Bethlen Gábor hűséges örökösei

A múltból jelen, a jelenből jövő – Széljegyzetek a magyar nemzeti demokrata ellenzék lengyel kapcsolataihoz a 20. század utolsó harmadában 4.

Szalai Attila – 2017.08.22. 01:00 –

Az írószövetség 1986-os kongresszusán is volt egy „lengyel szál”. A rendezvény első napja előtti estén néhányan – Kiss Gy. Csaba, Mészöly Miklós, Csurka István és Csoóri Sándor – összegyűltek Konrád György lakásán.

Tadeusz Szyma 20170821 Tadeusz Szyma, a Tygodnik Powszechny szerkesztője vette át Herbert díját (Fotók: a szerző gyűjteményéből)

Velük volt az akkor már hazánkban is jól ismert Ryszard Kapuściński író, aki azzal biztatta barátait bátorságra, hogy Magyarországon a hatalom nincs abban a helyzetben, hogy betiltsa az írószövetséget. Később, az írószövetség 1986-os közgyűlésén történtekről értesülve, Kovács Istvánhoz intézett levelében elismeréssel jegyezte meg: „Csodálunk benneteket!”

Kapuściński ekkoriban már nem először járt Magyarországon, évek óta néha többször is megfordult hazánkban különböző meghívások nyomán, illetve szerzői estek, könyvbemutatók szereplőjeként. Mondhatni, ő lett az egyik meghatározó világirodalmi szerző a magyar olvasóközönség körében. „Áthallásait” is hibátlanul vették azok, akiknek fülük volt hozzá. Az 1978-ban kiadott művei, amelyek hamarosan magyarul is olvashatók voltak, jelesül A császár, valamint az 1982-es keltezésű A sahinsah, az etióp Hailé Szelasszié, illetve az iráni sah, Reza Pahlavi országaiban működő önkényuralmi rendszert mutatta be, tüzetesen feltárva a korlátlan hatalom embertelen mechanizmusait. Belekötni nem lehetett, mégis nyilvánvaló volt, hogy a diktatúrák nem csak afrikai, közép-keleti, hanem általános jellemzőiről szól, így arról a hatalmi rendszerről is, amelyben a kelet-európai társadalmak éltek.
Ryszard-KapuścińskiRyszard Kapuściński
A nemzeti demokrata ellenzéknek is jó füle volt Kapuściński áthallásainak vételéhez. Egyebek mellett 1984-ben, amikor épp ismét Magyarországon járt, az alkalmat felhasználva elhívták Lakitelekre, ahol Lezsák Sándor emlékestet szervezett az elhunyt lengyel költő és író, Kovács István jó barátja, Edward Stachura tiszteletére. Kovács István interjút is készített Kapuścińskivel, amely a kecskeméti Forrás folyóirat áprilisi számában jelent meg.

(…)

Csoóri Sándor 1980 szeptembe­rében találkozott először Kapuściński nevével, amikor lengyelül tudó barátai lefordították neki a lengyel szerzőnek a Polityka című hetilapban megjelent írását, amely a Szolidaritás megszületéséről számolt be. „Minden sorában érezni lehetett a hitelesség erkölcsi és stílusbeli aranyfedezetét. Egyik összefoglaló mondatára világosan emlékszem ma is: »Mi, lengyelek, talán először tanulunk a tapasztala­tainkból s nem a hibáinkból.« Micsoda boldog ember! – gondoltam némi irigységgel” – jegyzi fel. Majd így folytatja: „Mint minden ismeret, természetesen a világ árnyaltabb ismerete is a nagyobb szabadság és a nagyobb függetlenség élményével kínálja meg az embert. A jártasság és a beavatottság megnyugtató fölényével. Ha Kapuściński – mondjuk – francia, angol, svéd vagy amerikai volna, talán könnyedebb lélekkel röpködne óceánok és földrészek fölött, jóval aggálytalanabbul sodródna tüntető feketék tömegében valamelyik afrikai ország fővárosában, de mert lengyel, de mert közép-európai komplexusokkal megvert értelmiségi, számára az utazás, a világeseményekben való részvétel nem élményszerző nászút. Sokkal inkább szembesülés és szembesítés. Dráma, amely a váltakozó helyszíneken is változatlanul ugyanaz: mi lesz a világgal? Mi lesz a lengyelekkel? A kirobbanó vagy a levert forradalmakkal? Mi lesz egy országgal, amelyen szívátültetést hajtanak végre? […] De ha valaki közép-euró­pai szemmel olvassa ezt a minden porcikájában Iránt idéző könyvet, a sorok között, a sorok mögül egyszerre megcsapja a hetvenes, nyolcvanas évek Lengyelországának áttüzesedett lehelete. Minden történet kibomlása, lezajlása, célja egészen más Teheránban, mint Varsóban, de az eseményeket értelmező szellem a közös nevezőt mindenütt megtalálja. […] Amikor olyan sorokat olvasok könyvében, hogy az irániak számára a síitizmus nem csupán nemzeti vallás, hanem menedék és mentsvár, a nemzet továbbélésének a formája és – alkalmas pillanatban – a harc és a felszabadulás eszköze is, magától értetődő, hogy a lengyel katolicizmus történelmi szerepére gondolok. Vagy amikor ezt írja az irániak szabadságszeretetéről és intelligenciájáról: »Képesek rá, hogy a függőség alatt is megőrizzék függetlenségüket« – nyilvánvaló, hogy a több évszázados lengyel érzelmeket is belefogalmazza mondatába. […] Szinte minden könyve más és más világról, vallásról, kultúráról, más és más társadalomról tudósít, de a pontosan ábrázolt másféleség alatt is ugyanaz a lengyel értelmiségi és hazafi töpreng, aki odahaza is volna! […] Könyveiben – ahogy már utaltam rá – leggyakrabban a hatalomról ír. Fényképezni azonban szinte kizárólag az áldozatokat fényképezi, illetve a hatalom elsöprőit. Érzelmeinek s ösztönös szolidaritásának lehet-e ennél keresetlenebb s lí­raibb megnyilvánulása? Azt, hogy írásai mellett ebbe a meghittebb tartományba is bevezet bennünket, a barátság kitüntető jelének érzem.”

Mielőtt a következő lengyelről szólnánk, érintettsége okán említést kell tennünk az első magyarországi civil alapítványról, amely Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nevét viseli. A Bethlen Gábor Alapítványt 1979–80-ban a magyar nemzeti demokraták köre hozta létre, amely a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívta ki a pártállami bikkfanyelven „közéleti kötelesség vállalási jogintézménynek” nevezett szervezet jogintézmény – mivel alapítványt a kommunista rendszer nem ismert – működésének hivatalos jóváhagyását. A hatvanöt kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány – a hazai és a külhoni magyarok áldozatkészsége, munkája révén – anyagi, szellemi és lelki támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállalt és vállal a nemzeti összetartozás szolgálatában. Tevékenysége felölelte a rendszerváltást előkészítő fórumokat, a lengyel, a német, a cseh, a romániai megmozdulások támogatásán keresztül a közép-európai szellemi együttműködést, a mai határokon túl élő magyarság hazai megismertetését, kiváló képviselői­nek elismerését, a magyar–magyar kapcsolatok ápolását, s mindezzel a nemzet jövőjének alakításában is igyekezett részt vállalni. Az általa alapított díjakkal a magyar és a közép-európai szellemi-kulturális örökség kiemelkedő egyéniségeit tiszteli meg. Legrangosabb kitüntetését, a Bethlen Gábor-díjat 1987-ben a Csoórihoz hasonlítható „fajsúlyú” lengyel költőnek, Zbigniew Herbertnek ítélte oda. A költő laudációját Csoóri Sándor vállalta el.

Herbert az elsők egyikeként kapta meg a Bethlen Gábor-díjat, amely egy független, így az akkori hatalommal szembeni ellenzékiséget képviselő szervezet elismerése volt. Csoóri és Herbert – annak ellenére, hogy mindketten a kommunista rendszerrel szemben ellenzéki pozíciót elfoglaló értelmiségiek első vonalába tartoztak – hosszú ideig nem ismerte a másikat személyesen, de tudtak egymásról. Mindketten megkapták a nemzetközi Herder-díjat; Herbert 1973-ban, Csoóri pedig 1981-ben. Herbert műveit, a magyarul 1973-ban kiadott Barbár a kertben című esszékötetét, valamint az 1979-ben megjelent Az angyal kihallgatása címmel megjelent válogatott verseit Csoóri jól ismerte. Herberthez pedig lengyel irodalmi folyóiratokon túl, többek között olyan közvetítéssel jutott el a magyar költő, mint a krakkói Wydawnictwo Literackie Era oczu (Szemek korszaka) című 1981-ben megjelent kötete, amely Csoóri verseiből közölt válogatást Konrad Sutarski, Tadeusz Śliwiak és Tadeusz Nowak fordításában. (Az utóbbi a híres Senkid, barátod című költemény fordítója is volt.) A Wydawnictwo Literackie egyébként 1985-ben a háború utáni modern magyar költészetet (Pilinszki Jánostól Nagy Lászlón és Juhász Ferencen át Bari Károlyig) bemutató antológiát is kiadott Sutarski válogatásában. A kötet a címét a benne is megtalálható Csoóri-versről kapta: Przepowiednia czasu twego (Jóslás a te idődről).

(…)

Herbert nem tudta személyesen átvenni a kitüntetést, ugyanis egy évvel korábban Franciaországba emigrált, Párizsban telepedett le, így a szocialista országokban, a vasfüggönyön innen „nemkívánatos személynek” bizonyult, s attól tartott, hogy ha Magyarországra beutazik, innen csak Varsóba vezethet az útja, nem engedik vissza Nyugatra. A Bethlen Gábor-díjat ezért a költő megbízásából Tadeusz Szyma, a krakkói Tygodnik Powszechny szerkesztője, II. János Pál pápa régi jó ismerőse vette át az Országos Széchényi Könyvtár Dísztermében 1987. november 2-án. (Ekkor hangzott el első ízben nyilvánosan Herbert 1956-ban írt, Magyarokhoz című verse, Nagy László fordításában, Sinkovits Imre előadásában.) Ugyanakkor Herbert – Kiss Gy. Csaba, a Közép–Európa irodalmi és politikai ügyeiben rendkívül tájékozott tudós révén – üzenetet küldött a Bethlen Gábor Alapítványhoz, amely így szólt:

„Hölgyeim és Uraim,

mély meghatottsággal és hálával fogadom el azt a díjat, melynek patrónusa a bölcs és igazságos erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor.

A kuratórium igazán fejedelmi nagylelkűséggel tulajdonít nekem bizonyos érdemeket Közép-Európa népeinek egymáshoz való közelítésében. Ez valóban gyakran töprengéseim, reményeim és nyugtalanságom tárgya. Miképpen lehet azt kifejezni, hogy Budapesten, Prágában és Zágrábban – a világ falanszterépítői és a történelem ellenére – megtalálom saját valóm nyomait. Amíg a Moldva, a Dnyeper és a Visztula táján akadnak olyan emberek, akik számára alapvető, lényeges érték, hogy méltóságban és igazságban éljenek – addig nincs veszve a remény.

Mi is Közép-Európa? Bizonyára nem a földrajz vagy a társadalmi rendszer határozza meg, hanem a sors és a kultúra közössége, a kultúráé, mely autonóm, független szellemi tartomány. Amit önmagunkban hordozunk.

Még egyszer forró köszönetet mondva a számomra oly megtisztelő kitüntetésért, szeretném biztosítani Önöket szolidaritásomról és barátságomról.

Párizs, 1987. október 24.”

Tadeusz Szyma, a magyarok jóbarátja, a bátor szerkesztő, aki a Bethlen Gábor Alapítvány tevékenységéről már korábban részletesen tudósította lapját, Herbert kitüntetéséről is méltó módon beszámolt a krakkói Tygodnik Powszechny hasábjain. Történt ez olyan időkben, amikor egyesek mindkét országban a magyar-lengyel barátság „mítoszát” igyekeztek hamis köntösbe öltöztetni és a két népet aljas eszközökkel egymással szembefordítani.

Részlet a szerzőnek a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kiadásában megjelenés előtt álló tanulmánykötetéből