Ludwig EmilHarc az áltudományok ellen

Életének nyolcvannyolcadik évében, július 31-én elhunyt Beck Mihály akadémikus

Ludwig Emil – 2017.08.09. 00:55 –

Szőregen született, 1952-ben szerzett vegyész diplomát a Szegedi Tudományegyetemen, kutatóként a komplex vegyületek kémiájával foglalkozott. Tanszékvezető professzor volt 1968-tól 1990-ig Debrecenben, rektorhelyettes, később megbízott rektor a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Az MTA kémiai tudományok osztályának elnöke mintegy kétszázötven tudományos munkát és ismeretterjesztő írást publikált, huszonhárom saját szabadalmat jegyzett be.

Egész pályafutása alatt foglalkoztatták Beck Mihályt a tudományetikai problémák, azon belül a tudomány és az áltudományok kapcsolata a valósággal, a szélhámossággal és az emberi butasággal. A Tudomány – áltudomány című munkája 1977-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál, 2010-ben Humor a tudományban címmel készült el az újabb könyve, mindkettő nagy sikert aratott az intelligens olvasók körében.

Már az első, szokatlan módon inkább a társadalomtudományi jelenségekkel foglalkozó munkája felhívta a figyelmet arra, hogy a 20. század második felében csökkenni kezdett a tudományos kutatás motiváltsága, a tudós szenvedélyéből hétköznapi foglalkozássá degradálódott, a mennyiségi termelés egzisztenciális kényszerré vált.

Akkoriban terjedt el az egyetemi versengésben a hírhedt „publish or perish” – közölj vagy pusztulj! – szlogen, és az előmenetel céljából áradni kezdtek a felületes, mennyiségi dolgozatok. Elharapódzott a sok részeredmény külön-külön történő közlése, nőtt az értéktelen, vagy éppenséggel hamis közlések száma.

Sok kutató nem rendelkezett elegendő tárgyismerettel, ami hamar kiderült a közlemények olvasásakor. Például: köztudott, hogy a kémiai vascsoport elemei nem képeznek amalgámot a higannyal, egy megjelent közlemény szerzője mégis nikkelamalgám-elektródos mérésekről és azok értékeléséről írt dolgozatot. Az ilyen – a maga módján szórakoztató – eset Jaroslav Hasek örökbecsű Dekameronjában is megtörtént, amikor a bírósági hites szakértő összekeverte a petróleumot a rozsliszttel.

A tudatos csalás nagyon ritka – nyugtatja meg az olvasót Beck professzor a könyvében –, mert a tudósok túlnyomó többsége a valóságos világ megismerésének szenteli minden erejét, a kisebbségi próbálkozók pedig idejekorán megbuknak és kínos helyzetbe kerülnek.

Az első, világszerte ismertté vált „Piltdowni lelet”-tel kezdi a szerző a szélhámos, áltudományos esetek bemutatását. Két amatőr kutató 1912 ádventjén bejelentette, hogy a dél-angliai ásatásuk során megtalálták az emberré válás folyamatának kulcsát: egy jókora darab koponyacsontot, egy szemfogat és egy alsó állkapocs leletét az 500 ezer évesnek (!) becsült geológiai terepen. A csalásnak messzire nyúlt az árnyéka, 1953-ban kimutatták, hogy a maradványok régiségét legfeljebb ezer években lehet mérni, és a recens – új keletű – majom fejcsontjának darabjai.

Az efféle próbálkozásokat hívják koholmánynak, ami a mások kárára vagy ámítására kigondolt hazug hír. Ezen a nyomon haladva több érdekes, 20. századi esetet is felsorol Beck Mihály. A másik kategória az öncsalás a tudatlanság/tanulatlanság terepén. „Míg a csalás rendkívül ritka, addig az öncsalás igen gyakori a tudományos kutatásban” – jegyzi meg könyvében a professzor –, „az pedig teljesen általános tapasztalat, hogy az ilyenkor meginduló vitában a ’felfedező’ makacsul ragaszkodik az álláspontjához. Csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha vitathatatlan tények garmadája áll szemben a saját eredményeivel. Sokan még akkor sem”.

Az előző századfordulón annyira népszerű „technikai megoldás” volt a viharágyúzás, hogy a tudós akadémikus Konkoly-Thege Miklós (csillagász és fizikus) ironikus hangvételű írással tette nevetség tárgyává az időjárási veszedelmek harangozással, kolompolással, ágyúzással történő elhárítását. Az akkori, tudományos meteorológia nem is foglalkozott vele, de még a 20. század végén is hittek benne a tanulatlan szőlős- és gyümölcsösgazdák.

Csak a könyv tartalomjegyzékét idézve: az alkímia, a nem létező elemek, a különféle zavaró sugarak, mágneses eszközök és elektromos káprázatok, a varázsvesszők, valamint a Földünk hívatlan vendégeivel való fantáziálás volt a tárgya a minap elhunyt tudós első – több kiadást megélt – könyvének. Aztán 2004-ben meglepte olvasóit a Tudomány – Egyetem sorozatbeli újabb munkájával. A korábbi könyvével összehasonlítva sokkal gazdagabb, bővebb és korszerűbb tárlata nyílt ki a 185 oldalas könyvnek. Parajelenségek és paratudományok a címe, a távolbalátási kísérletektől a varázsvesszős vízkutatáson át a bibliai próféciákig sok mindenről szó esik benne. Talán az a legfőbb erénye, hogy bármikor könnyen kézbe vesszük, majd könnyű kézzel le is tesszük a könyvet, örülvén annak, hogy nem tartozunk a hiszékenység és az ostobaság vámszedőinek népes táborához.

Beck Mihály szabatos, tudományos definíciói mellé szorosan oda tartoznak a lazábban fogalmazó Ráth-Végh István (1870–1959) remek művelődéstörténeti könyvei, amelyeket olvasva megnyugodhatunk a világ rendjében.