Kiss LászlóMatek-világbajnokság

Hiába, tényleg a Bolyaik népe vagyunk

Kiss László – 2017.07.17. 01:15 –

Egy ideje állandóan osztunk-szorzunk – a jobbak még köbgyököt is vonnak –, s átszámoljuk az új nemzeti valutába, lélegeztetőgépbe, hogy mi mibe kerül. Már váltóegysége is van a gépnek, mégpedig a jóval drágább CT vagy MR készülék, s mellé használati utasításként megható rémmese is jár. Most például megtudhatjuk belőle, hány beteg gyereket lehetett volna megmenteni, ha a FINA-világbajnokság helyett családorvosi praxisokat árulunk vagy CT-ket vásárolunk. Igen, igen, újabban mindent, ami orrhegynyire is kibukik a mindennapok árnyékából – az ellenzék szerint a koszos életünk nyomorából –, azt rögvest valutára váltjuk. Nem is kell hozzá számítógép, vág az eszünk, mint egy segédartistáé, s pillanatok alatt ott a konklúzió: rosszul bánik a kormány az adóforintjainkkal. Igen, a mi pénzünkkel, hiszen – amit eleinte, a rendszerváltás idején nehezen hittünk – mind egy szálig öntudatos, adófizető polgárok lettünk. Még bizony a segélyen élők is. És ha történetesen mi költjük azt a pénzt, az nem a közé, az a miénk, a sajátunk, s csak mi tudjuk igazán, hol annak a helye. Az még világos, hogy a vak sokallja a kiállításokra szánt pénzt, a színvak pedig a közlekedési lámpák három színét érzi fölöslegesnek, a siket súlyosan felülfizetettnek tartja a filharmonikusok vonósait – a cintányérosról nem is beszélve –, a tolókocsis pedig kizárólag a parasportra adna némi pénzt. S okkal-joggal halt el az olimpiarendezés álma, hiszen az pénzbe kerül. Nem is kevésbe. Aztán, hogy mennyit hozhat presztízsben, infrastruktúrában, nevelésben és nemzeti önbecsülésben, megmondhatatlan, hiszen a lélegeztetőgépből való fordítás programját annak idején nem találta fel a kis Gauss. Csak a számtani sort, az új, magyar Gaussok pedig csak arra, a gépre tudnak fordítani.

Meglehet, hogy ez világdivat, s az öntudatra ébredt polgár nem hallgat többé, ha róla döntenek. Teljes joggal kikéri magának, ha nem hallgatják meg, a megkérdezése nélkül nyúlkálnak a zsebében, úgy veszik el adó-lélegeztetőgépeit, hogy közben még kussolnia is kell. Legfeljebb tapsolhat. Csak nálunk, ebben a dühöngő, vérgőzös, emberbutító, holokausztidéző diktatúrában egészen sajátságos vitakultúra alakult ki. Igen. Mégpedig azért, mert az ellenzék képtelen ellenzékként viselkedni. Nem, nem kell kalaplengetve éltetni az ellent, virágszirmokkal felhinteni a Felcsút–Parlament útvonalat, saját szochazás kitüntetésüket feltűzni a miniszterelnök mellére, és amerikai üdülésre befizetni külföldi bankban rejtegetett pénzből a köztársasági elnököt. Nem. De ha történetesen – akár tévedésből, akár az ellenzék korábbi ötletét ellopva – mégis valami jót cselekszik a kormány, nem muszáj rögvest abcúgolni. Köpködni, hogy saját úszómedencéje fűtése miatt csökkent rezsit a kormánypárt, saját rokonaira gondolva emel fizetést több képviselő, kijelenteni, a csok olcsó humbug, tragédia, milyen sok gyerek kap ingyenebédet – ha meg kevés, akkor az a baj –, borzalmas a munkaerőhiány, pedig nemrég még éppen munkahiánytól szenvedtünk. És nekünk az sem jó már, ha nyer a futballválogatott, hiszen annak a miniszterelnök örül.

Úgyhogy maradunk a nyomorult matekozásnál. Kodály és Puskás népe, a Bolyaik országa. Alig csobbant medencébe az első versenyző a FINA-vébén, de sokan már kiszámolták, mibe kerül ez nekünk. Igaz, azt sem szeretjük, ha állandóan azt halljuk, mit hoz ez nekünk, csak valahol, valamikor egyszer nekünk is nyernünk kell. Legalább egy – lélegeztetőgépre lefordított – forintot.