A lélek bármeddig képes terjedni

Pásztor Anna: a siker nem a nézőszám függvénye, hanem annak a kérdése, hogy a pillanatot mennyire sikerül megragadni

Német Dániel – 2014.11.13. 10:22 –

A művészetekre azért van szükség, hogy át­segítsék az embereket bizonyos állomásokon. Előadóként egy fogaskerék vagy, amely továbbgörgeti a nagy fogaskereket – mondja Pásztor Anna, az Anna & The Barbies zenekar énekesnője, akivel mások mellett a Marilyn Manson játék babákról beszélgettünk. Az együttes pénteken ünnepli megalakulásának tizedik évfordulóját.

pasztor-anna„Ha milliószor kell átélnem ugyanazt a dalt, akkor milliószor teszem meg” (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Van jelentősége ennek a jubileumnak a zenekar számára?

– Nem hiszek a nagy fordulópontokban. Szintek és fejlődési lépcsőfokok vannak, és hála Istennek nem voltak hatalmas ugrások a karrierünkben, nagyon kis lépésekben haladtunk előre. Voltak persze hirtelen jött dolgok, amelyek előbbre lendítették a zenekart, ilyen volt például a negyedik koncertünk, amikor a Moulin Rouge-t megkaptuk egy éjszakára, huszonhat emberrel színpadra álltunk, és egy több mint háromórás összművészeti produkciót adtunk elő artistákkal, tűznyelőkkel. Hasonlóképpen nagy dolog volt, amikor Lenny Kravitz előtt játszottunk a telt házas arénában, s amikor Fonogram-díjra jelöltek, és amikor megnyertük azt, vagy amikor először kerültünk a slágerlisták élére – ez a sok apró mozzanat adott erőt számunkra. És ilyen lesz a pénteki Syma csarnokos koncert is, amelyet a rendezvényszervező irodánk bizalmának köszönhetünk, és nagyon izgulunk is miatta.

– Milyennek tervezték ezt a koncertet?

– Egy kicsit el akarunk emelkedni a valóságtól, már csak azért is, mert ezt a tíz évet egyáltalán nem valóságosan éltük meg, akkor is azt éreztük, hogy a Wembley-ben vagyunk, amikor csak négy-öt embernek zenéltünk. Az instant őrület jellemezte a koncertjeinket, ahogy a basszusgitárosom mindig mondja: „Anna, megyek meghalni veled a színpadra.” Olyan ez számunkra, mint egy jótékony diliház, megszabadulunk a démonjainktól, felvisszük a problémáinkat, és kigyógyulunk belőlük a színpadon. Remélem, a közönségre is hasonlóképpen hat. A pénteki show-t külsőségeiben egyfajta törzsi hangulat fogja jellemezni, négyszintes lesz a színpad, különleges világítástechnika és négy gigantikus istenfejszobor vesz majd körül minket, amelyekre vetíteni fognak, és ezek hatására megelevenednek, reagálnak a műsorra – olyan lesz, mintha babáznának velünk, agyonnyomnak, pöckölgetnek, újraélesztenek a színpadon, majd végül mint egy oltáron, feláldozódunk. Egy tizenhat fős stáb is szerepel majd velünk a koncerten egy furcsa mikropolist alkotva. Balázs Zoltán színházrendező segít nekünk a produkcióban.

– Dave Grohl, a Foo Fighters énekese mondta az első telt házas londoni Wembley-koncertjük után, hogy oké, de innen hova tovább? Önök nem érzik azt, hogy az alternatív műfajban már nem nagyon lehet nagyobb népszerűséget elérni a Syma Csarnok után?

– Soha nem volt célunk, hogy nagy tömegek előtt játsszunk, inkább az a szándékunk, hogy nagyon kielégülten menjünk haza. Lehet, elcsépelten hangzik, de hiszek abban, hogy az idő nem horizontális, hanem vertikális, és a siker nem mérőszalag mentén halad, nem a nézőszám növelésének függvénye, hanem sokkal inkább annak a kérdése, hogy a pillanatot mennyire sikerül megragadni és kitágítani. Nem félek attól, hogy egyszer kipukkad a lufi, hiszen a lélek bármeddig képes terjedni, és a lelket kiszínezni egy végeláthatatlan folyamat, akárcsak a kísérletezés, egyébként is rengeteg minden érdekel a zene mellett a televíziózástól kezdve a cirkuszig és a színházig, és borzasztóan izgalmas számomra, hogy mit lehet még felvinni a színpadra.

– Pásztor Annát ikonnak tekinti rengeteg fia­tal. Mindez teherrel, felelősséggel jár, vagy nem kell ezzel a dologgal foglalkozni?

– Amiért ők rajonganak, azért én is rajongok, de mindez nem feltétlenül én vagyok, hanem sokkal inkább egy embléma – én csak a testemet tettem bele, és a hajlandóságomat. Amikor kiállok a zenekar élére, akkor már szinte lényegtelen, hogy én ki vagyok, hiszen egy mozgó gépezet részévé válok, a koncert az együttes sokéves tapasztalata és a látvány miatt működik, szóval majdnem hogy helyettesíthető vagyok. Az emberek azért jönnek, hogy végigénekeljék azokat a dalokat, amelyekhez meghatározó élményeik kötődnek. Amikor tíz éve a Fészekben léptünk fel nagyjából tizenöt ember előtt, sokkal nehezebb dolgom volt, hiszen tényleg nekem kellett valamit megjelenítenem és felépítenem. Megtisztelő, hogy sokan ikonként kezelnek, de ez egy jelenség, amelyet létrehoztunk, és éppen ezért tudom külső szemlélőként is kezelni. Amikor felkelek, teljesen nyugodt anyuka vagyok, aki aztán elkezd gondolkodni azon, hogy aznap este milyenre fésülje be ezt az arcot, aztán műhajjal, műfogsorral megrendezem a műsort. Vigyázok is, hogy nehogy túl mélyre menjek magamban, és nehogy elhiggyem, hogy ez én vagyok.

– És mennyire nehéz a rajongóknak megfelelni és mondjuk százhuszadjára is eljátszania egy slágerét, amelyhez az adott estén semmi kedve?

– Egyrészt kit érdekel, hogy én mit akarok? Az, aki vagyok, azok által lettem az, akik a kis zsebpénzüket nem piára költötték, hanem vettek helyette egy drága belépőjegyet, és ezt meg kell jegyeznie minden egyes zenésznek. Nem arról szól ez az egész, hogy én hogyan érzem magam, és mit akarok kifejezni, hanem nekünk a közönséget kell szórakoztatni a legjobb értelemben. Önazonos bohócok vagyunk – élményadagokat és impulzusokat kell átadnunk. Ha milliószor kell átélnem ugyanazt a dalt, és felfedeznem magamban újra, hogy miért írtam meg, akkor milliószor teszem meg, és szerencsére ezek a számok mindig átalakulnak bennem, és mással töltődnek meg. Egy szerelmes szám nem lesz önismétlő így, mert más akkor elénekelni, amikor még megvan benned az érzés, és más, amikor már elmúlt, s a szám által dolgozod fel. Ugyanazt a dalt valamikor komolyan adom elő, van, amikor szándékosan bolondot csinálok magamból.

– Jelenleg a Rising Star című tehetségkutatóban szerepel. A zenekar világához hogyan passzol a kereskedelmi televíziózás és ez a fajta szerep?

– A kommersz televíziózás olyan, mintha kicsit felpofoznám magam: amikor minden este mondják, hogy nagyon alternatív vagy, nagyon rock, nagyon önazonos, idővel kezded elhinni mindezt, próbálod fenntartani a nagy igehirdető karakterét, és elkezded bedobálni az eleven húsodat. És mielőtt még a saját kezeimmel ácsolt keresztre felfeszítettem volna magam, hasznosnak tűnt, hogy elmentem ebbe az irányba is, és egy hatalmas gépezet részévé váltam. Ez az élmény felráz, ez egy másik világ, ahol más, új feladatokat, kihívásokat kapok. Jó visszamenni a zenekaromhoz, és segít abban is ez az új „szerepkör”, hogy kis távolságot tartsak magammal szemben.

– Nem támadták a rajongók azzal, hogy eladta magát?

– Dehogynem, de általában érdekes módon pont azok szidnak, hogy eladtam a lelkemet, akik épp ezekből a műsorokból ismernek. De ez nem igazán zavar. Néha szeretek kifejezetten szembemenni az elvárásokkal.

– Mi az oka annak, hogy más, rokon műfajba tartozó, népszerű előadók a perifériára szorultak?

– Szerintem ez az élet rendje: nem gondolnám, hogy mi örökre fent vagyunk, a világ forog, a művészetekre azért van szükség, hogy átsegítse az embereket bizonyos állomásokon. Előadóként egy fogaskerék vagy, amely tovább görgeti a nagy fogaskereket, de sokszor nem illesz bele, nem tudod tovább vinni. Máskor pedig nem érted, hogy bár mindig is ezt csináltad, miért pont most vagy miért pont most nem kellesz. Vannak állandó dolgok, a Rolling Stones életérzésére mindig szükség lesz, de ez ritka. Remélem, hogy kellő eleganciával tudjuk majd fogadni azt, amikor már nem lesz ránk szükség. Szeretnék mindig művészettel foglalkozni, de azt is szeretem, amikor csend van, főleg amikor ekkora tornádó van körülöttem, és nem tudok elmenni például sörözni a haverjaimmal.

– És miért pont most van önökre szükség?

– Azt gondolom, hogy az a fajta elmebetegség, amelyet a színpadon művelek, most lett annyira kommersz, hogy az emberek be tudják fogadni, és nem gondolják azt, hogy ennek biztos valami baja van. Az ingerküszöb most pont azon a szinten van, hogy ez elfogadhatóvá és szórakoztatóvá vált, ezért éppen most ezen a résen befértünk, amikor ugyanezt tíz éve csináltuk, még kellemetlenül fura volt. A gyerekeknek is más már az ingerküszöbük, meg is lepődünk, amikor falunapokon fellépünk, és őket is elhozzák, hogy nem sírnak, de a bevásárlóközpontokban is láthatunk Marilyn Manson-szerű játék babákat, nem is tudom, mi lesz a következő állomás: fej nélküli Barbie?