Babucs ZoltánKutyakölykök

Néhány politikus egyre vérlázítóbb módon fejezi ki magát, s még eljöhet az az idő, amikor megbánja ostoba kijelentését, ha éppen koraszülött gyermeke életéért küzdenek az orvosok

Babucs Zoltán – 2017.09.13. 03:34 –

Valamikor 1944 nyarán történt, hogy az 1. páncéloshadosztályt a Dráva mentére helyezték ki. A dencsházai uradalom területén elszállásolt jászberényi páncélos tisztek és családtagjaik olykor az ottani strandon frissülhettek fel. Egy ilyen fürdőzés alkalmával esett meg, hogy vitéz Váradi János tartalékos zászlós feleségével és pár hónapos fiával, a kis Istvánnal a medence szélén pihent, amikor Dorsan Alfonz főhadnagy kutyája a kicsi körül kezdett el ólálkodni, mire az édesapa elzavarta a kutyát. A főhadnagy villámgyorsan ott termett, s ráförmedt: Zászlós úr! Mi lenne, ha a maga kölykét rugdosnám arrébb! Mire Váradi zászlós így felelt: Főhadnagy úr! Az én fiam nem kutyakölyök, hanem ember! És ha az első vonalban leszünk, nagyon ügyeljen arra, nehogy a hátát mutassa a harckocsiágyúmnak! Aztán eltelt egy-két évtized, és Váradi Istvánból gyermekorvos lett, aki a mai napig a Jászság egyik legjobb hírű orvosa, s régen az én „doktor bácsim” is volt.

Ez a történet jutott eszembe Hadházy Ákos profán hasonlatát hallva, aztán szíven ütött, de nagyon! Legkisebb gyermekem, Zoárd 2013. augusztus 23-án született meg, bár feleségemmel október 8-ára vártuk érkezését. Vácon nem volt koraszülöttosztály, így amire Zoárd megszületett, már ott volt a Peter Cerny Alapítvány koraszülöttmentője, és azonmód vitte Budapestre, az 1. számú Gyermekklinika koraszülött intenzív osztályára. Feleségem felkészített a látványra, de az még nekem is sok volt, hiszen az inkubátorban fekvő fiamból csövek és kanülök sokasága lógott ki. Amikor kimentem a váróba, tehetetlenségemben elsírtam magam. Aztán, látva a korszerű életmentő készülékekkel felszerelt osztályt, megtapasztalva az orvosok és ápolók odaadását, szakmai felkészültségét és végtelen empátiáját, feleségemmel megnyugodtunk. Az első negyvennyolc óra volt a legkritikusabb, s mi csak imádkozhattunk, hogy a kicsi megmaradjon, és ne legyen károsodása. Hála a Fennvalónak, kiderült, nincs semmi baja, és az orvosok, nővérek percről percre tájékoztattak bennünket a legényke állapotáról, és amikor csak lehetett, ott ültünk az inkubátora mellett, simogattuk a kis kezeit és lábait, beszéltünk hozzá. Eltelt pár nap, és a kezünkben tarthattuk a csöppséget, aki nem is volt olyan kicsi, hiszen ötven centiméter volt és 2400 gramm a súlya. Az osztályon vasgyúrónak számított, hozzá képest mind kisebb és korábban született babák voltak. Hamarosan kaptunk egy baba-mama szobát, ahonnan szeptember 5-én vihettem haza szeretteimet.

Zoárddal féléves kora után én voltam otthon, s úgy emlékszem erre a két és fél esztendőre, mint életem egyik legszebb időszakára. Zoárd ma négyéves, okos, életvidám óvodás, és amikor látom mosolyogni vagy sírni, hallom nevetését és cserfes beszédét, megsimogatom szőke haját, mindig eszembe jut, hogy Isten, a koraszülött alapítványi mentő és az orvosok gondoskodásának köszönhetjük az ő életét.

Hazánkban egyre emelkedik a koraszülések száma, ezért is van szükség a koraszülöttosztályokat és -mentőket támogató alapítványokra, nekünk pedig elemi kötelességünk áldozatos munkájuk segítése.

Igaz, valóban ellenőrizni kell a közpénzek felhasználását, de az is tény, hogy néhány politikus egyre vérlázítóbb módon fejezi ki magát, s még eljöhet az az idő, amikor százszorosan megbánja ostoba kijelentését, ha éppen koraszülött gyermeke, unokája életéért küzdenek az alapítványi mentők és orvosok, vagy ő szorul olyan szakember segítségére, aki koraszülöttként jött a világra. Jusson eszébe akkor, hogy a koraszülöttek nem kutyakölykök, nem tejeszacskók, hanem EMBEREK!