 nyarán vívott hídfőcsaták legnagyobb eredményét a korotojaki hídfő felszámolása jelentette. A német XXIV. páncélos hadtest parancsnoksága által tervezett és szeptember 1-jén megindított támadást a rohamlövegekkel és rohamutászokkal megerősített német 336. gyaloghadosztály hajtotta végre, s három napig tartó összecsapások sorozatában, súlyos közelharcok árán felszámolta a szovjetek bunkerrendszerét. Szeptember 3-án a németek elfoglalták a szovjet védelem kulcsfontosságú állásait, amelyek a Don hídjától délnyugatra elterülő két templomdombon voltak. Másnap reggel hét órakor a hídfő teljesen német kézbe került. Ezután a magyar és a német csapatok a Potudany és a Tyihaja Szoszna folyók között felzárkózhattak a Donra, és megkezdhették védelmi állásaik kiépítését. Korotojaknál még néhány napot vett igénybe az ellenséges utóvédek felszámolása, melynek eredményeként a németek 1333 hadifoglyot ejtettek, és számottevő fegyverzetet zsákmányoltak, saját véres veszteségük 1081 fő volt, és 976 tonna lőszert használtak fel.

A harmadik urivi csata

Báró Willibald von Langermann-Erlencamp német páncélos tábornok vezetése alatt került sor a harmadik – és egyben legnagyobb méretű – uriv–sztorozsevojei hídfőcsatára, ahol a tervek szerint az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztálynak és a német 168. gyaloghadosztálynak Sztorozsevoje bevétele után, északról dél felé haladva kellett bekerítenie és felmorzsolnia a hídfőben rekedt szovjeteket. Ezen támadás alapos előkészítést vett igénybe, harmincöt német és magyar tüzér- és sorozatvető üteget összpontosítottak a hídfő elleni tüzérségi előkészítéshez, légi támogatást igényeltek, a 30. harckocsiezred több mint harminc páncélosát kijavították, és négy darab hosszú csövű „páncélfírt” is kaptak. A tervezett támadás súlypontját képező erők jobb szárnyán az egri 20., bal szárnyán – Uriv és környékén – a soproni 7. és a kecskeméti 13. könnyű hadosztály készülődött a harcra. Mindeközben a szovjetek sem tétlenkedtek, alaposan megerősítették a hídfőt, ahol a 25. gárda lövészhadosztály, az 53. erődkörzet, a 24. gépkocsizó dandár, a 160. lövészhadosztály részei mellett a 116. harckocsidandár és a 219. lövészhadosztály 727. lövészezrede ásta be magát.

Szeptember 9-én reggel öt órakor tüzérségi tűz vezette be a hídfőért zajló újabb harcokat, melyek szeptember 16-ig tartottak, és nem hozták meg a várt eredményt, ugyanis súlyos – háztól házig tartó – harcok árán csak Sztorozsevoje és néhány környező dombvonulat került a mie­ink birtokába, így az ellenség hídfőállását nem tudták felszámolni. Langermann tábornok szeptember 14-én a következőket jelentette: „A várakozás ellenére a támadó csapatok egy makacsul védekező ellenségbe ütköztek, amely jól kihasználta az elmúlt heteket, s állásait és azok sarokpontjait – Sztorozsevojét, a 195,6 magassági pontot és Urivot – példásan kiépítette. A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint azt feltételeztük (…) A magyar csapatrészek megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ellenséget megsemmisítsék, és az elvesztett területeket ismét visszaszerezzék.” Ezen harcok során a honvédek 1237 hősi halottat, 6163 sebesültet és 614 eltűntet vesztettek, míg a németek 217 elesettet, 1222 sebesültet és 133 eltűntet.

A nyári hídfőharcok sovány eredménnyel zárultak, miközben a sebesült vitéz Jány Gusztáv vezérezredest helyettesítő vitéz csataji Csatay Lajos altábornagy vezette magyar 2. hadsereg véres vesztesége ezer tiszt és huszonkilencezer honvéd volt. Ezáltal a tisztikar húsz, a legénység tizenöt és a munkaszolgálatosok hat százaléka került veszteségi listára. A veszteség nyolcvankilenc százaléka a gyalogságot érintette, és 1942 őszére a gyalogos századok ütközetállománya ötvenöt–hatvan százalékra esett vissza. Jelentős volt a fegyverzeti veszteség is, hiszen az 1. tábori páncéloshadosztály harcjárműveinek ötven százaléka esett ki, odaveszett a soproni 7. fogatolt könnyű tábori tüzérezred lövegállományának zöme és sok gyalogsági nehézfegyver is.

Közben a hátországi helyzet igen megváltozott, ugyanis nagyon megromlott a viszonyunk Romániával, miáltal a hadvezetőség a honvédség otthoni megerősítését pártolta, ám, félve a németek újabb követelésétől, a magyar 2. hadsereg hazahozatala szóba sem került. A szeptember 16-tól beállott hadműveleti szünetben a leapadt létszámú és fegyverzetű, ellátási és utánpótlási hiányokkal küszködő magyar 2. hadsereg honvédeinek kilátásai nem voltak túl biztatók, így láttak neki téli állá­-saik kiépítéséhez.

Veress János százados, a budapesti 31. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús századának parancsnoka így írta le a szeptember 9-i támadás kezdetét: „Filmsze­rűen peregnek az események egymás után. (…) Az előttünk lévő dombon az előző harcokban kilőtt négy-öt orosz harckocsi hullája hever, csak később tudom meg róluk, hogy rohamistáinknak nagy veszteségeket okoztak a bennük rejtőzködő szovjet bitangok. Úgy látszik, az előkészítés nem volt elégséges, mert az orosz tüzérség és aknavetők zavartalanul, és ami még nagyobb baj, pontosan megfigyelt tűzcsapásokat adnak le, pedig Uryw község templomtornya már romokban hever. Szállingóznak is hátrafelé sebesültjeink elég sűrűn a kötözőhelyre, azonban fegyelmezetten, szótlanul. (…) A pokol tornácának kellős közepét nem lehet díszesebben elképzelni, mint ezt a helyet.”

Ahogy a honvédek látták

Az egriek egészségügyi oszlopának parancsoka, Deme Károly orvos százados szeptember 9–10. történéseiről jegyezte fel: „Sok súlyos sebesült, fej- és haslövött. Már nem férnek be sem a helyiségekbe, sem az óriási, 200 személyes, gyorsan felállított sátorba. Szalmát hozatok, és az egész iskola és templom környéke percek alatt tele van vérző, sántikáló, kormos sebesültekkel. (…) Igen nagy veszteségekről beszélnek. A 14. gyalogezrednek úgyszólván egész tisztikara elesett a »Vakbél-háton«, szakaszvezetők a századparancsnokok (…) Székely Dönci egy Nagy János nevezetű jóképű honvéd lábát amputálja. Vigasztalom, ő pedig azt kérdi: »Tessen már mondani, az az átkozott muszka falu, az a Sztorosevoje a miénk-e már? Ott sebesültem meg egy fene muszka aknától.« »Igen, pajtás, a miénk már« – mondom neki, pedig, sajnos még nem. »Na, akkor nincsen semmi baj!« – feleli Nagy János magyar honvéd, és megpödri harcsabajuszát. És közben belehull a kosárba szegény Nagy János honvéd bal lába. Könny szökött a szemünkbe, és elfordultunk. Ilyen katona a magyar honvéd!”

Az egri 14/I. géppuskás század parancsnoka, Kelemeny Alajos százados szeptember 10-i veszteségeikről írta: „Délutánra a zászlóaljparancsnok [Miskey Zoltán alezredes] is összeroppant, sírva ült mellettem az elfoglalt orosz állásban (…) Hajnalban támadtunk tovább, és a Donig nem volt megállás. Az esti létszám szomorú volt. Tisztekben 75 százalék, a legénységben 50 százalékos volt a veszteség – hősi halott, sebesült, eltűnt.”

A szovjetek szeptember 12-i ellentámadásáról a kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj egyik tisztese, Barna Sándor tizedes az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „Már kora reggel támadni kezdtek minket az oroszok, zömmel nehézfegyverekkel. (…) A mellettem levő lövészgödrökben alig volt már, aki élt, ezért már a zászlóaljnál szolgálatban lévőket is küldték segíteni. A mellém kúszva érkező Ádám Márton honvédet fejlövés érte, aki azonnal meghalt. (…) Az oroszok a toronyból jól láthatták a mozgást, és nagy aknatüzet zúdítottak felénk. Amikor jött az első akna, hallottam a süvítését, mélyen behúzódtam a fedezékbe, de elfeledkeztem a bal kezemről, amivel a lövésre kész puskát tartottam. Az akna a lábamtól kb. három-négy méterre csapódott be, egy aknaszilánk a kezem felett két centire csapta szét a puskám fa részét, egy másik a hátamon lévő csajkámat lyuggatta ki. Szerencsére az enyhe légnyomáson kívül semmi bajom nem lett. Az aknázást olyan erővel folytatta az orosz, hogy a tájat sűrű füst borította, és már senki nem adott életjelet magáról. Kb. száz métert kúsztam hátra, amikor rám kiáltanak, hogy »Gyere be, mert agyonlőnek.« A hang irányába kúsztam, egy jól kiépített géppuskaállásból szóltak, mert látták, hogy nagyon lőnek rám. Becsúsztam a fedezékbe, s akkor láttam, hogy heten vannak, de kettő már halott volt.”

Harcban a páncélosok

Móker József, a 30/II. harckocsi zászlóalj egyik tizedese a szeptember 13-i harcok kapcsán T–38-asuk és egy szovjet KV–1 nehéz harckocsi párviadalát örökítette meg: „három kocsival megindulunk az első vonalba. Készülékem bekapcsolom, és jelentést teszek a zászlóaljparancsnoknak… Döglött lovak mindenfelé szerteszét, sebesülteket hoznak hátra felé, vagy saját lábukon vánszorognak. Éppen támadás közben érkezünk, de ezúttal az oroszok a kezdeményezők. A levegő párás, fülledt. A dögszagtól nehéz a levegővétel. Előttünk német gyalogság fekszik a búzában, támadásra készen… A rádióforgalom időközben a legnagyobb méreteket ölti, és egy hullámsávon többen is akarnak beszélni, és ezzel az elhibázott tevékenységgel a legnagyobb káosz keletkezik. (…) Saját repülők jelennek meg hirtelen, és tévedésből a mi vonalainkat bombázzák. A rádiós munka nagyon leköti figyelmem, mert létfontosságú dolgokat kell vennem vagy továbbítanom a parancsokat. Periszkópomon időnként kinézek, és látom a közelünkbe történt becsapódásokat, melyeket kocsink remegése is közvetít számunkra. (…) Egy orosz harckocsi nem sokkal előttünk bújik elő a búzából, és erős tüzelésbe kezd. (…) lövészünk sem rest, és azonnal válaszol a támadásra. Meste­rien kezeli az ágyút, és mi bizakodva nézünk feléje (…) az egyik páncélgránátot a másik után küldi a támadó felé, de láthatóan nem tetszik neki valami. A fejét csóválja, újra tölt és tüzel… A füsttől már fulladozok, nehezen lélegzem… Úgy látszik, tehetetlenek vagyunk az erős páncélzattal szemben, mert a vastag bőréről lepattannak a lövedékek, és hiába minden erőlködés (…) egy irtózatos dörrenést hallok, és úgy érzem, mintha felfelé emelkednék. Rettenetesen erőlködve felállok, és fejemmel a rádiós tetőt igyekszem kinyitni. Erőlködésem sikerrel jár, habár a fejhallgató és a gégemikrofon zsinórjaitól nehezen szabadulok. Segítő kezeket érzek, akik igyekeznek kiszabadítani a kényszerű fogságból. (…) A tüzérségi tűz egy pillanatra sem lanyhul, sőt úgy érzem, záporozva hullanak körülöttünk. (…) Az életösztön mindennél erősebb tényező, ezért elkezdek kúszni az életet jelentő lövészárok felé, ahol a parancsnokság tartózkodott.”