Ezerkilencszáznegyvenkettő véres augusztusa a Donnál

„Minden elképzelhető fegyverek lőnek bennünket, a figyelőt csim-bum tűzdeli körül, tüzérségi és aknavetőtűz zúdul állásainkra, raták bombáznak”

Babucs Zoltán – 2017.08.07. 01:09 –

Miután a szovjet 6. hadsereg kitapasztalta a vele szemben álló magyar 2. hadsereg gyengeségeit, hetvenöt éve, 1942. augusztus 6-ától támadások sorozatát indította, hogy a Don nyugati partján lévő hídfőállásait kiszélesítse, és újabbakat létesítsen.

Kern Károly 20170807 Az egriek vezérkari főnöke, lovag Kern Károly vezérkari százados urivi harcálláspontján (Forrás: Dr. Sándor Istvánné Gyűjteménye)

Uriv-Sztorozsevojénál a soproni honvédek harmincöt, míg Korotojaknál a kaposvári 10. könnyű hadosztály katonái csaknem ötvenkét kilométer széles arcvonalszakaszt tartottak, miközben a szovjetek Scsucsje és Perejeshaja között képeztek újabb hídfőt, amelyek birtoklásáért szeptember derekáig folytak rendkívül véres harcok.

A szovjetek Uriv és Sztorozsevoje között voltak a legeredményesebbek, hiszen az itteni Don-szegletben meghátrálásra kényszerítették a soproni 7. könnyű hadosztályt, így augusz­tus 6-án, az esti órákban már csak Uriv és Szeljavnoje maradt magyar kézen, Sztorozsevoje és a hírhedt otticsihai erdő az ellenség birtokába került. Ezen a napon a korotojaki magyar állásokat is támadás érte, és a szovjetek megvetették a lábukat Korotojak és Averino között. A magasabban fekvő két hídfőt a mocsaras Potudany folyó választotta el egymástól, és a 2. hadsereg-parancsnokság tisztában volt az ellenség szándékával, ám ahhoz nem volt elég ereje, hogy a hídfőképzéseket egyszerre számolja fel. Csupán az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztály rendelkezett kellő átütő erővel, ám azt nem akarták részenként harcba vetni, hanem „tűzoltásra” alkalmazták, így macska-egér játék vette kezdetét, ugyanis amikor a honvédek Uriv alatt gyülekeztek, a szovjetek Korotojaknál támadtak és az itteni magyar csapatok kerültek szorongatott helyzetbe.

A szovjetek hídfői

Augusztus folyamán az urivi hídfő ellen egy, a korotojaki hídfőállás felszámolásáért pedig két magyar támadás indult, és az elszenvedett nagy véráldozatok csupán ideiglenes eredményeket hoztak.

Korotojaknál augusztus 7-én az éppen beérkezett – és a hetekig tartó gyalogmenettől elcsigázott – szekszárdi 12. könnyű hadosztályt vetették be nyílt terepen, és hiába volt páncélos támogatásuk, augusztus 11-ére nemcsak Korotojakot, de annak környékét is fel kellett adniuk. Az augusztus 15. és 17. közötti második korotojaki hídfőcsatában a német 336. gyaloghadosztály is részt vett, ám a magaslatokat szívósan tartó szovjetekkel szemben nem tudtak eredményt elérni.

Az urivi Don-szegletben hasonló volt a helyzet, ahol az augusztus 10-i harcok hoztak részeredményt, amikor az egri 20. könnyű hadosztály páncélostámogatás révén jutott előre egészen Sztorozsevoje község széléig. Ezen két hídfő mellett augusztus 8-tól kezdődött meg a szovjetek harmadik hídfőállásának képzése Scsucsje és Perejeshaja között, ahol a tornaljai 13/III. zászlóalj több napig tartó, súlyos harcot vívott, de a két település közötti magaslatok a szovjetek ellenőrzése alá kerültek. Ezen hídfőállás felszámolására csupán a miskolci 19. könnyű hadosztály tett kísérletet augusztus 30-án, ám a támadás összeomlott.

A hídfőcsatákban érintett német és magyar seregtestek vezetését augusztus 29-én vette át báró Willibald von Langermann-Erlencamp páncélos tábornok, az alakulatok nélküli német XXIV. páncélos hadtest parancsnoka, akinek előbb a korotojaki, aztán az urivi hídfőt kellett felszámolnia, amelyhez néhány német tüzérosztályt és a német 168. gyaloghadosztályt is megkapta támogatásul. A hídfőállások környékén szeptember 1-jétől és 9-étől újból fellángoltak a harcok.

Harcok Urivnál és Korotojaknál

Augusztus 8–9-én a szovjetek a nagykanizsai 9. könnyű hadosztály déli védőkörletében, Kosztyenki mellett hoztak létre egy kisebb hídfőt. Erről Kónya Lajos tartalékos hadnagy, a soproni 34/I. zászlóalj 1. puskás-századának tisztje emlékezett meg: „Virrasztok, hajnali kettő. Jobb felől géppuskák kezdik az ugatást, de szünet nélkül. A zaj egyre terjed felénk, mire kivirrad, látjuk, hogy csónakok kelnek át a vizen, az oroszok már az innenső bokrosból tüzelnek. S arra eszmélünk, hogy egy komoly védelmi harcban vagyunk, egy hatalmas tűzharcban, s a Donon hidegvérrel kelnek át a csónakok, már szökellnek előre a szovjet katonák, s az eddig biztosnak hitt Don egész kicsivé zsugorodik, hasztalan paskolja golyóesőnk, hiába verik gránátjaink és aknáink. Minden elképzelhető fegyverek lőnek bennünket, a figyelőt csim-bum tűzdeli körül, tüzérségi és aknavetőtűz zúdul állásainkra, megszólal a katyusa, raták bombáznak, lángokban állnak Alekszandrovka és Kosztyenki házai. (…) Két zászlóaljat vetettek be az este ellentámadásra, tíz perces pergőtűz után. Csodálatos, hogy van még orosz a bokrosban. Egy darabig szépen lehetett látni a mieink előrenyomulását, de aztán beállt a sötétség, s ezzel együtt (…) megállt az ellentámadás is félúton. (…) A hajnalban tovább folytatott támadás még tart (…) Ájult, majdnem kétségbeesett a hangulat. (…) a foglyok szerint már tegnap reggelre három zászlóalj kelt át.”

A második urivi hídfőcsata kezdetéről a budapesti 51. páncélvadász zászlóalj egyik szakaszparancsnoka, Legány Dezső tartalékos zászlós ekképp írt: „Reggel 5-kor indult a támadás. A kiadott parancs szerint tüzérségünknek 3 óra 45 perctől 4 óra 55 percig kellett lőnie a szovjet gyalogság futóárkait, utána át kellett helyeznie tüzét az otticsihai erdő szélén felsorakozó szovjet tüzérségre és harckocsikra. 4 óra 45 perckor gyalogságunk támadása el is kezdődött, 5 órakor pedig páncélosaink és Nimródjaink csatlakoztak a rohamhoz. (…) Tüzérségünk a kiadott parancs ellenére, nem lőtt. (…) Amikor Nimródommal elsőnek értük el a szovjet gyalogság futóárkait, a magyar tüzérség és az erdő széléről a szovjet tüzérség és páncélosok kereszttüzébe kerültünk. Hiába lőttük fel a fehér rakétákat, jelezve »tüzet szüntess, és tüzet helyezzék előre az erdő szélén lévő szovjet tüzérségre és páncélosokra«, továbbra is mind a magyar, mind a szovjet tüzérség és páncélosok jó 10 percig minket és gyalogságunkat lőtték. Amikor a mieink abbahagyták, akkor sem tüzeltek az erdő széli szovjet tüzérségre és páncélosokra. Gyalogságunk szuronyos puskával [rendelkezett] (…), míg a beásott szovjet gyalogság minden tagjánál géppisztoly volt. Egy nagy, erős magyar hadnagy torkaszakadtából kiáltotta: »Utánam!« A következő pillanatban bal karját szovjet géppisztoly sorozat rongycafattá tépte, s a tiszt összeesett. (…) sok magyar gyalogos elesett, még több súlyosan megsebesült, a többiek menekültek, ki merre látott. Senki sem tudta volna összeszedni a csapatokat egy újabb támadásra.”

Az egri seregtest egészségügyi oszlopának parancsnoka, Deme Károly orvos százados feljegyezte, hogy „kora hajnalban 5 órakor megindult a támadás gyér repülő és páncélos támogatással. Az első nagyobb sebesültszállítmány délelőtt tíz óra körül futott be, kb. 50 ember, a legnagyobb része súlyos has-, fej-, tüdő- és végtagroncsolt. Nyomban hozzákezdünk a műtétek elvégzéséhez.” Egyedi Károly, az egri 14. honvéd gyalogezred ezredközvetlen távbeszélő szakaszának őrvezetője elesett bajtársai temetésénél segédkezett: „Ott feküdtek egymás mellett pontosan vigyázz állásban, mintha a Himnuszt énekelnénk (…) Néztem őket… aztán jöttek a papok, két főhadnagy, egy katolikus és egy református. És akkor elbúcsúztatták őket szóval és énekkel, leengedtük őket örök hazájukba. A hant végén kereszt, rá sisak. Ők befejezték a háborút, mi most kezdjük…”

A korotojaki hídfőnél a Don és a Potudany közötti, stratégiai fontosságú szegletért a kecskeméti 13. könnyű hadosztály részei vívtak súlyos harcokat augusztus 15-től, erről Kardos Mihály szakaszvezető, a ceglédi 7/4. puskásszázad tisztese az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „Járőrben voltunk kint és jó délután csak riadóztatták a századokat. És akkor egy mocsaras részre fogunk támadni (…) No, most itt beengedtek bennünket a ruszkik. Ebbe a mocsaras, ingoványos, suhás részbe, melyen csapások voltak. Aztán egyszer, mint égbül a villámcsapás, két Stuka megjelent, végiggéppuskázott bennünket, szétugrasztotta a népet, utána meg hozzáfogtak bennünket, de borzalmasan, aknavetővel lőni. Úgy jöttek az aknák, hogy az nem közönséges. Mert itt még Sztálin-orgona tüzet nem kaptunk (…) Ott lett egy pánik. (…) Aknára lépett Székely [Bálint] főhadnagy legénye, oszt mindkét szerencsétlennek szétvágta a hasfalát, kigyütt a belük (…) Hát tisztára anarchia lett. Lőttek, meg lőttünk mink is. Még akkor tudtunk lőni (…) Ezeket a szerencsétleneket sátorlapba tették (…) És így kerültek be Kolbinoba. A templom előtt lettek eltemetve. Teljesen megbénult a zászlóalj. Tizenvalahányan maradtunk a századbul.”

Scsucsje–Perejeshaja

Martin Ferenc tartalékos főhadnagy, a miskolci 13. honvéd gyalogezred ezredközvetlen lovasszakaszának parancsnoka a következőkben írt az augusztus 8-i eseményekről: „Már korán reggel erős gyalogsági és tüzérségi tűz van az egész védelmi vonalon. Szakaszomat hajnal óta készültségben tartom. Fél 7-kor riasztanak. Ismét bent vannak az oroszok Perejeshaja községben. Indulunk ellentámadásra. (…) Előttünk egy kisebb völgy, aztán egy kopasz mészkő taraj és azután a Don felőli oldalon van a község. Egyik rajomat tartalékban hagyom a bal szárny mögött, a másik kettővel hosszú láncban, lépésről lépésre ereszkedünk le a mészkő taraj alá. Az oroszok aknazáporral és géppisztolytűzzel fogadnak. (…) átfutunk a gerincen és beszaladunk a községbe a házak közé. (…) A szemközti házakból erős tűz fogad. Mi viszonozzuk és úgy látszik, ez meglepi őket. Mindenütt égő házak, sebesültek, hullák fekszenek az utcán. (…) Most már közelharc folyik, de úgy néz ki, tartani tudjuk az utcát, mikor váratlanul mögöttünk a hegyoldalon megfújják a visszavonulás jelét. Mindenütt visszafelé futó magyarok. Nyomukban oroszok. (…) A község mögötti völgyben rendezzük sorainkat, lőszert vételezünk és mivel magasabb rendfokozatú tisztet nem látok, átveszem az egész vonal feletti parancsnokságot és újra indulunk vissza ellentámadásra a köz­ségbe. (…) rövidesen az egész község ismét a mienk. Kimegyünk a szélére, és ott várjuk meg, míg a gyalogság átveszi tőlünk a védelmi vonalat. (…) éjjel 2 órakor ott kapunk vacsorát. Ez volt eddig a legnehezebb napunk.”

Az augusztus 30-i sikertelen támadásra nemes eszenyi Eszenyi László százados, hadiakadémiai hallgató szemtanúként emlékezett vissza: „A [13/I.] zászlóalj zöme lezúdult a falu felé lejtő oldalon, de mielőtt a szovjet állásokba betörhetett volna, pokoli tüzérségi és aknavetőtűz szegezte a földre, s a szovjet tüzérség, aknavetők és Sztálin-orgonák tüze vagy fél óráig nem veszített hevességéből. A túloldalon láthatólag nem számolták ki a kilőhető gránátokat, mint nálunk. Azok az egységek, amelyek parancsnokaikat elvesztették, a sötétség beálltával teljesen összekavarodva megkezdték visszavonulásukat a kiindulási területre. Még órákig hallottuk azt a furcsa morajlást, ami halálhörgésből, sebesültek kiáltásaiból, káromkodásokból és talán imádságból szövődött egybe. Az éjszaka leple alatt legtöbbjüket sikerült kimenteni.”