Az 1867-es kiegyezés eszmei előkészítése

„Mikor a magyar ember lemond arról, hogy dohányozzék, hogy bort igyék, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már a végső határ”

Kovács Kálmán Árpád – 2017.08.25. 02:38 –

Az írófejedelem százötvenöt éve, 1862-ben kezdte folytatásokban közreadni Az új földesúr című regényét, melyet sokan legjobbjai, sokan éppen ellenkezőleg, a legrosszabbjai közé sorolnak. A műben ecsetelt Jókai-féle klasszikus eszmei program a magyar nemzeti karakternek a Habsburg-abszolutizmus idején nyújtott teljesítményét, lehetőségeit ábrázolja, semmint kudarcait.

Jókai_MórJókai: Egy regényemben sem igyekeztem a kort annyira híven  ecsetelni, mint Az új földesúrban (Forrás: Wikipédia)
Jókai Mór Az új földesúr című komikus-humoros románca ökonomikus cselekményvezetésű, túlzásoktól mentes hangvételű, egészséges humorú mű. A szereplők jókaiasan jellegzetes négyes tipizálása ebben a műben is megfigyelhető. Romantikus alakjai közül a pozitívak valamely eszme megszállottjai, melyért küzdenek és tűrnek. A negatívak ellenben démonikusak, cselekedeteiket bűnös indulat, leginkább a kisszerűségérzésből táplálkozó irigység, gyűlölet, pénz-, hatalom- és bosszúvágy egyvelege irányítja. Realisztikusabb igényű azon típus megformálása, mely képes a fejlődésre. A tablószerűen felvázolt nagymérvű személyiségeket kiválóan ellenpontozzák a kicsiny, aprólékos, gyakran realista vonásokkal felvitt zsánerszereplők, akik leginkább egy-egy jellemző csoport vagy tulajdonság képviselői.

A regényben Kampós uram a jó és rossz értelemben egyaránt érthető magyar paraszti egyszerűség, Maxenpfutsch Vendelin a könyvízű tudással rendelkező, a helyi viszonyokat lebecsülő, buta gazdász, missz Natalie a sznob, merev és szeretetlen nevelőnő, Bräuhäusel és Mikucsek urak pedig az ostoba, korlátolt és korrupt osztrák bürokrata képei. Szemes Miska a romantikus betyár alakja, aki az ügyesen ellopott Yorkshire-hízókat Maxenpfutsch intézőtől kicsalt marhalevéllel viszi vásárra, szökése előtt még megvendégelteti magát az őt elfogó zsandárral. Amikor azonban testvérbátyja halálos elégtételt vesz a gátszilárdító cölöpök hosszával „takarékoskodó”, így az árvízi katasztrófát okozó Mikucsek úron, saját élete feláldozásával is megmenti őt.

Kastély és udvarház

A regény cselekményének fő szálai a főszereplők körül bonyolódnak. Garanvölgyi Ádám úr saját kára árán is megszakít minden kapcsolatot az új (osztrák) renddel és annak képviselőivel. Sógornője, Pajtayné Corinna már a szabadságharc során honleányhoz méltatlan magatartást tanúsít. A nő legfőbb célja a társadalmilag és anyagilag megfelelő parti megtalálása, holt szívű számítással. Ezért megveti jegyesének, a nehéz fogságban szenvedő Aladárnak, Ádám úr unokaöccsének szerelmét, sőt – egy kis rész kivételével – a Garanvölgyi-birtokot is idegen kézre játssza. Egy nyugalmazott császári tábornok, Ankerschmidt lovag lesz itt az új földesúr, aki kezdetben megcsontosodott, ellenséges idegennek tűnik. Felbukkan egy spion is, aki haszon és előnyök szerint forgatja szavait, váltogatja személyiségét. Végül kiderül, hogy a postacenzúra ügynöke, aki saját haszna és előmenetele érdekében a leggátlástalanabb kalandorként és szerencselovagként játssza ki lapjait.

A regény gondviselésszerű cselekményszövése azonban végül minden ármányát jóra fordítja. A levélhistóriában vetett cselszövése nyomán vetül fény Ankerschmidt lovag igazi személyiségére: „Én medve voltam, ki marakodtam magamhoz hasonló medvékkel, de vizsla sohasem, ki a vadász számára foglyokat fürkész.” Az Aladárnak szóló, el nem küldött levél a vadóc és csúnyácska Elizhez jut, akiben megszületik a nemes terv a fogoly kiszabadítására. A klasszikus szépség idősebb lány azonban Straff hálójába kerül. Testi és lelki megkínzatását Hermine végül nem tudja elviselni. A mindig jó és szófogadó lány halála által azonban megszületik az az édes hant, mely Ankerschmidt lovag számára végleg hazává teszi otthonát.

Az író a kor népszerű zsánerrománcának szabályai szerint úgy meséli el három összeillő pár (Aladár és Eliz/Erzsike, Vandelin úr és missz Natalie, Straff és Corinna) egymásra találásának történetét, hogy közben kíméletlenül pellengérre állítja az új rend haszonleső és lelkiismeretlen siserahadát. Velük szemben a hazafiak és az igazszívűek passzív szövetségesei a szegénylegény és az elemi csapás, az árvíz is. De míg a modern Ankerschmidt-kastély berogy az alapokat igazán próbára tevő áradásban, az ósdi, denevérfészek udvarház dacosan megáll a vészben.

Ellenállók és kollaboránsok

Ankerschmidt lovag sajátos, néhány magánéleti eseményből levezetett fordulata olyannyira valószerűtlen, hogy Jókai a kezdetektől a népmese és a nemzeti mítosz vádjai elleni védekezésre kényszerült. Már az 1863-as első összefűzött kiadás végszavában így fogalmaz erről a „nagyon furcsa történet”-ről: „[…] és azt sem lehet rámondani: »régen volt; talán nem is igaz…«” A regény 1895-ös kiegészítő utóhangjában újra kifejezi: „Egy regényemben sem igyekeztem a kort […] annyira híven ecsetelni, mint »Az új földesúr«-ban.” Főhősei nem történelmi alakok, hiszen anyagukat eleve több sorsból gyúrta össze. Jókai állítólag maga látta a már nyugalmazott (értsd: vérig sértett) Haynaut tüntetőleg magyar ruhában, darutollas kun kalapban megjelenni. Más, meg nem nevezett személyek állítólag még annak is tanúi voltak, hogy magát németül a magyarok közé számlálva utasította vissza az 1851-es szilveszteri pátens jogeljátszási elméletét.

A regény főhősének, Garanvölgyi Aladárnak az előképéül Beniczky Lajos szolgált. Míg azonban a regényhős osztrákból igaz magyarrá lett felesége oldalán megtalálja a családi-magánéleti boldogságot, és megéli érdek nélküli házasságával „visszavásárolt” birtoka újbóli gazdasági felvirágzását is, Beniczky éppen 1868-ban lett tisztázatlan háttér és indíték mellett tragikus gyilkosság áldozatává. A megyefőnök Bonyhády (korábban Perczel) történetének felemlegetésével Jókainak indirekt módon azt is el kellett ismernie, hogy a Bach-korszaknak nemcsak passzív ellenállói, de kollaboránsai is szép számmal akadtak. Ennek élét ugyanakkor azzal tompítja, hogy az árulókat a nemzeti közvélemény megvetése kísérte.

Széchenyi nevezetes kapavágása

Hívei az író mentségét keresik, kritikusai irreális túlzásait hangsúlyozzák, melyet szerintük megtetéz az, hogy rettentően halovány védekezéssel érvei önmaguk paródiájába fordulnak. Az új földesúrral kapcsolatban a legtöbb disszonáns érzés mégsem a történeti hitelesség, hanem a nemzeti politikába való beilleszthetőség terén keletkezett. A szerves magyar irodalomfejlődésből leginkább Németh László és a kommunista magyar irodalomtudomány tagadta ki. Előbbi szerint az Ankerschmidt-féle felemás sváb és idegen asszimilánsok plántálták el a nemzeti politikában a túlzott németbarátságot. Ez felelős a magyar nemzeti tudat defektusaiért, azért, hogy a rossz oldalra álltunk a háborúban és befogadtuk a józan magyar gondolkodástól idegen faji szélsőségeket. A kommunista irodalomtudósok szerint Jókai túlontúl elnéző a Bach-rendszer bűneivel szemben (mint láttuk, egyáltalán nem az), és hamis módon felmagasztalja a feudális, történeti vagy úri osztályok (lényegében a dzsentri) nemzetmegtartó szerepét.

A recepciótörténetnek csak ez a rövid vázlata is nyilván mutatja, hogy olyan többtényezős történeti vitával van dolgunk, melynek egyes elemeiről a vita szereplői között is egyetlenség áll fenn. Ennek értékelése közben ma már az osztrák neoabszolutizmusnak is adhatunk némi elégtételt, ha nem is módszereiben, de szándékaiban és törekvéseiben mindenképpen. Vegyük például a regényben erőteljesen vázolt Tisza-szabályozás problémáját. Széchenyi István 1846-ban Tiszadobnál ejtette azt a nevezetes kapavágását, amivel az egész munkálat elkezdődött. Nem véletlenül helyezte erre a tájékra Jókai a kitalált Garanvölgyi-mintagazdaságot, mely történetünk idején elpusztul, majd újra felvirágzik. A szabályozás szabadságharc utáni folytatása természetszerűleg számos problémát hozott napvilágra. A vele ellenséges nemzeti közvélemény nyilván az osztrák kormányzatot tette felelőssé ezekért, hogy azután az 1863-as aszály idején „hol a víz?”-et kiáltson.

A problémák persze a kiegyezés megkötése után sem múltak el varázsütésre. Mint jól tudjuk, 1879-ben következett be a szegedi nagy árvíz tragédiája. Történetünk 1861-es lezárulta után két évtizeddel pedig a Felső-Tisza-vidék minden korábbinál reménytelenebb módon került a gazdasági lecsúszás állapotába.

Klasszikus önmérséklet

De ne süllyesszük tovább a regény bírálatát ténybeli szőrszálhasogatások mocsarába, és tekintsünk el a kitagadó szemlélet elemei-től is, hiszen ezen ítéletek hamis (retrospektív vagy célzatos) alapon születtek! Próbáljuk meg inkább a regény mondanivalóját saját környezetében meghatározni, vezérgondolatát és értékét önmagában megtalálni! Születésekor a magyar közvélemény már túl volt az 1850-es évek letargiáján, de a kilábalás útját még nem találta. Jókai ebben a helyzetben hívta fel figyelmét arra, hogy a magyarság által gyakorolt magatartásforma alapja tulajdonképpen a klasszikus temperantia (mértékletesség/önmérséklet)-elv alkalmazása. Az író maga is játszik a fogalom értelmezéseivel: a „passzív ellenállás”-t először mértékletesség jellegében adja vissza, hiszen „[...] aki jártas az etnográfiában, az tudni fogja, hogy mikor a magyar ember lemond arról, hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőseivel összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utcára kimenjen, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már az »ultima Thule«! (értsd: végső határ).” Abból viszont már a temperantia-elv önmérséklet-jellege domborodik ki, ahogy később, a veszteségek és csalódások belső fájdalmát újra és újra kiábrázolva, az író megrendülésünket mégis egyfajta békés, sőt derűs, sztoikus megnyugvásban képes feloldani.

Az arany középút fölénye

Az új földesúr a provizórikus (ideiglenes) abszolutizmus bevezetése idején nyerte el végső formáját, melynek Schmerling-féle mottója ez volt: „Ausztria tud várni”. Erre Jókai az „arany középút”-elvvel ad csattanós választ. A regény elején Ádám úr Horatiust olvasva jelzi Grisák ügyvédnek, hogy nincs vele több tárgyalnivalója. A regény végén ugyanő helyesen választja ki a cselekvés megfelelő idejét az 1860-as protestáns pátensharc alkalmával. Pedig ellene dolgoznak a könnyűhívő „Tenni, hinni valamit a mi sorsunkért!” nemzeti szalmalángja és a „Kár várni, kár akarni!” letargikus nemzeti borúlátása egyaránt, melyek rendszerint egymásba szoktak átcsapni.

Jókai szerint a nemzeti létet fenyegető veszélyek között a magyar nemzeti karakternek is jól megfeleltethető klasszikus életszemlélet adhatja meg a szükséges erkölcsi fölényt a magyarságnak. Ha ennek értékei érvényesülhetnek, akkor az szükségszerűen a magyarhoz hajlítja majd a nemes és lovagias (de nem a tolvaj és lelkiismeretlen) szellemű idegent is. Ez a leszűrt tapasztalat az ifjabb nemzedékek számára is fontos tanulságul szolgálhatott. Ezeknek szerencséjükre már nem kellett megtapasztalniuk azt a szenvedésteli küzdelmet és önmegtagadó kitartást, melyekben nagyszülei és szülei még bőven részesültek, de már kénytelenek voltak szembesülni a politikai, nemzetiségi és társadalmi kérdések érezhető élesedésével is. Az új földesúr Jókai-féle klasszikus eszmei programja ezzel együtt is inkább a kor teljesítményét, lehetőségeit ábrázolja, semmint kudarcait.

A szerző a VERITAS történetkutató intézet tudományos munkatársa