Szerencsés KárolyÍtéletek és előítéletek

Eljátszottam egy közvélemény-kutatással, amely olyan témák körül mozgott, amelyek ma is meghatározzák a jövőnket

Szerencsés Károly – 2017.08.05. 01:23 –

Nem annyira közgazdasági, pénzügyi vagy biztonsági értelemben, de ahogy a gondolat meghatározza a tettet, sors a hitet. A kérdéseket egy harminc éve készült kutatásból merítettem, mert így követhetőnek tűnt az a változás, amely egy emberöltő alatt végbement a magyar társadalomban. Vagy éppen a kiábrándító változatlanság. Az 1987-es felmérés kérdéseire adott válaszokat érezhetően befolyásolták az akkori „elvárások”, vagy inkább a „korszellem”, ha van ilyen. Szerintem van. (Az 1987-es kutatás eredményeit Böhm Antal tette közzé a Kritika folyóirat 1987. 5. számában.) Ki a magyar? – ez volt az első kérdés. Ezzel a talánnyal sokan birkóztak már. Ma, 2017-ben az a vélemény dominál, hogy magyar az „aki magyarnak vallja magát”. Az 1987-es felmérés eredménye szerint, a nagy többség magyarnak „a Magyarországon lakókat” tekintette, és a jelenlegi határokon túl, de a Kárpát-medencében élő nemzettársainkat csak 50 százalék tartotta a magyarság részének. Negyven év agymosásának kemény eredménye ez. A világban szétszórtan élő magyarságról 1987-ben mindössze 25 százalék vélte úgy, hogy része a magyar nemzetnek! Vajon a többiek szerint Márai Sándor, Wass Albert, Szeleczky Zita vagy éppen Puskás Öcsi „hová tartozott”?

Ma nem mondunk le ilyen könnyen a világba szédült magyarokról, főként mostani fiatal százezreinkről. S mégis elvesznek? Aki akkoriban hallott már arról, hogy a szomszédos országokban nagyszámú magyarság él, és a magyar nemzethez tartozónak érezte ezt a több mint hárommillió embert, az hallott az őket ért diszkriminációkról is. Túlnyomó többségük Románia esetében tudott ilyesmiről (90 százalék), míg a Szovjetunióban (Kárpátalja) csak 5 százalék szerint érte diszkrimináció a magyarokat. Ma masszívan tartja magát az egyharmad, amely az erdélyi magyarokat a szocialisták nagy örömére a „huszonkétmillió román” közé sorolja, és könnyedén szlováknak nevezi a felvidéki magyarokat. (Egy százalék helyesli is Trianont, sőt! Ez a csoport Kertész Ákosból és követőiből áll. Ők a rossz nyelvek szerint titokban összegyűlnek félhomályos helyiségekben, és gyertyafény mellett ünneplik december 1-jét.) Tehet-e valamit a magyar kormány ebben az ügyben? – szegezték neki a kérdést a gyanútlan állampolgárnak. Harminc éve a válaszolók 47 százaléka szerint: semmit. Sem a magyar, sem a nemzetközi közvélemény sem tehet semmit, mondta 63 százalék. Elég szkeptikus álláspont. Ezzel szemben ma jóval optimistábbak vagyunk, holott ami 1987 óta történt a jelenlegi határainkon túl, korántsem indokolja ezt az optimizmust. Éppen ellenkezőleg. Egymillió magyar tűnt el a Kárpát-medencéből, csak onnan! Igaz, egymillióan felvették a magyar állampolgárságot is – ami szép dolog –, de a két adat nem egyezik egymással. Nézzük a pikánsabb kérdéseket. Mit gondolunk a nemzeti karakterekről? Az 1987-es felmérésből egy adat látszik biztosnak: a cigányokkal szemben a megkérdezettek kétharmadában negatív előítélet él. Ellenben a „németekről a pozitív és negatív ítéletek nagyjából kiegyenlítették egymást, a zsidókkal kapcsolatos előítéletekben ugyancsak”. A románok esetében megint előítélet szerepel, az amerikaiakkal kapcsolatban vélemény. És még azt hiszik, hogy a „politikailag korrekt” fogalmazás, a kifejezésterror valami új dolog. Cigányságról, zsidóságról, románságról csak előítéletünk lehet, míg a németekről ítéletünk, másról – így az amerikaiakról és az oroszokról is – véleményünk. Megdöbbentő, hogy a magyarokról is előítélet szerepel, és csak „valamivel több a pozitív, mint a negatív”. Ez azóta sem változott sokat. Önismeret? Az egyetlen hazafiság? Erről lenne szó? Kétlem. Még érdekesebb a „büszkeség- és szégyenindex”. Eszerint leginkább büszkék Kossuth Lajosra, Petőfi Sándorra, Széchenyi Istvánra, Kádár Jánosra voltak az emberek. Büszkének lenni Kádár elvtársra komoly próbatétel lehetett 1987-ben. Mégha 1977-ben, vagy uram bocsá’ 1997-ben! A mai lista bizonytalan, de mégis: Szent István, Széchenyi István, Árpád fejedelem, Deák Ferenc szerepelhet rajta. Mire voltak büszkék harminc éve? Iparunkra, mezőgazdaságunkra, a magyar tudományra és kultúrára, 1945 utáni eredményeinkre. Kibillent itt az idő. Alighanem ezeket ma senki nem említené.

És tényleg, mire lehetünk büszkék ma? Életképességünkre? Az eddig évezredek alatt felhalmozott kulturális értékeinkre? Történelmünkre? Amelyben benne van a feltétel nélküli odaadás, s van mögötte néhány sötét árny is. Forradalmainkra? Nem sok – húzzák el a szájukat a mai ajakbiggyesztők. És tényleg, mintha a mai válaszadók tanácstalanul forgatnák a szemüket. Büszkék lehetünk mi egyáltalán valamire? Mit kell szégyellnünk? Erős kérdés. Tetszik, hogy 1987-ben kétharmad azt mondta: „nincs mit szégyellnünk”. A többiek szerint: a Horthy-korszakot, jelenlegi hibáinkat (mármint a Kádár-korszakban), kulturálatlanságunkat, a nemzeti széthúzást, történelmi kudarcainkat. Megszemélyesítve: Horthyt, Szálasit, Rákosit, Görgei Artúrt, Nagy Imrét. A „nincs mit szégyellnünk” ma alig kapna szavazatot. Itt mindenkinek illik szégyellnie valamit. Sajnos, markáns hangot kap az a vélemény, amely az országot egészében, úgy ahogy van, szégyelli. Önmagát persze nem, ezért az a primitív vélemény, hogy „Szégyellek abban az országban élni, ahol X. Y. a köztársasági elnök, miniszterelnök, házelnök stb.” Izgalmas volt az a kérdés, amely a magyarság jövőjét firtatta. A Kádár-korszak alkonyán 70 százalék elutasította, hogy a magyarság kétszáz év múlva beleolvad a környezetébe, vagyis valóra válik a herderi komor jóslat. Ez a vélemény ma kisebbségben van. A többség inkább hisz a rosszindulatú jóslatnak, mégha próbál tenni is ellene.

A harminc évvel ezelőtti felmérés konklúziója, hogy a „magyar társadalom kiheverte a nemzeti kérdés korábbi traumáit (területvesztés és visszacsatolások, kitelepítések, holokauszt stb.), következésképpen ma az irredentizmusnak, sovinizmusnak, határrevíziónak nagyon kevés híve volna társadalmunkban”. Érdekes megint a fogalmazás: a területvesztés (Trianon 1920, Párizs 1947) ugyanolyan traumaként szerepel, mint a területi visszacsatolás, amikor többnyire etnikai, földrajzi, racionális alapon próbálták rendezni a Kárpát-medence államainak határait (1938–1941). A korabeli politikailag korrekt vélemény szerint: a határrevízió egyenlő a sovinizmussal. A határrevíziót sokan ma sem tartják lehetségesnek. Más úton-módon rendezni a problémát – például autonómiával – viszont már egyre többen. A székelyföldi autonómia mellett ma a magyarság többsége elkötelezett. Persze, ha nem jár áldozattal. A többiek viszont ennek felvetését is nacionalizmusnak, sovinizmusnak tartják. Ők ma már nem az elkötelezett kommunisták, hanem szocialisták, baloldaliak. Már nem is internacionalisták, hanem a globalizmus, a multikulturalizmus hívei, holott legtöbben azt sem tudják, mi fán terem ez a gyümölcs. De a súgásnak nem tudnak ellenállni: Szakítsd le! Sőt: Szakíts! Hogyan gondolkoztunk és gondolkozunk múltról, jelenről, jövőről? Ijesztő a kontinuitás, mégha a jelszavak, frázisok, a máz meg is változott. Akiknek harminc éve negatív előítéleteik voltak a magyarságról, akik nem tartották magyaroknak a határon túlra kerülteket, akik a magyar kultúrát nem becsülték sokra, azok már akkor sem bíztak a nemzet fennmaradásában, nem is tartották fontosnak, hiszen szégyellték magyarságukat. Ők és utódaik a ma ellenünk szurkolók, idegen érdekeket kiszolgálók, a kishitűek, a globális nagy masszában felolvadni vágyók, a magyar múltat megtagadók, s most már az ország törvényeit, rendjét és puszta létét is aláásók. Kevesen vannak, de a hangjuk – mint egykor a kommunistáké – nagyon harsány. Amíg a hatalmat meg nem szerzik, nem nyugszanak.

Addig rejtegetik valódi arcukat, a megtévesztés a legfőbb fegyverük. Az ítéletek és az előítéletek pókhálója. És a megbélyegzés. Szabadságról, jólétről, becsületről, igazságról, Európáról fognak papolni, de ha újra hatalomra kerülnének, ezek az értékeink újra veszélybe kerülnek, s alighanem megint gyakorolnunk kellene legendás túlélő képességünket.