Ötven megválaszolatlan kérdés

Blandine Lenoir rendező nagyon meg akarta úszni, hogy komoly filmet forgasson, bár a témaválasztása érdekes volt

OZ – 2017.09.13. 03:23 –

Elég nehéz dolga van a filmkritikusnak, ha egy alkotás filmnyelvileg közhelyes, de a témaválasztása nagyon jó, és ebből a szempontból a mű hiteles. A pocsék megvalósítást érdemes szidni ilyenkor, vagy inkább díjazni kell azt az érzékenységet, amellyel a témát kiválasztotta a rendező? Főleg, ha a színészek is jól teljesítenek.

Ötven tavasz 20170913 Agnès Jaoui (középen fent) tökéletes választás volt a történet főszerepére (Forrás: Cirko Film)

Blandine Lenoir új filmje, a magyarul Ötven tavasz címmel forgalmazott mű – eredetiben: Aurore, amely minden szempontból jobb volt – ilyen.

Aurore (Agnès Jaoui) átlagos, ötvenéves, elvált asszony, pincérnőként dolgozik. Két felnőtt lánya van, egyikük eladó, a másik egyetemista. Férje évtizedekkel ezelőtt elhagyta egy fiatalabb nőért – lassan forgathatna valaki egy filmet azokról a harmincas, negyvenes nőkről is, akiknek nős férfiak hazudoznak évekig, mert minden történetnek legalább két nézőpontja van –, azóta éli az átlagos modern nő életét. Amikor új főnöke lesz, aki pokollá teszi az életét, maga mond fel, hogy aztán rádöbbenjen: ötvenévesen nem kell sehová. Lánya bejelenti, hogy terhes, másik lánya, hogy abbahagyja a tanulást, aztán összefut fiatalkori szerelmével, akinek ennyi idősen, úgy tűnik, már szintén nem kell. Felesleges a munkaerőpiacon, felesleges önállósodó lányai mellett anyaként, és felesleges idősödő nőként a férfinak, akit egykor szeretett.

Agnès Jaoui tökéletes választás a főszerepre: karakteres, belevaló nő, aki nem ijed meg a krízishelyzettől, a rendező – jó ízléssel – nem forgatja át öncélú drámába a filmet, a nehéz­ségek, még ha az életben valószínűtlen módon is, de megoldódnak. Hiteles a kispolgári környezet megformálása, egy egész társadalmi réteg talajvesztésének ábrázolása, akkor is, ha a rendező nem nagyon ás mélyre: primitív sémák mentén rajzol fel egy szociológiai szegmenst, amelynek tagjai voltaképp céltalanul léteznek egy tűrhető életnívón.

Önmaga karikatúrájaként is kínosan pszichológiakönyv-ízű például az a jelenet, amikor Aurore lánya az anyja szemére hányja, hogy azért lett bolti eladó, mert senki nem segített neki tanulni, mint ahogy közhelyszerű az is, amikor Aurore a munkaügyi hivatalban, arra a kérdésre, hogy a sokéves irodai alkalmazotti tapasztalatáról tud-e papírt felmutatni, azt válaszolja, hogy nem, mivel férje alkalmazásában állt, feketén.

A felszínes és ostoba párbeszédek, rossz ritmus és igénytelen poénok mentén alakuló filmben azonban mindvégig ott lebeg a kérdés: mi egy nő élete? Ha huszonévesen gyereket vállal, jó eséllyel örökre kiesik a diplomáért folyó versenyből, majd a munkaerőpiacról épp azokban az években, amikor megalapozhatná a szakmai előremenetelét. Ha nem vállal, egy idő után már késő. Ha a férje karrierjét segíti évekig, egy esetleges válás után a férfi viszi a céget és a sikert, ő ott marad úgy, hogy addigi munkája a férfival együtt köddé válik. Ha egy férfi ötvenévesen új életet akar kezdeni, jó eséllyel a tapasztalatait veszik figyelembe. Ha nő, akkor az életkorát.

Ha a gyerekeinek szenteli az életét, a gyerekei felnőtté válása után pedig ül egy üres lakásban, megalázó munkából él, mert annak idején nem tanulhatott, és nem volt ideje szakmai tapasztalatot szerezni. Ha pedig a házassága is tönkremegy addigra, végképp egyedül marad – mert a modern társadalmakban, ahol a szerelmi házasság jogának konszenzusáig sikerült eljutni, a felelősség fogalmáig nem, ezért tartatnak fent nem működő, válásra érett házasságok, és ezért bontatnak fel még megjavítható házasságok az infantilizmus okán.

Ekkor már legfeljebb csak a női szolidaritásra számíthat: azokra nőkre maga körül, akik ugyanezt élték vagy élik át. A társadalom szolidaritására úgy általában nem.

A rendező valóban súlyos kérdéseket vet fel, nők százezreinek, millióinak sorsáról beszél, azokéról, akik egy elvileg demokratikus, elvileg szabad társadalomban mégis determinált sorsot élnek. Egyszerűen azért, mert a modern Európa, akármit is hazudik magának, a szabadság szlogenjével megadta a valódi egzisztenciális szabadságot a férfinak – és cserbenhagyta ugyanezzel a gesztussal a nőt, akinek elvileg vannak jogai, gyakorlatilag azonban nem érvényesülnek. Aki felelős a családért és a gyerekekért, de akiért az esetek egy részében nem felelős senki.

Ha Blandine Lenoir nem akarta volna megúszni mindezt egy könnyed filmmel, amelyben a legfőbb poénforrás a főszereplő feszes feneke és hőhullámai, jobb lett volna.

Ötven tavasz /Aurore/
feliratos, francia film, 89 perc, 2017
r.: Blandine Lenoir
10/5