Szerencsés KárolyMálló arcvonások

Nehéz a dolga a korszellemmel, a regnáló hatalommal összhangra vágyó visszaemlékezőnek, aki a múlt század történéseiben bolyongva keresi a maga helyét

Szerencsés Károly – 2017.08.12. 00:33 –

Van, aki előre szabadkozik, mert nem szereti a konfliktusokat, sok mindent átélt. Meg kell gondolnia, mire emlékezik, s mire nem. Mint mindenkinek. Ott lebeg a forrás körül József Attila szelleme, aki nem írt ugyan memoárt, de őszinte tudott lenni, mint senki más. Erről aztán köteteket írtak, de csak a költők tudták, hogy ez az ember a „szabad-ötletek jegyzékében” mit tett. Aligha tudta valaki elképzelni Ady Endre saját húsába tépése óta, hogy ilyesmi létezik. Ady megmaradt az irodalom keretei között – jól tette –, József Attila túllépett ezen. Rideg, kiábrándító őszinteség.

Régebben még nem ismerték a „politikailag korrekt” kifejezést, de a jól működő belső vezérlés biztosította, hogy a memoárírók megfeleljenek az elvárásoknak. Az ilyen vállalkozások – tisztelet a kivételnek – leginkább az önigazolást szolgálták, de egyben az érvényesülést is. A legvisszataszítóbb típus erre építve akart magának kizsarolni társadalmi elismerést, pénzt, állást, kitüntetést, előnyt, privilégiumot.

Aki 1945 után memoárt írt vagy életrajzi interjút adott, bizonygatnia kellett korábbi „baloldali meg-győződését”, de inkább tevőleges részvételét az „antifasiszta ellenállási mozgalomban”. Volt, akinél elegendőnek bizonyult, hogy epekedve várta a „felszabadulást”, esetleg feldíszítve egy régen várt találkozással az első „felszabadító” szovjet katonával, aki szélesen mosolygott a pincébe belépve, és kenyeret osztott.

Ha politikai pályára került az illető, mindenképpen produkálnia kellett néhány év börtönbüntetést, internálást, gyakran elszenvedett testi vagy lelki bántalmazásokat. Az élelmesebbek „találtak” kapcsolatot az illegális kommunista párthoz, annak valamelyik „mártírjához”. Ez annál is inkább jó megoldásnak tűnt, mert a mártírt nem lehetett megkérdezni, tényleg együtt verték-e őket a Margit körúton? Ilyenkor nem ártott valami meghökkentő részlet, mondjuk, hogy Rajk László megkérdezte: „Éhen halnátok az eszméért?” Vagy a kihallgatáson együtt voltak Fürst Sándor nagybátyjával.

Ha a visszaemlékező kulturális pályán mozgott, mindenképpen kellettek Eötvös-kollégiumi emlékek, de még inkább néhány Nékosz-év, ahol Révai József meghatódott, hogy a mélyről jövő paraszti származású ifjak is fogékonyak a kommunista eszmék iránt. Mert, hogy Révai azt hitte – kissé dogmatikus volt –, csak a munkások érezhetik igazán a marxizmus lényegét. Ilyesmit csak egy körmönfont, jól informált visszaemlékező fogalmazhatott meg, mert Révai 1959-ben meghalt, így a pártból sem zárták ki, mint Rákosit, Farkast, Gerőt. Révai régi elkötelezett kommunista volt, mint maga Kádár elvtárs, s ezzel a félmondattal érzékeltetni lehetett a helyzet összetettségét.

Hasznos volt bizonygatni, hogy már a „felszabadulás” előtt, mennyire tisztelte a visszaemlékező József Attilát, s benne is főleg a „proletár költőt”, az illegális kommunistát. Esetleg találkoztak is, mondjuk mezítláb álltak a fagyos téglapadlón. Ez így illett József Attilához. Maga Rákosi és Kádár is dicsekedett ilyen találkozással. Ha az emlékező a háború előtt külföldön járt, hangsúlyoznia kellett, hogy menekülni kényszerült a német nácik elől, szimpatizált a spanyol köztársasá­giakkal, és többször nyilvánosan „állatnak” nevezte Mussolini fiát, aki pilótaként harcolt Eritreában.

Természetesen mélységesen el kellett ítélnie az előző politikai rendszert – a Horthy-korszakot –, amely által először győzött a világon a fasizmus. Kifinomultabb formában: „fasisztoid elemeket hordozott”. Viszont szabad volt dicsérnie azt az egy tanárt, azt az egy középiskolát, szerkesztőt, professzort, egyetemet, aki őt tanította, ahová ő járt. Azt az egy folyóiratot, napilapot, színházat, sportklubot amely segítette az útján. De csak azt az egyet. Az oktatási rendszerről, a társadalmi mobilitásról, a sajtó helyzetéről ugyanakkor lesújtó véleményt kellett formálni.

Külön nehézséget okozott megfelelni az elvárásoknak a zsidó származásúaknak. A politikusoknál ez könnyebben ment: ők elintézték azzal, hogy kommunisták. Se nem zsidók, se nem katolikusok, se nem reformátusok. Felekezet nélküliek, vagyis kommunista felekezetűek. Szívesebben fogalmaztak így: „kom­- munista meggyőződésűek”. Esetleg: „marxisták”. A nem politikusoknak ezzel viszont meggyűlt a bajuk, mert míg 1944-ig lehetett azt mondani: „magyar zsidó vagyok”, 1944 után ez az egész olyan bonyolult lett, hogy inkább nem beszéltek róla. Szerb Antal már biztosan nem nehezményezte.

Aztán ahogy telt az idő, 1956 után már nem ártott megemlíteni némi méltánytalanságot a Rákosi-korszakból. A legszebb ívű röpte a börtönnek volt „Horthy és Rákosi alatt is”. De a „vidékre száműzés” (főleg színészeknél), kizárás az akadémiá­ról, „katedra elvesztése”, műfordításokba, gyermekirodalomba száműzetés (íróknál, költőknél), néhány havi fizikai munka is megtette. Rákosiék gondoskodtak róla, hogy kevesen legyenek, akiket nem ért valamilyen sérelem. Ahogy 1945-ben a tizenöt évet ült Rákosi volt az etalon, most a „Horthy-fasizmus és a személyi kultusz alatt is börtönt szenvedett” Kádár lett.

De megjelentek az új „elvárások” is. Mi történt az „ellenforradalom” alatt? Bujkálás, kiállás a párt, a szocializmus, a magyar–szovjet barátság mellett? A leghatásosabb érv az volt, ha átment az illető a szovjet elvtársakhoz, esetleg Romániába, Csehszlovákiába szökött. A párttagoktól nem kérdezték meg: hol a tagkönyvük? „Új” pártot alapítottak. Aki nem csinált semmit, az a mi emberünk! Politikailag ebben a diktatúrában a semmittevés tombolása érthető volt, de aztán átszivárgott az élet egyéb területeire is. A hatvanas években érezhető lendületet, gazdasági reformokat, társadalmi megújulást, „szövetkezeti demokráciát”, új zenei, művészeti törekvéseket maga alá temette ez a mentalitás. Maradt a „szocialista fogyasztói társadalom, a szocialista demokrácia és számos hasonló „vívmányunk”.

Aztán újabb fordulat jött. Most már a trendi visszaemlékezések legfontosabb eleme az lett, hogy a „forradalomban” ki milyen szerepet vállalt? Ahogy nem szégyellték 1945 után leírni, hogy öt–hat évesen már kommunistának mondhatták magukat, ahogy idővel csodálatosan szaporodtak az „antifasiszta ellenálló sejtek”, úgy 1990 után is egyre többen fedezték fel magukban az 1956-os forradalmárt. Megkomponált hiedelem volt ez is. Nem tett jót a forradalom emlékezetének. Aztán ezernyi, mindegyre elhatalmasodó emlék érkezett, hogyan küzdöttek a jogállamért, rendszerváltoztatásért. Hogyan szervezték a „demokratikus ellenzéket”, hogyan váltak az ellenállás motorjává, a szamizdat angyalaivá. S ma is hogyan küzdenek szabadságért, igazságért, elesettekért, az emberiségért. Arcukat ráfestik mindenféle politikai plakátokra – a történelmi nagyság aranyos mo­zaikját sejtik ott –, és csodálkoznak, hogy minduntalan lemállanak arcvonásaik. A márvány és alabástrom nem tűri a híg anyagot.

Tisztelem a valódi tetteket, a remény nélküli és a reményteli szenvedést, megpróbáltatást, a valódi gondolatokat, szellemi teljesítményeket, igen, akkor is, ha nem egyeznek az enyémmel. A múlt megismerése a jelen legfontosabb szellemi célja ma is. Talán mert onnan vesszük az erőt, talán, mert a jövő olyan bizonytalan. Ezért fontosak az emlékek, egyéni, családi közösségi szinten is. Tisztelet azoknak, akik az igazságot hagyták ránk! De tanulhatunk azoktól is, akik csak igaz­ságcafatokat. Ők úgyis fönnakadnak a rostán. De olyan rosta kell, ami a csöndet, a fényt átengedi. Csak ne kísértsenek a fennakadt hazugságok, a málló arcvonások!