Czakó GáborÚjra a szarvasi tűtartóról

Mondókánk nem lehet pogány kori könyörgés, mert az „én Istenem” más vallásban sehol elő nem forduló kifejezés, jellegzetesen keresztény, akár a mi Atyánk, az édes Jézus

Czakó Gábor – 2017.09.09. 01:03 –

Eöry Ajándoknak

A szarvasi tűtartón olvasható szöveg értelmezésekor sokan abból indultak ki, eleinte én is, hogy holmi „munkadal”-hoz van szerencsénk, amit egy hetedik-nyolcadik századi, „késő avar” pásztorné dúdolgatott a család ruhaneműjének készítése, javítgatása közben. A munkadal a marxista elmélet egyik alapfogalma volt hajdanában: a dolgozó nép énekművészetét is bevetette a termelés növelése végett.

E sorok írója nem osztotta soha a marxista véleményt, de kétségtelen, hogy első nekifutásra varrótű is lehetett a birkacsontból faragott, körülbelül ezerháromszáz éves dobozban. Tárgyunk azonban csak látszólag képes ebbe az osztályba tartozni. Éppen a tartójára karcolt szöveg sorolja máshová. A tűtartót 1983. április 27-én Juhász Irén, a Szarvasi Múzeum régésze fedezte föl a város határában végzett ásatása során egy köznépi avar asszony sírjában.

Lássuk a szarvasi tűtartó föliratának korabeli, eredeti leiratát – a kor szokása szerint –, írásjelek nélkül.

A két kérdőjel sem az, inkább mai olvasó bizonytalanságát jelzi. Valószínű olvasata néhai Vékony Gábor régész, történész, rovástudó szerint (Életünk c. folyóirat 1985/2. szám Késő népvándorláskori rovásfeliratok c. tanulmánya 2. rész):

Üngür isznek im ily vas // tű tévedjen / iszen / tű tű szúrj bökj varrj // fesesz el / sz(isz?) / l (…) // Üngür ne egyen (?) emészd őt én Istenem!

Bálint Csanád, Róna-Tas András és Vásáry István szerint a tűtartó feliratának betűi azonosak a nagyszentmiklósi kincs felirataiéval.

A szöveg oly világos, hogy bizony a munkadal elképzelést el kell hessentenünk. El bizony! És meg kell követnünk minden olvasót, hogy a nyilvánvalót nem vettük észre. Miért? Előítéleteink eltakarják szemünk elől a nyilvánvalót?

Próbáljunk szabadnak lenni, és tekintsük mindössze az igazság szerény igényével a szöveget. Lám, kiderül belőle, hogy annak két hőse van, az egyik az Üngür nevű isz, – mai tájbeszédben itt-ott, például Szabolcsban, még létező – gonosz, ártó lény, gyilkos betegségdémon. Ahol még ismerik, ott nevét Isznek, Íznek mondják. A vele kapcsolatos átkozódások: az Íz essen beléd, az Íz egyen meg – rendre a megtámadott halálát kívánják.

Vele harcol az énekes-gyógyító ember. A táltos?

Az avar szöveg első sorában a javas megfenyegeti fegyverével, vasfegyverével a gonoszt. A második sorból az is kiderül, hogy fegyver mérete, alakja szerint csak egy pici tű. A tű ura, helyesebben úrnője azt parancsolja, hogy a tű tévedjen el Iszen, őt magát karistolja, hegyével vágja, bökje, varrja: azaz kösse! – kaszabolja. A csonka „fesesz el isz” mondat első szava a feslik ige, illetve az abból képzett fesesz el: a feslik fölszólító alakja. Jelentései közül ma is él a kócos hajat szétbontó fésű és a feslik, feslett, fest, festő. A fesesz el után sajnos csak a sz – isz? – maradt meg fölismerhető alakban a tűtartón, a többi betű lekopott. A mondattöredék jelentése kissé bizonytalan, de mégis föltételezhető, hogy a gyógyító tűvel végrehajtott műveletek a betegségdémont szétfejtik, darabokra fosztják-osztják, mint valami rongyot.

Az utolsó sor ismét visszatér Üngür iszhez, a rémhez, a démonhoz. Ez a legérdekesebb sor: az énekmondó javas előbb azt mondja, hogy „Üngür ne egyen”, vagyis szakít Üngürrel, s megparancsolja neki, hogy ne egye, hagyja békén a beteget. Helyette az új hit Urához könyörög: „emészd őt én Istenem!” Mármint Üngür iszt! Jellegzetes keresztény fohász! Mondókánk már csak ezért sem lehet pogány kori sóhaj, könyörgés, mert az „én Istenem” más vallásban sehol elő nem forduló kifejezés. Jellegzetesen keresztény, akár a mi Atyánk, az édes Jézus, vagy az Asszonyunk, Szűz Mária.

Okkal gondolhatjuk tehát, hogy a tűt keresztény javasasszony használta az Isz elleni harcában.

A tűtartó tehát nem egy közönséges varrókészlet tárolóhelye volt. Ennélfogva hajdani gazdája sem gatyafoltozás közbeni dúdolgatást hagyott ránk, hanem egy gyógyító éneket, azaz varázsszöveget, amit a javasasszony/javasember dúdolt, miközben szövet vagy vászon helyett emberi testet szurkált, hogy kiűzze, kiirtsa belőle a betegség szellemét. A tű használója inkább javas, azaz jó-tevő volt, mai szóval orvos.

Mindent egybevetve, a szarvasi tűtartó fölirata a jelenleg ismert legkorábbi magyar orvosi szöveg, egyúttal a legidősebb magyar nyelvű imádság! Ily módon annak is bizonysága, hogy az avar és a magyar nyelv azonosnak tekinthető. Annak ellenére, hogy magyar honfoglalás csupán a tűtartó készítése után körülbelül kétszáz év múlva történt, és az avar nép pedig addig soha nem élt finnugor törzsek szomszédságában…

A régészet szerint a tűt nő használta, mert Juhász Irén, a szarvasi múzeum régésze női csontváz mellett találta. Szolgálhatott volna javasember kezében is.

Eöry Ajándok egy levelében említi, hogy kínai források szerint a kínaiak a hunoktól tanulták az akupunktúrát. Ha ez így van, akkor nem zárható ki, hogy ez a gyógymód a hun–avar–magyar örökség része, így zavarmentesen simul e három testvérnép kulturális hagyatékába.