Kő AndrásSéta

A forróság már-már elviselhetetlen. A nap pörköli a járókelőket, fullasztja őket a város szívében

Kő András – 2017.07.15. 02:44 –

„Kevert világ van” – mondaná a Szegedi Híradó egykori munkatársa, Tömörkény író úr, a szélsőséges időjárást értve alatta. A főváros a hétvégén kihalt arcát mutatja. A koldus is menekül az árnyékhoz, aki csak teheti, a vizek mellett frissíti fel magát.

„Egy, csak egy legény van talpon a vidéken” – mondhatnánk a Toldi írójával –, egy hetvenes, erősen őszülő férfi, de látszólag ő is cél nélkül őgyeleg, és bámulja a metróból kiérkező embereket.

Akiknek éppen dolguk van errefelé, azoknak feltűnik a „legény” öltözéke: csíkos pizsama van rajta, mezítláb – meztéláb, mondaná balatoni nagyanyám – jön-megy, de inkább ténfereg. Egy jól értesült, mindent tudó, bennfentes öregasszony tudni véli, hogy börtönből szabadult rab kószál a Blaha Lujza téren. – A bolondokházából jöhetett – pöfögi a másik.

Eközben az öreg „legény” megvan magával. Gyerekes izgalommal szívja magába, amit látványban a Rákóczi út és a Nagykörút keresztezése nyújt. Ide-oda kapkodja a fejét, és mit sem törődik azokkal, akik úgy bámulják, mint veres borjú az új kaput. Darab idő múltán az öregasszony két rendőrrel érkezik, hogy kérdőre vonják az „idegent”, mondaná meg, mit csinál szombaton délután a város szívében ilyen „kosztümben”, és vannak-e papírjai.

A férfi nem zavartatja magát a jardok láttán. Elmondja, hogy először van Pesten, és először van lehetősége arra, hogy egy kicsit közelebbről szemügyre vegye ezt a forgatagot. A rendőrök hiszik is, meg nem is.

– És hol lakik? – kérdezik.

– Szabolcs megyében – kapják a választ –, egy kis faluban, de most ide hoztak fel a Rókus kórházba. Gondoltam, körülnézek egy kicsit.

Addigra már szépszámú nézősereg verődött össze a Blahán. A rendőr urak, akik még nem éltek abban az időben, amikor faluhelyen nyár közeledtével mezítláb jártak a gyerekek iskolába, s történetesen a Balaton déli partjáról – ahol én is felnőttem – a kilencvenéves nagyanyám sohasem járt Tihanyban, mert úgymond „a sok munka miatt nem jutott arra idő”, nehezen tudták elképzelni, hogy az idős férfi nem a bolondokházából pattant ki, egyenest ide, a város közepébe. Hiába, a migránsinvázió meg a robbantások megteszik a hatásukat. Mindenki gyanús, aki mezítlábas.

A rendőrök karon fogták a férfit, és elindultak vele a Rókus Kórház irányába. Egy csavargó, akibe a Márkus Emília utca sarkán botlottak bele, odakiáltotta nekik:
– Ne hagyd magadat, öreg!

A férfit nem hozta ki a sodrából a rendőrök jelenléte. Nem erőltette meg az agyát sem, hogy további magyarázatát adja a viselkedésének. A kórház bejáratánál aztán kiderült, hogy valóban a sebészeten fekszik, X. Y. főorvos úr betege. A rendőrök elköszöntek tőle, és a lelkére kötötték, hogyha legközelebb kirándulni megy, lehetőleg utcai ruhában tegye, és a lábára is húzzon valamit.

– Honnan jössz? – kérdezte a szomszédja a kórteremben.

– Megnéztem Pestet.

– No, Jóska barátom, ugye, magas a Gellérthegy? Ugye, nagy a Duna? Ugye, gyönyörű Pest?

Lassan kiengedte a gyomrából a rossz levegőt, és szűkszavúan csak annyit mondott:
– A mi falunk szebb.

És amíg a főváros szívében kórházban volt, nem vágyott többet semmiféle kis sétára.