A nyári hídfőcsaták kezdete a Donnál

„Uriv végre a mienk. A település egy dombvonulat tetején fekszik, a keleti oldalon szép kilátás nyílik a közelben kanyargó sárgás Don folyóra”

Babucs Zoltán – 2017.07.18. 01:18 –

A magyar 2. hadsereg küzdő részei 1942. július 7–10. között érték el Voronyezstől délre a Don folyót, ahol közel kétszáz kilométeres arcvonalszakaszon kellett felváltaniuk a németeket. Itt a szovjetek három jelentősebb hídfőállást tartottak a folyó nyugati partján, s Uriv, Korotojak és Scsucsje térségében rendkívül véres harcok bontakoztak ki 1942 nyarán, hogy azokat a honvédek elfoglalhassák. Az első urivi hídfőcsata 1942. július 18-án – hetvenöt éve – kezdődött, és a magyar 2. hadsereg katonái hamarosan a pokol tornácán találták magukat.

pz4Az 1. tábori páncéloshadosztály egyik Pz.IV.F–1 közepes harckocsija Esztergom-táborban 1942 tavaszán (Fotó a szerző gyűjteményéből)
A június 28-án megindított Kék hadműveletben a Weichs-seregcsoport és az attól délre elhelyezkedő német 6. tábori hadsereg részeinek a Donhoz kellett előretörniük, majd azt követően a Don és az Oszkol folyók között lévő szovjet csapatokat megsemmisíteniük. Ezen támadás alkalmával a magyar 2. hadsereg-parancsnokság vezetése alatt álló szombathelyi III. és a német VII. hadtest a német 4. páncélos és a német 6. tábori hadseregek közötti arcvonalszakaszon nyomult előre, hogy Kurszktól megindulva elfoglalja Tyim városát és Sztarij Oszkol felé érjenek ki a Don partjára. A velük szemben álló szovjet csapatok szívósan védekeztek, ezért a támadás lelassult.

Tyim bevétele

 Négy napig tartó, súlyos harcok után, július 2-án a 9. könnyű hadosztály alakulatai bevették Tyim városát. A város előtt húzódott a szovjetek egyik leginkább megerősített, tíz–tizenöt kilométer mélységű védelmi állása, s a nagykanizsaiak nagy árat fizettek annak áttöréséért, hiszen húszszázalékos veszteséget szenvedtek el.

Kemendy Géza tartalékos zászlós, a csáktornyai 17/II. gyalogzászlóalj vonatparancsnoka a következőkben emlékezett meg az ottani harcokról: „A támadás (...) megindult már ekkor Tyim birtokáért. Az első akadály a város előtt húzódó igen széles és mély harckocsi-árok volt. Harckocsik ugyan nem voltak, de a gyalogságnak át kellett ezen jutnia. Igen ám, de a harckocsi-árok felénk eső oldala állássá volt kiépítve, melyben az orosz gyalogság igen kemény ellenállást fejtett ki. (...) Az összefogott erő átsegítette a küzdőket a harckocsi-árkon, és megnyílt az út a városba. Nem hiába tanította a harcászati szabályzat, hogy a helységharc a legnehezebb, és itt az összeköttetés és az együttműködés a legfontosabb; most beigazolódott. Csapataink a városba bejutva pont erre a két dologra nem ügyeltek. Igaz, ilyenben még nem is volt részük! A tüzérség nem kapott pontos helyközlést, így bizony megtörtént, hogy támogatásra szánt tüze éppen a sajátra hullott. Ekkor végig a városon fellőtték a mieink a fehér rakétát annak jeléül: »Itt állunk; itt az első vonalunk!« Ezt az orosz is látta, és azonnal ki is használta; előbb, mint a mieink. Iszonyatos aknavető tüzet zúdított, most már biztosan megjelölt vonalainkra. Mindenkit meglepett az a rugalmas harcmodor, ahogy alkalmazkodni tudott a helyzethez. A helységharc és az elmondott körülmények sok áldozatot követeltek, de Tyim mégis a miénk lett. (...) Egy »haditudósító«, aki nem is látta Tyimet, azt írta nagy hangon: »Tyim pályaudvarán egymás után robbantak az égő vagonok, melyekben az orosz csapatok lőszere várt elszállításra...!« Nevettünk rajta, mert Tyimnek nem is volt vasútállomása!”

Előretörés a Donig

A magyar 2. hadsereg harcoló alakulatai – miután a németekkel együtt Sztarij Oszkolt is elfoglalták – július 7–10. között jutottak ki a Donhoz, miközben véres veszteségük 118 tiszt és 2430 honvéd volt. A német gyorscsapatok már július 4-én elérték a Dont, míg a leharcolt szombathelyi III. hadtest részei csak pár nap múltán érkeztek a Voronyezs és a Potudany folyó közötti szakaszra, a második és harmadik kiszállítási lépcsőben érkezett többi seregtest pedig megerőltető gyalogmenetben tartott a Don felé, hogy felváltsa az ott lévő német erőket. A Weichs-seregcsoport jelentős eredményeket ért el, ugyanis hadseregei az ellenségnek okozott jelentős veszteségek mellett háromszáz kilométer szélességben, százötven–százhetven kilométer mélységben törtek előre és jutottak el Voronyezs és a Don térségébe. A Kék hadműveletben részt vevő Dél Hadseregcsoportot ekkor osztották A és B Hadseregcsoportra, így a magyar 2. hadsereg a német 2., 6. tábori, 4. páncélos, az olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadseregekkel együtt került a von Bock vezértábornagy, majd a báró Weichs vezérezredes alatti B Hadseregcsoport állományába.

A magyar 2. hadsereg a Don folyó Voronyezstől délre lévő kétszáz kilométeres szakaszán kapott folyamvédelmi feladatot, balszárnyához a német 2., jobbszárnyához az olasz 8. hadsereg csatlakozott, s a Kaukázus felé törő németek északi szárnyát biztosította.

A szovjetek, felismervén a támadók szándékait, július 2-án csapataik nagyobb részét kivonták a bekerítésből, s erős utóvédek hátrahagyásával három nagyobb hídfőt képeztek a Don nyugati partján: Urivnál, Korotojaknál és Scsucsjénál. A magyar 2. hadseregnek – arcvonala megszilárdításához – legelőször ezen hídfőállásokat kellett felszámolnia.

 Az első urivi hídfőcsata

A Sztorozsevoje és Uriv közötti Don-kanyarulatban a szovjet 130. harckocsidandár gyalogsággal megerősített, csaknem hatvan T–34, T–26, illetve amerikai gyártmányú harckocsija maradt vissza, s már július 11-től nagy veszteségeket okozott a vele szemben álló soproni 7. könnyű hadosztálynak. Az első urivi hídfőcsata július 18-án zajlott, amelyben az esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztályt is bevetették. Igaz, a páncélosok elérték a Don folyót, ám a partmenti mocsaras térségbe befészkelt ellenséget nem tudták kifüstölni. Mivel a páncélosok üzemanyaga korábban elfogyott, kénytelenek voltak tehergépkocsijaikat visszahagyni, ezért gépkocsizó lövészeik gyorsasága és átütő ereje kihasználatlan maradt.

Vándor Endre tartalékos zászlós, a soproni 7/6. tüzérüteg bemérő- és felderítő tisztje az alábbiakat jegyezte fel a támadásról: „Reggel 3h-kor indul a támadás. A tankok nyomán a gyalogosok óriási tempóban haladnak előre. De amint a tankok másfelé kanyarodnak, nem rohannak vakon előre, hanem előbb rendbe szedelődzködnek, tüzérséggel átfésültetik a terepet, s utána szinte ellenállás nélkül mennek tovább. Egyetlen szépséghiba: a stukákra 2 óráig kellett várni, s akkor is a sajátot bombázták. (...) Délutánra a Don innenső oldalán már csak elszigetelt partizán csoportok védekeznek. Fogoly csak kettő van, a többit lelőtték. Természetes is az előzmények után. A [4/]II. zászlóalj vesztett 3 halottat és 18 sebesültet. Hihetetlen kevés./ (...) Este kaptuk még a hírt: 23 kilőtt orosz tankot találtak a mieink, saját veszteség egyik hír szerint nincs, a másik hír szerint egy tankot vesztettünk: de azt is a saját gyalogságunk lőtte ki. A túlparton viszont a németeket visszaverték.”

A pár nappal korábban szilánksérülést szenvedett veszprémi 4/III. gyalogzászlóalj egyik tisztje, Román István tartalékos zászlós csapattestéhez volt úton, amikor hírét vette a támadásnak: „A mieink reggel elfoglalták Urivot. Délben a szekereket is berendelték, amikor váratlanul szovjet harckocsik jelentek meg, összevissza lövöldöztek, nagy pusztítást és fejetlenséget okoztak, majd Sztorozsevoje felé elmentek. (...) A parancskiadók harcászati szabályzatból megbuktak, ez azonban nem vigasztalja a sebesülteket és a hősi halottak hozzátartozóit. Az éjszakát Uriv mellett töltöttük, csak másnap találkoztam szakaszommal. Az öröm kölcsönös. Uriv végre a mienk. A település egy dombvonulat tetején fekszik, a keleti oldalon szép kilátás nyílik a közelben kanyargó sárgás Don folyóra. Minden eshetőségre felkészülve, váratlan támadástól tartva, körkörös védelemre beássuk magunkat. Nehézfegyvereink jó kilátással a dombon maradnak, csak az előőrsök, közel a folyóhoz, építik ki árokrendszerüket.”

A magyar páncélosok valóban kiválóan küzdöttek, hiszen a 30/I. harckocsizászlóalj huszonegy ellenséges harckocsit lőtt ki a hídfőben, s közülük is kiemelkedett Roszik János szakaszvezető, félszakasz-parancsnok, aki négy páncélost lőtt ki. A honvédek véres vesztesége ezen a napon 149 főt tett ki, és két T–38 könnyű harckocsi sérült meg, de üzemképesek maradtak. Legány Dezső tartalékos zászlós, a budapesti 51. páncélvadász zászlóalj szakaszparancsnoka így emlékezett a nap eseményeire: „Július 18-án hajnali három órakor alig kapaszkodtunk fel a horhosból, a síkságon egy T–34-est vettem észre. Felváltva lőtte harckocsiainkat. Nem sokáig tüzelt: 800 méter távolságból az egyik Nimródunk kilőtte az ablakán át, a 7,5 centiméteres előtétpáncél dacára. Embermagasságú napraforgótáblában nyomultam az otticsihai erdő felé (…) Úgy látszott, az erdő szélétől ágyúval lövik az oda előnyomuló gyalogságunkat. Ezért 750 méter távolságból rálőttünk az ágyura 4 repeszlövést. Erre az ágyunak látszó bokor kitört egy fát. Ebből már tudtam, nem ágyuból, hanem harckocsiból lőnek. Nyomban 4 páncélgránátot eresztettünk oda. Kétszer is visszatüzeltek, de nem találtak el. Jobbra 40, majd balra 50 métert előrerobogva kétszer is rálőttünk 4 páncélgránát sorozatot, mire kilőttük. Akkor megmozdult a harckocsi, és csövén fehér ruhával odajött hozzánk. Magyar gyalogsági hadnagy szállt ki belőle. Közben ugyanis gyalogságunk elérte az erdőt, s egyik hadnagyuk látta, egy Nimród les a harckocsikra, levetette egyetlen fehér holmiját, a gatyáját, azt tüzte az ágyu csövére. Utána kidobálta a harckocsiból a halottakat, s így szólt: »Ha már kilőttétek, vigyétek magatokkal!« Akkor láttam először M3 Stuart harckocsit, s igencsak meglepett, amikor megtudtam, hogy Amerikában készítették. Vastag páncélzata miatt nem tudtuk volna kilőni, de a vezető nyitva hagyta az ablakát – hogy jobban lásson – és mi azon keresztül lőttük ki. Sajnáltam azokat a katonákat akik benne voltak, de ilyen a háború. (...) Sajnos a Don menti mocsaras, bozótos területen egy-két század szovjet katona húzódott meg észrevétlenül.

A Don vizes partjára hadseregparancsnokságunk nem kívánt magyar gyalogosokat telepíteni (...) Minthogy gyalogságunkat emberiességi szempontból kivonták onnan, helyüket éjszakánként egyre több szovjet katona foglalta el. Pár hét múlva az urivi Don-kanyar megint szovjet kézre került.”