Szerencsés KárolyTelefonálom

Csengett a telefon. Mély, mértéktartó, megfontolt géphang mutatkozott be, de nem értettem pontosan a nevet

Szerencsés Károly – 2017.09.09. 01:05 –

Rögtön le akartam tenni, mert tartottam tőle, hogy mindjárt megindul a követhetetlen utasítássorozat, hogy melyik gombot nyomjam meg, ha tovább akarok lépni kitűzött célom felé. Mire felfogtam, hogy most nem én telefonáltam elromlott televízióm, megszakadt internetkapcsolatom vagy a villanyóra állása miatt, a hang már a lényegre tért: vagy Orbán, vagy Európa. Vagy-vagy. De hogy ne érezzem elveszettnek magam, a hang rögtön utat is mutatott, egyenesen a Nyugati tér (azelőtt Marx tér) irányába. Semmi emóció, csak rideg tényközlés. Ott majd a DK nagygyűlést tart, és elmondja, merre is van Európa.

Akkor már fotelembe süppedve tartottam a kagylót, azért sem tettem le. A gép mintha meglepődött volna, el is köszönt, de a háttérben hallani lehetett, hogy valaki idegesen matat, kazettát – vagy mit – cserél. A kis csendet felhasználtam arra, hogy italt készítsek magamnak és a fotel elé húzzam a zsámolyt. És tényleg megszólalt újra a Hang. Most inkább az indulatait kordában tartó ember stílusában, majdnem elfúlóan azt lihegte: vagy Antall, vagy Európa. Vagy-vagy. Mélynövésű hang volt ez, és érződött, hogy komoly mennyiségű vodka és cigaretta alakította ilyen jellegzetesen hervataggá. De a proletáröntudat sem hiányzott belőle: a feudalizmus, a Horthy-rendszer visszaállítását vizionálta, ahol a kegyelmes urak megint díszmagyarban páváskodnak. Zsidótörvények is lesznek, de minimum numerus clau-sus, persze diktatúra és elnyomás, cenzúra, bitófa és egyebek. Hacsak! Itt megint rövid szünet következett. „Vége” – gondoltam, de mint a kisgyerek, aki játszana még, tovább tartottam a kagylót.

Nem is csalódtam. Az apparátusban megedződött, karót nyelt Hang következett, és kerek perec közölte, hogy vagy az MSZMP-vel jutunk Európába, vagy következik a káosz és polgárháború. Jön a „fehérterror”. Még hallani lehetett valamit a szocialista pluralizmusról, amelyhez bőven elegendő egy párt is, de aztán a szónokot elnyomta az Internacionálét éneklő kórus. Régi lemez lehetett, meglehetősen recsegett.

Most már tudtam, újabb hangok következnek. Nem is csalódtam. A szöveg alig változott, de MSZMP helyett már csak MSZP maradt. Igaz, gyakran eltévesztették. Stabilitás, szolidaritás, eredmények, vívmányok, szociális fejlődés, demokrácia. Később egy, az előbbiektől eltérő stílusú orgánum is belebúgott a kagylóba. Kicsit affektáló, tudálékos modorban közölte: vagy MDF vagy Európa. Meg is magyarázta: vagy az SZDSZ, vagy a kommunistákkal lepaktáló „népi nemzeti” MDF. Utóbbiakkal jönnek majd a bő gatyás mélymagyarok a szarból, a bunkóság, kulturálatlanság, európaiatlanság, silányság. Mi tudjuk, mit és hogyan kell csinálni – mondta –, és tesszük, merjük! A háttérből zaj hallatszott, kristályok, porcelánok, evőeszközök csilingelése, és mintha nevettek is volna. Valami fogadás lehetett.

Felhívott Kádár János is. Ő legalább bemutatkozott. Azt mondta, vagy a kommunisták, vagy a fasiszták. Lehet, hogy az „ellenforradalmárokat” is említette, de kevés meggyőződéssel. Szinte durcásan ismételgette: igenis van távlatunk! A szocializmus, a marxizmus, amely az emberiség történelmében a legmagasabb rendű eszme és politikai rendszer. A hibákat majd kijavítjuk, ha vannak. Fáradtnak tűnt a hangja, nem is volt túlságosan meggyőző. Nem tudni, erősítés gyanánt, vagy ellenkezőleg, a belső bomlasztás jegyében, egy idézet is elhangzott „vezető” értelmiségitől. „Ami meghal, felbomlik, elvész, az nem a marxizmus, hanem a marxizmusnak az életről leválasztott, mesterségesen életben tartott, sterilizált, monolit államideológiaként való működtetése.”

De a marxizmus él! Ezt már egy másik Hang mondta, amelynek Kádár átadta a kagylót, s amely megerősítette: mi vagy a fasiszták! A világon nincs több lehetőség. Vagyis mi vagy ők. Örökké: mi vagy ők.

Arra gondoltam, milyen szánalmas világlátás ez. Főként, mert ennek a nemzetnek az elsöprő többsége egyáltalán nem így gondolkozik. Nem akar bezárt táborokba tartozni. Oda nem is lehet tartozni, ott csak raboskodni lehet. Meglehet, vannak ilyen táborok, de én úgy érzem, csak ránk kényszerítenék, mint valami kényszerzubbonyt. Sokan belebújtak, elismerem. De létezik, kell lennie értelmes összetartó erőnek. Ilyen a jövő. Megtestesítője a gyermek. Ha nem adatott, akkor is. A jövőt szolgálja a fejlődés, az építés. Ma is vannak katedrálist építő nemzetek. Most egy kicsit mi is közéjük tartozunk. Minden életrevaló nációnak van terve. A jövőkép nem lehet valami folyamatos haldoklás, végelgyengülés, eltemettetés. Idegenségérzet, siránkozás, gőg vagy kisebbrendűségi érzés. Beolvadás, uniformizálódás, állandó igazodás. Gyűlölet osztályalapon, politikai alapon, nemzeti alapon. A kizárólagosság igényével nem lehet belső deformálódás nélkül élni. A „ha nem én győzök, nem is leszünk európaiak” mentalitás maga a mélyen belül megélt nihilizmus.

Kis csend következett. Valaki szólt, hogy itt az idő. Válaszoltam, hogy hagyjon: telefonálok! Aztán felhívott Fekete János: elmondta, rövid távon sikerült kezelni a likviditási problémákat. Az aktatáskát otthagyta az előszobában, Fehér elvtársnőnél. Szereti Magyarországot, de ha összeomlik a nagy szocialista pilótajáték, van hova mennie. Nem géphangon beszélt, talán összetévesztett valakivel. Felhívott a Magyar Nemzeti Bank illetékes alelnöke is: kifizetik névértéken a békekölcsönjegyzésemet. Sokat megér. Felhívott maga Rákosi Mátyás is, azt mondta, nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot. Telefonált Farkas Mihály, nevetve mondta: Győztünk! Jóvátettünk mindent!

Hívott Nagy Imre is: boldogan újságolta, hogy felosztották a földet a szegényparasztság között. Szinte kikapta a kezéből a kagylót Rajk László: lelepleztük a reakciót. Hallatszott a telefonban Péter Gábor zihálása. Annyira örült ennek a hírnek, hogy szólni sem tudott.

Aztán egy hang azt mondta, fizessenek a gazdagok. Egy másik, hogy földet vissza nem adunk! Tölcséres rádióból üvöltött, hogy miénk a gyár, miénk az ország, magunknak építjük!

Révai József személyesen keresett fel. Csak úgy becsengetett. Háztól házig, szájtól szájig járt. Nagyon sokat beszélt. Újjánevelésről, átgyúrásról, áttanításról. Mármint az enyémről. Meggyőző volt, főleg, amikor a Sedlmayr Kurt-féle micsurini–liszenkói agrobiológia módszer hazai alkalmazását ecsetelte. Micsoda eredmények, elvtársaim – mondta, pedig a szobában rajta kívül csak én voltam. Papír nélkül mondta: Gombás Pál továbbfejlesztette a fémek szerkezetét. (Ez majdnem úgy hatott rám, mint hogy 1948-ban „bevezették az egészségügyet” Magyarországon.) De nem volt időm sem mosolyogni, sem menekülni. Révai szúrós tekintettel, élesen a szemembe nézve folytatta: a Magyar Tudományos Akadémia újjászületett! „Az új ezen a nagyhéten abban állt, hogy a tudományos viták és előadások középpontjában Sztálin elvtárs nyelvtudományi munkái álltak…”

Akkor már tudtam, hogy álmodom, de felébredni képtelen voltam. Peyer Károly kérdezte, hogy milyen szociáldemokráciát akarok. Éppen mondani kezdtem volna, amikor szólt a rádióban a hír, hogy összeesküvéssel vádolják. Elsietett.

Sulyok Dezső együttérzést várva azt mondta: „Nem megy, mindent megpróbáltam”, és rögtön letette a kagylót. Tildy Zoltán szabadkozott, Veres Péter magyarázkodott, Balogh páter vakarózott. Szent-Györgyi Albert is hívott, dühösen tagadva, hogy ő kozmopolita lenne. Kodály sértődötten: megkurtították egyik darabját. Márai azt mondta, jön vissza hamarosan, csak változzanak a dolgok.

Közben valaki visszatehette a kagylót a telefonra, mert éktelen csörömpölő hangjával ébresztett. Felvettem még félálomban, és éppen motyogtam volna valamit, de egy hang megelőzött.

Gyurcsány Ferenc vagyok!