„Érje meg végre magyarnak lenni a Kárpát-medencében!”

Nettó nemzetmentés, hogy erején felül támogatja Budapest Kárpátalját oktatási, kulturális és immár gazdasági téren is a területért felelős kormánybiztos, Grezsa István szerint

Veczán Zoltán – 2017.08.05. 01:27 –

Fontos célokért küzd a magyar nemzetpolitika Kárpátalján, a legveszélyeztetettebb elszakított területen. Az egyszerűsített honosítással az orosz-ukrán testvérharc elől menti a budapesti kormány a magyarokat, eközben a helyi ukrán többséget is sikerrel nyeri meg, Kijev kétarcú politikáján pedig nagyvonalúsággal, valamint közös múltunk, értékünk és érdekeink hangsúlyozásával próbál felülemelkedni. Grezsa Istvánnal, a Miniszterelnökség Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosával beszélgettünk.

Grezsa István 20170804 Grezsa István kormánybiztos: Az ukrajnai magyarság a legveszélyeztetettebb (Fotó: Ficsor Márton)

– Egyre aktívabb a kormány fellépése a határon túli magyarokért. Sokan felteszik azonban a kérdést, miért áramoltat Budapest ennyi forrást az elszakított területekre?

– A nemzetpolitika 2010-ben továbblépett a természetes oktatási és kulturális témákon, s a gazdaságfejlesztés került a középpontba. Fontos, hogy száz olyan év után, amikor a magyarság vállalása jogfosztást és vagyonvesztést jelentett, „érje meg” végre magyarnak lenni a Kárpát-medencében. Ma hazánk eljutott abba a helyzetbe, hogy mindenki büszkén vállalhatja magyarságát, és ezt a többségi nemzetek is respektálják.

– Eközben mennyire működik az érdekérvényesítés? A pénz olyan alapvető dolgokra megy el, amelyeket az utódállamoknak kutya kötelességük lenne finanszírozni a helyi magyarok adójából, közben például Szlovákia esetében úgy fest, hogy Budapest feláldozza a kulcskérdéseket a jó államközi kapcsolatok és a V4-ek oltárán.

– Sok párhuzamos folyamatot kell közös nevezőre hozni. Szlovákia jó példa: a nemzeti kérdésben valójában jottányit sem közeledett a két ország álláspontja. Az államközi kapcsolatok azonban korántsem másodlagosak: a visegrádi együttműködés megmutatta, milyen erő, amikor térségünk országai össze tudnak fogni. Szerbia esetében pedig jól látható, ha Budapest és Belgrád jóban van, előre lehet lépni olyan kérdésekben is, amelyekben korábban lehetetlennek tűnt. Ha, mondjuk a Magyar Közösség Pártja nem marad ki ismét a szlovák parlamentből, meggyőződésem, hogy ott is tudtunk volna haladást elérni. Ne felejtsük: Németh László úgy fogalmazott, hogy tejtestvér népek vagyunk, a történelmi megbékélés és közös érdekérvényesítés pedig minden ország érdeke a térségben.

– Nehéz lehet mindez úgy, hogy közben a szlovák, román, ukrán identitás alapvetően a magyar ellenében határozza meg magát…

– Minden nemzet ott szerez kapaszkodót, ahol tud. Felháborító a szlovák gyakorlat például a történelemkönyvekben átrajzolt határokkal, vagy éppen a dákoromán elmélet, amellyel ezeregyszáz év történelmét akarják felülírni. Most résen kell lennünk a Trianon-évfordulónál, hogy az igazságtalan békediktátumot ne tudják afféle történelmi jóvátételként kommunikálni. Az együttműködésünk első lépése lenne, hogy száz év késéssel, de teljesítsék, amit vállaltak az egyéni és a kollektív jogok terén, például a gyulafehérvári kiáltványban, az elvett területért, vagyonért, erőforrásainkért. Az ukránok egyébként inkább a lengyelek kárára próbálják kialakítani identitásukat, mi „csak” dobogós helyen állunk. Nincs mást tenni, hangsúlyoznunk kell a közös gyökereket, akár András királyunk halicsi felesége, akár a honfoglalókról elnevezett kijevi Magyar-domb kapcsán.

– Sokáig az EU-t tartották a megoldásnak, de hiába: ott vannak a Benes-dekrétumok, a nyelvtörvény, és az unió hallgat. Pedig mindez 2017-ben igen anakronisztikusan hat.

– Így van, ugyanakkor a szlovákok is tudják, hogy a Benes-dekrétumok emberi jogi szempontból vállalhatatlanok, ám eltörlésük gazdasági kérdés: azzal megnyílna az út az elvett magyar ingatlanok visszaszerzéséhez, aminek következtében az elszlovákosodott felvidéki városok központjai ismét magyar kézbe kerülnének. Kárpátalján éppen a veszélyeztetett, de fontos épületek megőrzése tekintetében kiemelt program a Magyar Házak projekt. Például helyre szeretnénk állítani a beregszászi Bethlen–Rákóczi-kastélyt, vagy a rahói katolikus plébániát, de ahol lehet, meg is vásároljuk az ingatlanokat egyfajta pezsgő gazdasági-kulturális központnak a helyi magyarok számára.

– Az oktatás terén pedig ott van a Kárpát-medencei óvodafejlesztési projekt – ezt szintén hazánk finanszírozza, holott az anyanyelvi óvoda a minimum lenne.

– Minden utódállam esetén jogos kérdés, miért a magyar adófizetők pénzéből fizeti a kormány mindezt. Ugyanakkor vegyük figyelembe, hogy az ukrán állam jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy megfelelő szinten működtesse az oktatási rendszerét. A tizenhétmilliárdból kettőt a Kárpátaljára juttató magyar óvodafejlesztési program ez esetben nemzetmentés. A Kárpát-medencében demográfiai harc zajlik, és az elvándorlás is fokozottan sújtja az egész régiót, de különösen Ukrajnát és Romániát. A magyar kormány célja, nagyon helyesen, hogy minél több határon túlit – különösen a billegő identitásúakat, vegyes házasságból származókat – a magyar oktatási rendszer felé tereljen. Ehhez az kell, hogy egész egyszerűen jobb minőségű oktatási rendszert nyújtsunk, mind humán erőforrásban, mind felszereltségben, hiszen minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének. Térségünkben rendkívül egyenetlen az ellátás, minden nehézség ellenére a magyar messze felette áll az átlagnak, különösen a szolgáltatások terén: lásd logopédia, gyermekpszichológia, hátrányos helyzetű gyermekek, vagy akár a romák felzárkóztatása.

– Elérhető cél lenne, hogy a magyar nemzetiségi iskolák olyan presztízsnek örvendjenek, mint mondjuk itthon a német nemzetiségiek?

– Más célunk nem is lehet. A német modell nagyon jó – Temesvárott például a német nyelvű oktatási rendszer volt a legnépszerűbb, viszont komoly szórványmunka révén a Bartók Béla Líceum és Elméleti Centrum tavalyi eredményeiben már meg is haladta a német gimnáziumot.

– Milyen autonómiakoncepciót tudunk ajánlani Kárpátaljának? Mi a helyzet a ruszinokkal, mennyire része ennek az egész területnek a síkvidéki magyarság?

– Kárpátalja érdekes, a ruszinkérdés pedig sikamlós terület, hiszen se a volt Szovjetunió, se most Kijev nem ismeri el a ruszinokat önálló nemzetiségként, az ukrán sajtó pedig most az orosz politika előretolt bástyájaként tekint rájuk, ezért a ruszin problémát le kell választani Kárpátalja autonómiájának kérdéséről. Kárpátalja földrajzilag zárt terület, a mai síkvidéki magyar lakosság a Tisza mentén, a magyar határra rásimulva alkotja tizenkét százalékát az 1,3 milliós lakosságnak. Ez mindig is soknemzetiségű egység volt, így autonóm területként vagy különleges gazdasági övezetként el lehetne képzelni, ugyanakkor ennek egyelőre nincs sok realitása, sokkal égetőbb feladatokat kell megoldanunk a kárpátaljai magyarság megmaradása érdekében.

– A területi autonómia Szerbiában sem hozott radikális változásokat.

– A Vajdaság Autonóm Tartományban a magyarság ma már rendkívül csekély részarányban van jelen, mégis sikerült a történelmi megbékélés irányába eltolni a kapcsolatokat. Miután mi, magyarok minden bűnünket elég nyíltan vállaltunk, amit elkövettünk – mint például az újvidéki hideg napok –, elvárhattuk, hogy ők is bocsánatot kérjenek Tito partizánjainak magyarellenes mészárlásaiért. Belátták, és bocsánatot kértek, ez nagy előrelépés volt, s ehhez sem ártottak a jó államközi kapcsolatok, a már kivívott autonómia. Az autonómia kérdése Kárpátalján eleve érzékeny, de most, a Krím elvesztését követően a kijevi média szinte hiszterizálja az ukrán közvéleményt az állítólagos magyar szeparatista törekvésekkel szemben. Sokszor mást sem teszünk, mint cáfoljuk a valóságtól elrugaszkodott, hangulatkeltő írásokat. Az mindenképpen központi szervezésre utal, hogy a hírek kilenc százalékát töltik ki a magyarokat negatív színben feltüntető anyagok – mindannak ellenére, hogy az ukrán–magyar államközi kapcsolatok jók, hazánk pedig erején felül tesz gesztusokat a háborúban álló országnak, amely hiába hat és félszer akkora, mint hazánk, harminc százalékkal kisebb a GDP-je, mint a magyar.

– Ha ennyire ránk vannak szorulva – akár Magyarországként, akár EU-tagállamként, akár a vízummentesség miatt –, hogyan engedhetik meg maguknak az ilyen viselkedést?

– Érdekes kérdés, ráadásul ott van még az elfogadásra váró kisebbségi oktatási rendszert korlátozó oktatási törvény és a magyar nyelv használatát korlátozó törvény is, amely a nemzetközi vállalásokkal és az ukrán alkotmánnyal is ellentétes. Ha ezt elfogadják, azzal Kijev óhatatlanul mélypontra löki az államközi kapcsolatokat, csak azért, hogy napi problémákat elfedjen az előrángatott magyar kártyával. Bízunk abban, hogy ez mégsem történik meg.

– Mi a helyzet a kárpátaljai magyar nemzetiségű katonákkal? Budapest hogyan kel a védelmükre?

– Valóban több behívási hullám is volt a térségben, amelyek ellen mindig tiltakoztunk. A kárpátaljai magyaroknak semmi keresnivalójuk ebben a testvérháborúban. Életmentő volt emellett, hogy a könnyített honosítással állampolgárságot adtunk a helyi magyaroknak, ez azonban megkönnyítette számukra szülőföldjük elhagyását, ami ellentétes a magyar nemzetpolitika céljaival. Ez a legveszélyeztetettebb nemzetrész, ezért is fontos a helyben maradásra ösztönzésében a kárpátaljai gazdaságfejlesztési program, a magyar állami fenntartású Beregszászi Főiskola, az ukrán viszonyokat messze meghaladó oktatási rendszer, s ezért van külön kormánybiztosság is. Törekvéseinket a térségbeli ukránok is értékelik, tízezren tanulnak valamilyen formában magyarul – Kárpátalján egyedülálló módon a magyar nyelv még az angolnál is nagyobb presztízzsel bír. Arra is ügyelünk, hogy az ukrán többség is érezze a támogatást, akár a gyermeküdültetés, akár az egészségügyi felszerelések révén. Ott van a magyar pedagógusok bérkiegészítése is, amelynek összegét idén havi tízezerről húszezer forintra emeltük – ez az ő ötven-hatvanezer forintos fizetésükhöz képest komoly összeg. Sajnos, az ukrán állam erre is extra, tizenhét százalékos adót vetett ki…

– Ezt nehéz másként értelmezni, mint afféle védelmi pénzként.

– Jó gesztus lenne, ha ezt az adót eltörölnék, ahogy a gazdaságfejlesztésben is jó lenne a központi sarc mérséklése. De mi próbálunk a közös értékekre és érdekekre összpontosítani. Sokszor nehéz segíteni, ott a bürokrácia, a korrupció. Az ukrán állam Moszkvából és Bizáncból is sok rosszat örökölt, miközben a nyersanyagokban gazdag ország, istenfélő, dolgos népe ennél jobb sorsot érdemelne. Egyébként a családorvosokat is támogatja hazánk – a rendszert Kijev eleve magyar mintára alakította át, ekkor felmértük a magyar családorvosok helyzetét: sok helyütt nemcsak a rendelőket kellett felújítani, vagy az előírt alapfelszereléseket biztosítani, de még például mosdókat is csak támogatással tudtak létesíteni. Az oltásprogramunk pedig közegészségügyi határvédelemnek is nevezhető, hiszen a legmagasabb átoltottságú Kárpátalján is alig huszonöt százaléknyi gyermek van beoltva a járványos gyerekbetegségek ellen, itthon kilencvennyolc százalékos az átoltottság. Hazánk ezért öt esztendeig saját oltóanyaggal pótolja a korosztályos védőoltásokhoz hiányzó medicinát, ami 1,2 milliárd forintba kerül évente, s fontos gesztus a többségi nemzet irányába is.

– Mindig úriemberként viselkedünk az utódállamokkal, nem tudnánk valamilyen kéréshez kötni a gesztusainkat?

– Nem bújhatunk ki a bőrünkből, mi, magyarok ilyenek vagyunk. Ünnepeljük Szent István király soknemzetiségű állameszméjét, s mi sem tehetünk mást: a közös érdekekre fektetjük a hangsúlyt, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy államalapítónkat minden utódállam elfogadhatná saját királyának is. Az oszmán invázió elleni közös küzdelmünk Európa védelmében – ez is adhat közös identitást. Trianonnak is ezek a harcok ágyaztak meg, ahol a legnagyobb arányban magyarok hullottak, s így örökre megváltoztak az etnikai arányok az országban. Ezt a tudást át kell adni, persze lehet, hogy egyesek balekoknak tartanak minket, hogy nagyvonalú és sokszor viszonzatlan gesztusokat gyakorlunk, de a mi történelmünkből ez következik, és nem az együttélés feláldozása a rövid távú érdekek oltárán. A magyar nemzetpolitika nem tehet mást, mint dacol az idővel, s próbálja a szülőföldjén megtartani a Kárpát-medencei magyarokat.