A Nagy Háború végjátéka keleten

Az osztrák–magyar haderő száz éve sikeresen verte vissza az utolsó nagy orosz támadást,a Kerenszkij-offenzívát – végül mindkét birodalom vesztesként került ki a világégésből

Ligeti Dávid – 2017.08.04. 01:56 –

Száz évvel ezelőtt, 1917 nyarán az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország közötti háború utolsó nagy csatája zajlott le a keleti fronton. A márciusi forradalom révén hatalomra került úgynevezett Ideig­lenes Kormány hadügyminiszteréről, Alekszandr Fjodorovics Kerenszkijről elnevezett támadás során az orosz haderő megkísérelte újra áttörni a frontot.

Károly király 20170804 Károly király Czernowitzban, 1917. augusztus 6-án (Forrás: Europeana.eu)

A Kerenszkij-offenzívának a kezdeti sikerek ellenére messze nem sikerült megismételni az egy évvel korábbi Bruszilov-offenzíva eredményeit. Sőt mi több, a központi hatalmak ellentámadása kisöpörte az oroszokat a Monarchia területéről, így a dualista állam földjén három évvel a háború kitörése után gyakorlatilag nem maradt ellenség. Bukovina és különösen fővárosának, Czernowitznak visszafoglalása után joggal érezhette úgy a dunai birodalom közvéleménye, hogy a háború győzelmesen véget ért. Az orosz csapatok morálja alapvetően megrendült, és ennek a helyzetnek egyenes következménye lett az év végi fegyverszünet, majd az 1918. márciusi 3-i breszt-litovszki béke, amely a Baltikum, valamint a mai Fehéroroszország és Ukrajna jelentékeny területeinek Szovjet-Oroszországtól való elcsatolását is szentesítette.

Lemásolt haditerv

A már három éve tartó öldöklő háború következtében 1917-re minden fél kimerült a keleti fronton. A súlyos ellátási nehézségektől szenvedő Orosz Birodalomban – elsősorban a hátország kétségbeejtő helyzete miatt – március folyamán elkergették a cárt, és új kormány alakult. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy egyedül a béke lenne üdvözítő az ország számára, ugyanakkor az előző évek súlyos veszteségeit – különösen pedig a kongresszusi Lengyelország elvesztését – lehetetlen volt elfogadni. Ennek megfelelően az új, Lvov herceg vezette kormány a háború folytatása mellett döntött, sőt beleegyezett abba, hogy tehermentesítő offenzívába kezd. Ezt az előző évhez hasonlóan ismét a franciák szorult helyzete tette szükségessé. Május folyamán a francia hadsereg egyik legsúlyosabb krízisét élte át, miután Nivelle vezérkari főnök offenzívája összeomlott a Siegfried-vonal mentén, és egyedül a Chemin des Dames körüli csatákban 350 ezer embert vesztett a hadsereg. Ezt követően általános lázadás tört ki a haderőben, amit csak drákói szigorral tudott megfékezni az újra kinevezett Pétain tábornok. Világos volt azonban, hogy ezzel a hadsereggel jó darabig nem lehet támadni, így az angolok Flandriában kezdtek offenzívába, hogy javítsanak szövetségesük sanyarú helyzetén. A nyugati antant kérésére az olaszok májusban megkezdték a 10. isonzói csatát, az oroszok pedig megindították a Kerenszkij-offenzívát.

Az orosz hadműveleti terveket Bruszilov tábornok dolgozta ki, aki ekkorra már orosz vezérkari főnök volt, a korabeli források ennek köszönhetően a hadműveletet Bruszilov második offenzívájának nevezték. Az oroszok legsikeresebb tábornoka eredetileg még tavasszal támadt volna, ám a márciusi események lehetetlenné tettek minden nagyobb hadműveletet. A nyár elejére a mintegy 70 kilométer hosszúságú Buczacz–Stanislau frontvonalon negyven hadosztályt sikerült koncentrálni, amelybe az eurázsiai impérium legkiválóbb katonáit – az összes gárdadivíziót, valamint a harcedzett szibériai és finn alakulatokat – tömörítették. Emlékezhetünk: egy évvel korábban a cári hadsereg még mintegy 400 kilo­méter hosszú arcvonalon támadt, így már ez a volumenkülönbség is jól mutatta az 1917. évi korlátozott lehetőségeket. Bruszilov lényegében lemásolta az előző év haditervét: meglepetésszerű tüzérségi előkészítést követően több gyalogsági hullámmal kívánta áttörni az ellenség védelmét. Az áttörésre kiszemelt frontszakaszon – a logisztikai és utánpótlási nehézségek ellenére – az orosz tábornok háromszoros fölényben támadhatott a zászlóaljak számát tekintve. Bruszilov legnagyobb nehézsége abból adódott, hogyan tüzelje újabb súlyos harcokra a megfáradt katonákat. Végül azt a megoldást választotta, hogy a hátországból frissen átvezényelt alakulatokat vetett be tömegesen: az addig a fronton lévő csapatok harci szelleme alaposan megcsappant, sőt gyakran került sor frontbarátkozásokra, fraternizálásokra. A harc-­ cselekmények intenzitása így a megelőző hónapokban minimálisra zuhant.

Váratlan ellencsapás

Június 29-én és 30-án rövid tüzérségi előkészítés történt, majd megkezdődött a gyalogsági roham, amelynek következtében több ponton átszakadt a k. u. k. erők védelmi vonala. A legsúlyosabb helyzet Złoczównál alakult ki, amely már több alkalommal volt nagy k. u. k.-vereségek színhelye: 1914. augusztus 30-án itt érte el végzete a 3. hadsereget, ami Kelet-Galícia elvesztéséhez vezetett. A Kerenszkij-offenzíva által érintett alakulatok veszteségi rátája 1916-ot idézte, bár – a jóval rövidebb támadási szektor végett – összességében kisebb csapást jelentett. A k. u. k. IX. had- test július 2-án estére harcoló állományának döntő részét elvesztette, miután június 30-i 16 ezres lőfegyverszáma két nap múlva már csak 6700 puskát számlált. Az orosz erők legnagyobb sikerüket a Tersz­tyánszky Károly tábornok vezette 3. hadsereg ellen érték el július 6. és 9. között, aminek következtében a magyarországi kiegészítésű alakulatok ismét jelentékeny veszteséget könyveltek el. A zömében magyarokból felépülő, békeidőben miskolci székhelyű – k. u. k. 15. hadosztályt kíméletlen harcokat követően szinte teljesen felmorzsolta az ellenség; néhány nap alatt csak ez az egység mintegy nyolcezer magyar harcost vesztett. Szintén súlyos helyzet alakult ki Zborów környékén, ahol a 19. – zömében csehek alkotta – gyaloghadosztályt verte szét az ellenség. A divízió végzetét az is előmozdította, hogy az oroszok sikerrel vetettek be egy volt cseh-szlovák hadifoglyokból verbuvált dandárt, amely a 35. és 75. gyalogezredek – zömében szintén csehekből álló – katonáit sikerrel bírta rá a megadásra, illetve átállásra. A káoszt tovább fokozta Károly király július 2-i amnesztiarendelete, amelyben – többek között – mintegy száz korábban elfogott és kivégzésre váró dezertőrnek adott kegyelmet.

Az osztrák–magyar hadvezetés azonban annyiban tanult a korábbi hibákból, hogy a mélységi védelem hatékony kiépítésével mérsékelni tudta a veszteségeket, valamint lefékezhette a támadók lendületét. Mindennek köszönhetően az orosz áttörés mértéke és veszélyessége nem közelítette meg 1916 júniusának katasztrófáját. Az osztrák–magyar vezérkar felismerte, hogy sürgősen ellenlökést kell indítani az orosz támadás kivédéséhez. Július 7–8-án Arthur Arz vezérkari főnök a németekhez fordult támogatásért, akik három hadosztálynyi erősítést küldtek a nyugati frontól. A 3. hadsereg kritikus helyzete miatt a németek három hadosztályt vezényeltek át nyugatról. Az ellentámadás terveit még június végén a várható offenzíva ismeretében dolgozták ki. A fő cél az volt, hogy Bruszilov csapatainak szárnyait felgöngyöljék, és az orosz erőket bekerítsék.

A német erősítések bevetését különösen indokolta, hogy az orosz támadás az egy évvel korábbi Bruszilov-offenzívához hasonlóan súlyos gazdasági veszélyt is jelentett: Galíciának jelentős szerepe volt a központi hatalmak olajtermelésében, így a tartomány eleste közvetve akadályozhatta volna a búvárhajó-háború folytatását is, amelynek szerepe tovább nőtt az április 6-i amerikai hadüzenetet követően. Így július 19-én megindult a központi hatalmak ellencsapása, amelyet már az első napon siker koronázott: a támadók három vonalát sikerült lerohanni. Ezzel nem pusztán a Kerenszkij-offenzíva elhárítása, hanem Kelet-Galícia felszabadítása is lehetségessé vált. Július 25-én a németek bevették Tarnopolt, amely a háború kezdete óta orosz megszállás alatt volt, augusztus 2-án pedig Czernowitz is újra a Monarchia kezére került. Két hét múlva a dualista állam területéről sikerült az utolsó orosz erőket is kiűzni, ami hatalmas lélektani sikert jelentett a k. u. k. haderő számára a negyedik évébe lépő háborúban. Az orosz hadsereg morálja az újabb kudarc miatt valósággal megroppant, és ezután már nem volt méltó ellenfele a központi hatalmaknak. Arz büszkén állapíthatta meg, hogy „az 1914-ben 6 millió embert számláló, a háború folyamán 15 millió embert hadiszolgálatra mozgósító orosz hadsereg nem jelentett további veszélyt”.

Végzetes siker

Miután a Monarchia bukovinai területeit visszahódította, augusztus folyamán az addig nyugodt moldvai harctéren is intenzív harcok kezdődtek. Az antant által reorganizált román haderő orosz támogatással súlyos támadást indított a moldvai fronton küzdő német 9., valamint az osztrák–magyar 1. hadsereg ellen. Jóllehet a csaknem kétszeres túlerőben lévő antantcsapatok támadását sikerrel verte vissza, August von Mackensen tábornagy is elszenvedte egyik legnagyobb harctéri kudarcát, amikor a románok megállították augusztus 6-án indított ellentámadását a marasesti csatában.

Az antant számára a Kerenszkij-offenzíva egyik legpozitívabb hozadékát a moldvai siker jelentette, amely igazolta a román hadsereg újjászervezését végző Berthelot-misszió munkáját, egyben bizonyította azt a tényt, hogy a románok nem leírhatók. Jóllehet a Regát újabb 21 ezer katonát vesztett, a román morálra rendkívül jól hatott az a tény, hogy megállították a frontáttöréseiről híressé vált tábornagy támadását. Hazánkra másfél év múlva jelentett végzetes következményt, hogy ekkor nem sikerült megsemmisíteni a román hadsereget.

A központi hatalmak 1917 nyarán tehát elhárították a keleti fronton az antant utolsó támadásait, a sikerek felfedték azonban, hogy a többször súlyosan megvert orosz és román seregek még mindig szívósan tudtak harcolni, és a háború – egyelőre – tovább folytatódott. Ekkor teljesen kifizetődőnek látszott Károly azon döntése is, amellyel kilenc hónappal korábban átvette a főparancsnokságot. Az osztrák császár – az orosz cár 1915-ben tett lépéséhez hasonlóan – jelentős kockázatot vállalt magára a főparancsnokság átvételével: vereség esetén reputációja jelentősen sérülhetett, siker esetén viszont ugyanúgy nőhetett, ahogy ez 1917 nyarán meg is történt. Károly hadvezéri nimbuszát az őszi caporettói siker tovább emelte, de a Czerno­witz­ba diadalmas hadvezérként érkező uralkodó mégis augusztus elején élvezhette legjobban a siker ízét. Különösen Kelet-Galícia és Bukovina jelentékeny zsidó lakossága fogadta nagy lelkesedéssel a királyt.

A Kerenszkij-offenzívát követően az orosz hadsereg nagyobb hadművelet lefolytatására már nem volt képes. Elszalasztva az utolsó alkalmat a győzelem kivívására, világossá vált, hogy az ország vesztesként fog kikerülni az első világháborúból, mi több, az 1917. évi harcok során elvesztett területek visszafoglalására csak negyedszázaddal később, 1939–40-ben, illetve véglegesen 1944-ben kerülhetett sor. Ám a Monarchia állampolgáraiból kiállított és a Kerenszkij-offenzíva során be is vetett cseh és szlovák alakulatok már egy új, határokkal felszabdalt, gyenge és végzetesen megosztott Kelet-Közép-Európa első hírnökeivé váltak.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa