Pálffy LajosKaszásdűlői kuvik

Vagy talán nem is az, esetleg éppen egy macskabagoly – gondolkodott el Vidéki Lajos, miközben hozzáfogott a cikkhez

Pálffy Lajos – 2017.09.09. 01:02 –

A lényeg az, hogy a hangtalanul suhanó madár egy ideje rendszeresen megjelent a majdnem körben lerakott négyemeletesek között, a házsor sarkán landolt, onnan figyelte a fákkal, bokrokkal ritkásan meghintett füves területet.

Amit addigra már elhagytak az esti kutyások, csönd ereszkedett a panelokra, csak a néhány száz méterre lévő kétszer négysávos útról hallatszik ilyenkor az aszfalton futó gumik jellegzetes surrogása. Vidéki Lajos – aki boldog gyermekkorát teljes egészében egy a nyugati határon lévő kis faluban töltötte – meg is állapította magában, hogy bizony azok alatt a szép évek alatt, ott az érintetlen természetben sem volt nagyon szerencséje ilyen madárhoz. Hallani gyakran hallotta a hangját, a régi világban felnőtt Édesanyja emlegette is a halálmadárról szóló legendát, ugyanakkor azt is elmondta, hogy a súlyos beteg miatt ébren lévők lámpavilágára telepedett oda a húsz-huszonhárom centi magas, ötven-hatvan centiméter szárnyfesztávú bagolyféle. Ami lehet, hogy így is volt, ez a kaszásdűlői madár viszont egészen biztos, hogy vadászni járt ide.

Vidéki Lajos először arra gondolt, hogy biztosan denevért fogna, mert ezekből a halkan cincogó állatkákból is van ám bőven most már a lakótelepeken. Szóval, először az általa is kedvelt, a gyalázatos szúnyogokat ilyenkor egyedül pusztító denevéreket gondolta Vidéki Lajos a kiszemelt zsákmánynak, de aztán hamar rájött, hogy azok jóval ügyesebben repülnek a kuviknál. Aminek igazából csak a némán suhanás az erőssége, menet közbeni gyors irányváltásokra nem igazán képes. Viszont egészen kitűnő a hallása, ezért is célozza meg elsősorban a lomhán repülő rovarok mellett a fűben matató kis rágcsálókat, gyíkokat, sőt gilisztákat, de persze nem hagyja ott a kisebb testű madarakat sem. Őt pedig éppen eme földközeli siklások és a nem egészen tökéletes manőverezési képesség miatt nagyobb testű rokonai, az uhu és a fülesbagoly szokta elkapni. Vagy éppen a ravasz rókák ugranak fel értük, amikor még kicsik és tanulnak repülni.

Az biztos, hogy nem laknak jól a maximum kétszázötven gramm hússal, csonttal és tollal, amiből egy-egy ilyen madarat összerakott a Jóisten. Aztán az élete párja mellett mindvégig kitartó kuviknak is – legyen az a hím vagy a tojó – sokat kell dolgoznia a három-öt fióka felnevelésénél. Akik huszonnyolc-huszonkilenc napra kelnek ki a tojásból és azon nyomban enni kérnek. A kuvik ugyan nem mohóságból, de nagyobb testű rokonaihoz hasonlóan egyben nyeli le a zsákmányát, majd pedig némi gyomorműveletek után felöklendezi és kiköpi a megemészteni nem tudott részleteket. Így aztán akinek gusztusa van hozzá, a bagolyköpetekből kiderítheti az előző napi étrendet. Köpetet pedig leginkább a fészkelőhely környékén lehet találni, legyen az valami öregebb fa odva, vagy régi épület ritkán látogatott padlása. Aztán a hírek szerint, akárcsak a vércsék, a baglyok újabban a lakótelepi erkélyek virágládáiba is beköltöznek. Így aztán lassan több ritka madár lesz városon, mint falun, Vidéki Lajos gyermekéveiben.