Két rokon nép „drúzsba kötve”

Csehszlovákia fordulatos története a prágai tavasztól a szovjet katonai megszálláson és a restauráción át a bársonyos forradalomig és a szövetségi állam felbomlásáig

Botlik József – 2017.07.21. 01:23 –

A második világháború utáni Csehszlovákia történetében az 1968-as prágai tavasz, illetve annak szovjet elfojtása fordulópont volt. Írásunkban ennek következményeit és a demokratikus rendszerváltozáshoz vezető utat mutatjuk be.

Praga-toriMarián Calfa kormányfő és Alexander Dubcek, a Szövetségi Gyűlés elnöke kíséri Václav Havelt (középen) 1989. december 29-én a prágai vár Vladislav Termébe, miután megválasztották az ország államfőjévé
(Fotó: MTI/CTK)
A világ közvéleménye 1968–69-ben szembesült a csehszlovákiai „emberarcú szocializmus” kísérletével. A prágai tavasz eltiprása és a szovjet katonai megszállás ellen tiltakozva 1969. január 16-án áldozta fel életét Jan Palach húszéves egyetemista a prágai Vencel téren, az ország védőszentjének, Szent Vencelnek a szobránál. Súlyos égési sérüléseibe néhány nap múlva belehalt a kórházban, ahol a nővéreknek kijelentette: nem öngyilkos lett, hanem a rendszer elleni tiltakozásul felgyújtotta magát, mint Vietnamban a buddhista szerzetesek. A temetésén több mint 750 ezren vettek részt. Önégető tettét február 25-én egy vidékről felutazott tizenkilenc éves diák, Jan Zajic követte a Vencel téren, aki a hátrahagyott nyilatkozata szerint „kettes számú fáklyaként” akarta felébreszteni a cseh nép lelkiismeretét. A kommunista hatóságok az ő családját is meghurcolták. A cseh rendőrség január 16. és 31. között tíz önégetésben – közülük ketten meghaltak – nyomozott az országban.

Időközben Csehszlovákia 1969. január első napjától két egyenrangú taggal szövetségi állammá szerveződött: Cseh, illetve Szlovák Szocialista Köztársaság. Legfelsőbb törvényhozó szerve a kétkamarás Szövetségi Gyűlés lett, amelyet a Nemzetek Kamarája és a Népi Kamara alkotott. A reformfolyamatok vezetőit és híveit mind a kommunista pártból, mind az állami szervekből eltávolították. A CSKP Központi Bizottsága 1969. április 17-én a szlovák nemzetiségű Gustav Husakot (1913–1991) választotta meg a párt első titkárává, aki 1975-től az államfői tisztséget is betöltötte. Közben, 1970 januárjában, Lubomír Strougal (1924–) került a miniszterelnöki székbe. A megszállt országgal május 6-án aláíratott csehszlovák–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény Csehszlovákia állami függetlenségének korlátozását szentesítette. A prágai tavasz vezetőjét, Alexander Dubceket (1921–1992) 1969. április 17-én leváltották a CSKP első titkári tisztségéből, a helyébe Gustav Husak került.

A kommunista normalizáció

Az új pártvezér erőteljes magyarellenességéről volt közismert. Husakot 1951-ben kizárták a pártból, és letartóztatták, 1954-ben koncepciós perben „burzsoá nacionalizmus” vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1960-ban közkegyelemmel szabadult. Bár 1963-ban rehabilitálták, csak a prágai tavasz idején tért vissza a politikai életbe: 1968–1969-ben az SZLKP KB első titkára, Dubcek híveként 1968 áprilisában miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. Leváltása után Dubcek 1969 októberéig a szövetségi parlament elnöke, decembertől Csehszlovákia törökországi nagykövetévé nevezték ki, azt remélve, hogy Nyugatra szökik. Ezt nem tette meg, ezért 1970 júniusában hazarendelték. Még e hónapban kizárták a pártból, és megfosztották nemzetgyűlési képviselői megbízatásától.

A CSKP új első titkára, Gustav Husak keményen végrehajtotta az ún. „normalizációt”, vagyis az 1968-as prágai tavasz előtti „rendes állapot” visszaállítását, és két évtizeden keresztül nevéhez fűződött a „konszolidáció” időszaka. A kommunista párton belül végrehajtott tisztogatások során félmillió főt fosztottak meg a tagságától. Állami szinten is hasonló folyamatok zajlottak, amelyeket elsősorban a rendszer bírálói ellen indított perek jellemeztek. Ennek eredményeként a csehszlovák állami és pártvezetés a Leonyid I. Brezsnyev által irányított Szovjetunió leghűségesebb szövetségese lett. A szovjet katonai megszállás miatt az 1968-as prágai tavasz követeléseiből csak az ország szövetségi állammá történő átalakítása valósult meg. Ennek következtében a Husak által irányított „normalizáció” Szlovákiában a lakosság jóval kisebb ellenállásába ütközött, mint Csehországban.

A Helsinkiben 1975. július 29. és augusztus 2. között tartott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten aláírt záróokmány hatására Csehszlovákiában polgárjogi mozgalom alakult ki Charta 77 elnevezéssel. Nevét az 1977. január elején Prágában közzétett első nyilatkozat alapján kapta, amelyben felszólították az ország alkotmányos szerveit és a prágai szövetségi kormányt, hogy tartsák tiszteletben az emberi és polgári jogokat. Szóvivői közé tartozott Václav Havel (1936–2011) drámaíró, Jan Patrocka (1907–1977) filozófus, Jirí Hajek (1913–1993) volt csehszlovák külügyminiszter és Pavel Kohout (1928– ) író. A Charta 77-et kezdetben 243-an írták alá, amelyhez végül egy évtized alatt összesen mintegy kétezer-ötszáz személy csatlakozott. Az aláírókat az államhatalom üldözte, kb. három-négyszázan az ország elhagyására kényszerültek.

A Prágában lezajlott per végén, 1979. október 24-én a Charta 77 hat vezetőjét súlyos börtönbüntetésre ítélték. Emiatt tiltakozva másnap százhuszonhét magyarországi értelmiségi nyílt levelet küldött Kádár Jánoshoz, az MSZMP KB első titkárához. Egy másik csoport hatvan tagja október 26-án nyilatkozatot juttatott a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához a csehszlovák polgári mozgalom védelmében.

A „bársonyos forradalom”

A Charta 77 1977. január és 1989. november között összesen ötszázhetvenkét hiteles tárgyi bizonyítékot tárt a világ közvéleménye elé az emberi jogok folyamatos csehszlovákiai megsértéséről. A mozgalom által szervezett tiltakozások jelentősen hozzájárultak a kommunista rendszer bukásához.

Az 1980-as években a gazdasági válság egyre jobban sújtotta az országot. A szovjet peresztrojka (átépítés) és a közép-európai változások Csehszlovákiában csupán felemásra sikerült reformkísérleteket és személyi változásokat eredményeztek. Gustav Husakot 1987-ben leváltották pártfőtitkári tisztségéről, de 1989 decemberéig még államfő maradt. Lubomír Strougalnak, aki tizennyolc évig (!) volt az ország miniszterelnöke, 1988-ban kellett távoznia bársonyszékéből.

Csehszlovákia lakossága már 1989 januárjától tüntetéseken követelte a beígért politikai és gazdasági változások következetes végrehajtását. Prágában november 17-én a rendőrség és a karhatalmi szervek durván elfojtották a diákok megmozdulását, amely országos méretű tiltakozást váltott ki. Két nap múlva, november 19-én, a Charta 77 hajdani aláíróinak egy része, valamint a cseh demokratikus ellenzék több csoportja Prágában megalakította a Polgári Fórumot (Obcanske fórum, OF), amely egyik vezető ereje lett az ún. bársonyos forradalomnak. Sok ezren követelték a többpártrendszer bevezetését, szabad választások megtartását, a társadalmi párbeszéd megkezdését és a felelősök megbüntetését. Az ún. bársonyos forradalmat, illetve az ellenzéket tömörítő Polgári Fórummal folytatott tárgyalásokat követően lemondott a CSKP legfelsőbb vezetése és a kormány, majd 1989. december 10-én ugyancsak megvált tisztségétől Gustav Husak köztársasági elnök. A korábbi miniszterelnök-helyettes, Marián Calfa megalakította a „nemzeti megegyezés kormányát”, amelybe három ellenzéki vezetőt is – Václav Klaus, Jirí Dienstbier (1937–2011) és Jan Carnogursky (1944–) – bevont.

A Szövetségi Gyűlés az alkotmánytörvényből törölte a CSKP vezető szerepét rögzítő szakaszt, és elítélte a Varsói Szerződés öt tagállamának 1968. augusztus 21-i katonai beavatkozását. December 28-án a Szövetségi Gyűlés elnökévé a politikai életbe visszatért Alexander Dubceket, másnap köztársasági elnökké a Charta 77 és a Polgári Fórum szóvivőjét, Václav Havelt választották.

Az országban 1989–1990 fordulóján sorra alakultak az új politikai pártok és mozgalmak. Közöttük az akkor 560 ezer fős felvidéki magyarság tömörülései is: Független Magyar Kezdeményezés (1992-től Magyar Polgári Párt), a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés.

Az út vége

A kommunista párt 1990 tavaszán teljesen kiszorult a hatalomból. A Szövetségi Gyűlés áprilisban az állam hivatalos nevét Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságra változtatta, és a két tagköztársaság elnevezéséből törölték a szocialista jelzőt. Az 1990 júniusában tartott első többpárti választásokon a Polgári Fórum (OF) és szlovákiai testvérszervezete, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) hatalmas győzelmet aratott. Az előbbi két párt, valamint a cseh és szlovák kereszténydemokrata mozgalmak képviselőiből Marián Calfa alakított új kormányt, amely 1992-ig volt hatalmon. Csehszlovákia a többi posztkommunista országhoz viszonyítva aránylag kevés nyugati államadósságot halmozott fel, amelynek értéke 1990-ben elérte a 6,3 mil-liárd dollárt. Emiatt gazdaságát csak kevésbé érintette a keleti piacok összeomlása. A Calfa-kormány fő célja az addigi tervgazdaság piaci alapokra való átalakítása volt az árak szabaddá tételével és az állami vagyon magánkézbe adásával. A politikai gyűjtőmozgalomként működő vezető erő, a Polgári Fórum – amely az 1990. júniusi választásokon a csehországi szavazatoknak közel ötven százalékát nyerte el – ez év őszén bomlásnak indult, és 1991 áprilisában három utódpártra szakadt. Közben Csehszlovákiát februárban felvették az Európa Tanács tagjainak sorába, majd májusban az utolsó szovjet csapatok is kivonultak.

Az 1989. évi rendszerváltás után a cseh–szlovák kapcsolatok kiéleződtek, amelyek a belpolitika legsúlyosabb kérdésévé váltak. Ennek fő oka a szlovák elszakadási törekvések fokozatos megerősödése volt. Az államszövetség szerkezetéről, illetve annak jövőjéről és az új alkotmányról folytatott hosszas tárgyalások eredménytelenül végződtek. Ráadásul az 1992 júniusában tartott nemzetgyűlési választások elmélyítették a szövetségi állam válságát. Amíg Csehországban a Polgári Fórum egyik utódpártja, a Václav Klaus vezette jobboldali liberális Polgári Demokrata Párt (ODS) szerezte meg a győzelmet, addig Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) pártból kivált Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) nyert, amelyet a populista Vladimír Meciar (1942– ) irányított. Ezt követően a szlovák képviselők ellenállása miatt a Szövetségi Gyűlés július 3-án nem választotta újra Václav Havel államfőt. Két hét múlva, július 17-én a szlovák törvényhozás elfogadta a Szlovákia állami függetlenségéről szóló nyilatkozatot, majd szeptember első napján jóváhagyta az önálló szlovák alkotmányt. Az ODS és a HZDS vezetőinek sikerült megállapodniuk a szövetségi állam békés és végleges felbontásáról. A Szövetségi Gyűlés november 25-én jóváhagyta a Cseh-Szlovákia megszűnését kimondó alkotmánytörvényt, amelynek értelmében 1993. január első napján létrejött az önálló Csehország és Szlovákia.

A szerző történész
(Részlet a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum nemsokára megjelenő, az egykori
szocialista tábor országait mai szemmel bemutató, Domonkos László által szerkesztett kötetéből)