Azonosságok, különbözőségek

A múltból jelen, a jelenből jövő – Széljegyzetek a magyar nemzeti demokrata ellenzék lengyel kapcsolataihoz a 20. század utolsó harmadában 1.

Szalai Attila – 2017.08.12. 00:31 –

Tíz évvel ezelőtt jelent meg a varsói Karta Központ (Ośrodek Karta) kétkötetes lexikonja Közép- és Kelet-Európa jeles ellenzéki alakjairól (Słownik dysydentów I–II.).

lengyel vöröskeresztesek 20170812 Lengyel vöröskeresztesek 1956 októberében Budapesten (Fotó: a szerző gyűjteményéből)

Huszonnégy ország ellenzéki mozgalmainak és személyiségei­nek bemutatására vállalkozott ez a kézikönyv. Az első kötetben a magyar szereplők sorában huszonhárom nevet találunk, élükön Bibó Istvánnal. Nem kívánjuk tüzetesen elemezni a névsort, csak röviden az arányokról szeretnénk szólni. Nagyjából kétszer annyi az egykori SZDSZ-sek, mint az MDF-esek száma. Ismeretes, az első szabad választások épp fordított eredményt hoztak. Vagyis nagyobbrészt egészen más politikai erők járultak hozzá jobban a diktatórikus rendszer leváltásához, amint ezt a lengyelül megjelent összeállítás sugallja. Felvetődik a kérdés, milyen források, kutatások és feldolgozások, enciklopédikus művek – esetleg milyen ideológiai-politikai érdekek – alapján született ilyen összkép ebben a fontos, sokak számára kézikönyvként használatos munkában?

Tudjuk jól, a nemzetközi histo­riográfiában szintén nemegyszer találkozunk hasonló aránytalanságokkal. Több mint negyedszázaddal a történelmi változások, a kommunizmus bukása után meglehetősen torz és egyoldalú a kép a nemzetközi történetírásban a magyar ellenzéki mozgalmakról. Ennek magyarázata alapos kutatómunkát kívánna, ebben a tanulmányban azonban nem erre szeretnénk vállalkozni. Csupán ahhoz kívánunk új szempontokat kínálni és új tényeket felsorakoztatni, hogy miként alakultak a kevésbé ismert magyar ellenzéki csoportok és személyek lengyel kapcsolatai a nyolcvanas években. Túlnyomórészt teljes feltáratlan tényanyagról van szó.

Ismeretes, hogy a hazai és nemzetközi szakirodalom leggyakrabban a magyar ellenzék két fő csoportját szokta megkülönböztetni: az úgynevezett demokratikus és a népi-nacionalista ellenzéket. Mindazonáltal az 1980-as évek közepén ennél sokkal összetettebb volt a spektrum. A kettős osztat részben a kommunista hatalom tudatos konstrukciója volt, ami hozzájárult az ellenzéki törekvések megosztásához is. Erről a kettősségről beszéltek a belső jelentések, pártdokumentumok is: egyrészt például revizionista, illetőleg nacionalista ellenzéki csoportokról, polgári radikális vagy népi-nacio­nalista ellenzékről. A kommunista hagyományban mindig erős volt a hajlam ilyen kettős sémában gondolkodni. Érdemi elemzéshez azonban egyéb szempontokat is figyelembe kellene venni. Többek között az ellenzéki tevékenység jellegét, módszereit, kommunikációs formáit. Mást jelentett konspirációs formában működni, illegális folyóiratot kiadni, mint a létező fórumokon küzdeni a demokratikus jogokért, kialakítani a „szabadság kis köreit”, és ott ellenzéki nézeteket hirdetni. Természetesen nem szabad elfeledkezni a magyarországi adottságokról és lehetőségekről. Az 1956-ot követő brutális terror emlékezetéről, a gulyáskommunizmus társadalmi elfogadottságáról.

Mindamellett nem szokták említeni – sem itthon, sem külföldön – a nemzeti ellenállás különböző megnyilvánulásait, melyek jelentkezése 1972. március 15. után nyilvánvaló lett, de már korábban is akadtak rá példák. Elég, ha csak a Kádár-korszak március 15-éinek krónikájába tekintünk bele. Ungváry Krisz­tián történész a HVG hasábjain közölt írásában felhívja a figyelmet arra, hogy 1848. március 15-ének emlékezete a pártállami diktatúrában nem volt hivatalos munkaszüneti nap, megünneplését nem lehetett adminisztratív úton betiltani. Csupán az agyonhallgatás eszköze maradt, ennek megfelelően az épületeket sokáig nem lobogózták fel, és a napilapokban csak elvétve jelentek meg 1848-ra emlékeztető cikkek. 1848 üzenete már a második világháború alatt is alkalmas volt rendszerellenes tüntetések vagy legalábbis önálló megemlékezések szervezésére és ez a hagyomány 1964-től kezdve a rendszer összeomlásáig folytatódott. Március felforgató karrierje igazán a kádári konszolidáció alatt kezdődött el. Az állambiztonság és a lakosság egyaránt tisztában volt azzal, hogy az ünnep üzenete kettős, hiszen az 1956. október 23-ai forradalom is március 15. jelszavaival, Kossuth-nóták énekelgetésével, a Bem-szobornál történt megemlékezéssel és nemzetiszínű zászlókkal indult el. Aki tehát március 15-ét szívből ünnepli, az valójában az ’56-os forradalom mellett is kiáll. Ezt az interpretációt csak erősítette, hogy a pártállam sokáig szinte semmit sem tett meg annak érdekében, hogy március 15. ünnepét beépítse saját ünnepkultúrájába. Bár más „jeles dátumok” mint például október 6. és 23. alkalmából is előfordult, hogy egyesek önálló megemlékezéseket szerveztek, a legtöbb látványos rendőrségi eljárás március 15-éhez köthető.

Érintőlegesen érdemes felidézni néhány eseményt. Így például időpontjában ugyan nem, de helyszíne és a használt szimbólumok miatt ide tartozik a 17 éves Bauer Sándor tanuló esete, aki a prágai Jan Palach önégetése után alig négy nappal, 1969. január 20-án a Nemzeti Múzeum kertjében benzinnel lelocsolta magát, és két kezében nemzeti zászlókat lengetve, élő fáklyaként lobogva tiltakozott a szovjet megszállás és a pártállami elnyomás ellen. A rákövetkező években is mindig történt rendbontás március 15-én és október 6-án is. 1971. március 15-én az önállóan emlékező fiatalok száma már százas nagyságrendű volt, és a Petőfi-szobornál tömegoszlatás is történt, de az ünnepelni akarók újra és újra összegyűltek. 1972. március 15-én a fővárosban minden korábbit meghaladó tömeg ünnepelte a forradalmat. Ebből adódóan több helyen fordult elő „rendzavarás” összesen nyolcvan-nyolc főt állítottak elő, az utcákon csattogtak a gumibotok. És ez így ment az 1980-as évek végéig.

Megjegyzendő, hogy a magyar kommunista rendszer számára –pártdokumentumokból és belső jelentésekből is kiderül – mindvégig a legfőbb veszély a nacionalizmus volt. A lengyel kapcsolat éppen e veszedelmes „eszméhez” fűződött, hiszen 1956-ot idézte, a szabadságvágy közös tradícióját. Nem véletlen, hogy a hetvenes években még a Népfront keretében sem lehetett magyar–lengyel baráti társaságot alapítani. A lengyelbarátság megnyilvánulási formáit rendszerint gyanúperrel kezelte a hatalom.

A következő időszakkal kapcsolatban fontos megállapítani, hogy a nyolcvanas években széles körű civil társadalmi vonásokkal bíró klubmozgalom bontakozott ki. Részben legális kereteket feszegetve (egyetemi klubokban, honismereti mozgalomban a Hazafias Népfronton belül), részben „köztes” nyilvánosságként. És ehhez a köztes nyilvánossághoz tartoztak azok az irodalmi folyóiratok, amelyek vállalták „kényes” társadalmi és nemzeti kérdések felvetését (Mozgó Világ, Tiszatáj, Alföld, Forrás). Nem szabad megfeledkezni továbbá egyes tudományos intézetek és az írószövetség szabadabbá váló légköréről sem. A nyolcvanas évekre, amikor a kádárizmus válsága egyre jobban érezhető volt, a rendszer kritikus megközelítése jóval szélesebb értelmiségi körökben lett általános, már nemcsak Budapesten, hanem vidéken is. A kritikus-ellenzéki véleményeket képviselők különféle körei és személyei tartottak egymással kapcsolatot, volt átjárás közöttük, így történelmietlen visszafelé vonalakat húzni, olyan vonalakat, amilyenek akkor nem léteztek. Csupán későbbi események folytán alakult ki az egyes demokratikus mozgalmakhoz kapcsolódók egymástól elváló köre.

A magyar–lengyel kapcsolatokat tekintve nem lehet figyelmen kívül hagyni a korabeli emlékezetben élő meghatározó mozzanatokat. Elsősorban pedig kettőt: 1956-ot, a lengyel szolidaritást és segítségküldeményeket meg a második világháború idejét, amikor jelentékeny létszámban érkeztek magyar földre lengyel menekültek. Jelenlétük évtizedekkel később is fontos ösztönzést adott a kapcsolatok továbbszövéséhez. Ezért szükséges fölidézni ezeknek a hagyományoknak az összetevőit s azt, milyen hatással lehetett emlékezetük magyar közegben.

Tanulmányunkban elsősorban a későbbi nemzeti demokrata ellenzéki csoportok és személyek lengyel kapcsolataival kívánunk foglalkozni, nem a teljesség igényével, inkább első terepszemleként. Olyan jelenségekről és tényekről van szó, melynek fontos hatásuk volt a kulturális és politikai diskurzusban, és amelyekről alig esik szó az összefoglaló munkákban. Tárgyalásunk fő vonalát a magyar–lengyel kapcsolatok jelentik. Ezeknek a kapcsolatoknak nem jelentéktelen szerepük volt 1988–89 történéseiben, amikor némiképp 1956-hoz hasonlóan közvetlen hatással voltak egymásra a lengyel és a magyar események. Ismeretes, hogy például mekkora buzdítást jelentett Magyarországon az emlékezetes Miodowicz–Wałęsa tévévita szövegének megjelentetése magyarul a Hitel 1989. 2. számában.

Alighanem igaza van Rafał Wiśniewskinek, aki az 1990-es évek derekán egy tanulmányában megállapította, hogy vélhetően nem sok lengyel embernek van fogalma arról, milyen jelentőséggel bírtak az egykori keleti blokk értelmiségi köreinek számára a lengyel kapcsolatok, különös tekintettel a kultúra, a tudomány s nemegyszer a politikai gondolkodás területére. A lengyelek számára ugyanis a Visztula mentén 1956-ban elért engedmények mintegy természetesnek tetszettek. S a lelki, lelkiismereti és gondolkodási szabadságért folytatott további harcaik során nemigen ötlött a szemükbe, hogy az, ami Lengyelországban történik, jelesül a kultúra és a művészetek, a tudományos világ belső, nem uniformizált, s rövid, átmeneti időszakokban szinte teljesen szabad mivolta milyen visszhangot kelt a „tábor” más országaiban, például Magyarországon, Csehszlovákiában, Bulgáriában, de még a Szovjetunióban is. A különösen a tudományos publikációk vonatkozásában fellazult ideológiai kényszerzubbony, a Nyugattal való közelebbi viszony, amelyet a jelentős – és a befogadó országokban gyakran érzékelhető lobbierőt képviselő – lengyel emigráció köreivel fenntartott, alkalmasint félig-meddig formális kapcsolatok is tápláltak, a művészeti szabadság valóban messzemenő kiterjesztése, mind-mind feltűnést keltett. S ami ideológiai szempontból a legfontosabb, mindehhez társult a társadalmi-politikai berendezkedés egyedi mivolta, melynek jellemzőiből legalább kettőre érdemes felhívni a figyelmet. A sztálinizmus bukását követően, 1956 után a kompromisszumok egyikeként a kommunista vezetés lemondott a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásáról, minek következtében a termőföld 86 százaléka magánkézben maradhatott. A másik a katolikus egyház önállóságának kiharcolása volt: a püspökök kiválasztásban maguk dönthettek, működhettek a szerzetesrendek, egyházi oktatási és felsőoktatási intézmények, például Lublinban a Katolikus Egyetem, amelyet a kommunisták hiába próbáltak provinciális teológiai intézménnyé degradálni. Felsorolásunk csak érintőleges, de talán ennyi is elegendő ahhoz, hogy megértsük, miért is jelentett különleges vonzerőt a lengyel kapcsolat, mi volt az oka annak, hogy Kelet- és Közép-Európából fiatalok tízezrei utaztak Lengyelországba, és miért nőtt meg az érdeklődés a lengyel nyelv és kultúra iránt.

Részlet a szerzőnek a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kiadásában megjelenés előtt álló tanulmánykötetéből